Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Svédországi Nemzettársaim!

            Köszöntöm Önöket, köszönöm meghívásukat, a lehetőséget, hogy közösen  ünnepeljük a magyar nemzet önmagára ébredésének, újjászületésének 159. évfordulóját.

            Minden nép életében vannak sorsdöntő események, amelyek hosszú évtizedek, évszázadok küzdelmének világítják meg valóságos értelmét, s vetítik előre - térben és időben - távlatos célját. A magyar nép számára a sorsfordító pillanatot 1848 március 15-e hozta el, amikor  a pesti ifjak; Petőfi Sándor, Jókai Mór, Irinyi János,  Vasvári Pál és társaságuk, az általuk megfogalmazott 12 ponttal és Petőfi: Nemzeti dalával az utcára vonultak, s mindenkit föllelkesítve - a bécsi forradalom, a hazai reformmozgalom és a pozsonyi országgyűlés kedvező összjátéka révén – mai kifejezéssel élve „békés hatalomváltást” valósítottak meg.

Ez a csodás nap és az azt követő küzdelmes másfél esztendős szabadságharc új életerőt adott népünknek, belőle modern nemzetet teremtett. Országunk ekkor vált – közmegegyezéssel –, a kiváltságosok államából az egész nép hazájává.                                                                                            „Vannak napok, melyek nem szállnak el,

De az idők végtelenjéig megmaradnak,

Mint csillagok ragyognak boldogan,

S fényt szórnak minden születő tavasznak.

Valamikor szép tüzes napok voltak

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak

Ilyen nap volt az, melynek fordulója

Ibolyáit ma a szívünkbe szórja”  

–         írta fél évszázaddal később Március idusa című, ma is érvényes versében Juhász Gyula.

Európát 1848-ban a nagy változások szelei rengették. Az Angliában lezajlott ipari forradalom olyan kihívást támasztott a kontinens többi országának gazdaságával szemben, amelyre nehezen találták a választ.  Az orosz birodalom a szláv népek irányában kifejtett pánszláv ideológiával igyekezett terjeszkedő politikáját folytatni. A német egységmozgalom a németek lakta országokat akarta egy birodalomba összefogni, míg a többnemzetiségű Habsburg-birodalom gyenge képességű uralkodója az abszolutizmus erősítésével akarta birodalmát a változásoktól megóvni, feudális rendi jellegét fenntartani. Németalföld feszegette e kalodát, Itália is lázadozott. A magyarok pedig – miközben Széchenyiék és Wesselényiék igyekeztek átplántálni Angliából a polgári intézményeket és a fejlettebb technikákat – közjogi eszközökkel vívták csatáikat egy  igazságosabb társadalmi rendért.

1848 tavaszán a forradalom hulláma Párizs, Milánó, Brüsszel, Prága és Bécs után 1848 március 15-én Pestet is elérte. A népfelkelés, áthidalva rendi és vallási korlátokat, vagyoni, generációs és regionális különbségeket egységbe kovácsolta, s a polgárosodást szolgáló reformok mellett mozgósította az egész nemzetet, hogy szabadságát visszanyerje, s fölzárkózzon, együtt haladjon Európa fejlettebb részével.

A magyar reformmozgalom nagy nemzedékek és személyiségek sorának szellemi és politikai előkészítő munkájára, vitáira, eszmecseréire épült. Olyan alkotás, amelyen a nyelvújítóktól a gazdálkodást reformáló arisztokratáktól, polgároktól, a nemzet erkölcsi fölemelkedésén, kulturálódásán fáradozó költőkön, papokon és írókon át, a reformeszméket műveiben összegező és megvalósításukat elkezdő Széchenyi Istvánig, majd tőle a politikai stafétát átvevő Kossuth Lajosig és Deák Ferencig számos kiválóságunk munkálkodott. Kiváló honfiak dolgoztak az országgyűléseken és a közéletben azért, hogy anyanyelvünk megmaradjon, népünk és országunk visszanyerje függetlenségét s a polgári fejlődés útjára lépjen.

HAZA ÉS HALADÁS volt a mottójuk, egyben céljuk is.                                                                                                                         

            1848 március idusán felgyorsult az idő. A 12 pont lényegében az 1847/48. évi pozsonyi Országgyűlés legfontosabb döntéseinek  közérthető, jelszószerű summázata, amelyet a köznép megértett és magáénak érzett. A törvényeket végül  április 11-én Ferdinánd császár is aláírta.. Az egyik legfontosabb törvénycikk a független magyar felelős minisztérium felállításáról intézkedett, amelynek első miniszterelnöke gróf Batthyány Lajos, nyolc minisztere Eötvös József, Esterházy Pál, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Kossuth Lajos, Mészáros Lázár, Szemere Bertalan és Széchenyi István lett. Ők a reformnemzedék színe– java, többségük részt vett a reformprogramok megalkotásában. Így az a ritka, és igen szerencsés helyzet állt elő, hogy annak megvalósítása is rájuk bízatott. Soha nem került még annyi szellemóriás, példaember magyar kormányba, mint akkor az elsőbe!

 De nézzük tovább a törvényeket! Az országgyűlési követek népképviselet útján történő választása, az évenkénti országgyűlés megtartása, Magyarország és Erdély egyesítése, a hitelintézet létesítése, a nemzeti őrsereg felállítása szintén a függetlenséget erősítette, míg az úrbér, a robot, a papi tized és az ősiség megszüntetése, a közös teherviselés és a törvény előtti egyenlőség inkább a társadalmi igazságosság jegyében fogant törvénycikkek. A sajtótörvény és a vallás dolgában hozott törvénycikk a polgári szabadság, míg a nemzeti színről, az ország címeréről, a magyar egyetemről, a színházakról, a megyei hatóságokról és a szabad királyi városokról alkotott törvénycikkek a nemzeti kultúra és a hagyományok erősítése jegyében születtek.

Az osztrák udvar azonban nem volt képes ekkora változást, az új magyar alkotmányos rendet megemészteni.

Az „oszd meg és uralkodj!” elvét érvényesítve előbb a magyarok ellen lázította a horvát, a szerb, a szlovák, a szász és a román nemzetiségek vezetőit és híveiket, majd saját hadseregét is bevetette a bátran harcoló, újoncokkal teli magyar honvédség ellen. Ekkor írta Petőfi Sándor: A nemzethez c. versében : „Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,/ Soha többé nem lesz ébredésed,/ S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,/ Míg nevedet sírkövedre vésed!..”

S ekkor rótta papírra Czuczor Gergely papköltő a Riadó-t, amiért több évi börtönre ítélték:

Nem kell zsarnok király! csatára magyarok,
Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk,
Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.
Él még a magyarok nagy Istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az Isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk. (E hatszoros refrén adta a vers mozgósító erejét!)

            Az ellenünk indított háború következménye, hogy a Debrecenbe űzött magyar országgyűlés szembeszállt a törvényszegő uralkodóval, s 1849 április 14-én kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Független parlamentáris állammá alakították Magyarországot, melynek államfője kormányzóként:Kossuth Lajos lett, aki harcba hívta az ország népét.

            A bajban a nemzet összefogott. Nemcsak a harctereken, a közéletben is tett-hazafiak kerültek az élre. Egyik napról a másikra győzelmek születtek, hadvezérek és hősök teremtek. A haladó világ  a kisszámú osztrák, olasz,  német  légiók és a derék lengyel hadvezérek és katonák személyében segítően állt mellénk. Jöttek más népek fiai is, köztük – ahogy Szöllősi Antal föltárta –, néhány svéd is. Nem hiába!  Az újoncokkal teli lelkes honvédsereg Bem és Görgey vezetésével nagyszerű győzelmeket aratott Erdélyben és a Tavaszi Hadjáratban, s fölszabadította az ország kilenctizedét; május 21-én Budát is! 1849 tavaszán a magyar szabadságharc csillaga fényesebben ragyogott, mint előtte bármikor! Ekkor az osztrák császár megalázkodva könyörögte ki „Európa csendőrétől” az Orosz Birodalom cárjától, hogy a rossz emlékű Szent Szövetséget újjáélesztve seregeket küldjön Magyarországra. A korabeli nagyhatalmak – akárcsak 1956-ban – noha szembenálltak a két retrográd birodalommal, nem támogatták a magyarok küzdelmét. Több mint egy évi áldozatos harc után, az osztrák császár és a segítségére siető orosz cár mérhetetlen túlerejével szemben honvédségünk Világosnál letette a fegyvert.

            A szabadságharcot követő iszonyú megtorlásban, a közös szenvedésben forrt igazán eggyé a nemzet, hiszen a másfélszáz kivégzés, a másfélezer bebörtönzés, a félszázezer fős kényszersorozás, a többtízezer vagyonelkobzás, lefokozás és leváltás csaknem minden településre és társadalmi rétegre kiterjedt. A magyar szolidaritás próbatétele következett.

A félelemre épített önkényuralomban a forradalom szinte valamennyi vívmányát elvették. Megalázták, meg akarták fosztani céljaitól, élete értelmétől is a magyar nemzetet.  Egy régi magyar mondás szerint: „Ki a múltját nem becsüli, az a jövőt nem érdemli.”        A többség akkor hű maradt a forradalomhoz: ápolta az örökséget, mentette az üldözötteket!

A Riadóért beidézett Czuczor Gergely Ítélőszék előtt című, 1849-ben írott és titokban terjesztett versében rótta papírra a követendő magatartásmintát:

„ Hogy hazámat ne szeressem,                       Főbe lőhet, nyakaztathat,

A bitorlót meg ne vessem:                              Bitófára fölakaszthat,

Hatalom nem teheti!                                      Ő erősebb, tegye meg!

 Hogy hazámat megtagadjam,                De az érzelem honában,

Megvetés jelét hogy adjam:                    Keblem titkos templomában:

Azt se követelheti!                                   Én urat nem ismerek!”

            Az 1848-as forradalom minden időben viszonyítási és viszonyulási pont volt és az maradt mindmáig a magyar nemzet életében. Még azután is, amikor az országot immár 87 esztendeje szétszabdalták, s a nemzet egy része a halál és a bebörtönzés elől külföldre menekült.(Mondd meg nekik, hogy pusztulunk veszünk,Mint oldott kéve széthull nemzetünk..!)

            Bécs célja az egységes birodalom megteremtése volt. Ennek érdekében minden nemzeti törekvést elnyomtak, mindent a Birodalom uralma alá akartak rendelni. A súlyos gazdasági és politikai veszteségek mellett valóságos szellemi Mohács volt a magyarság számára a leverettetés és a megtorlás. Kivégezték, elesett, emigrált, bebörtönözték vagy belső emigrációba vonult a reform-nemzedék színe-java, a legnemzetibb, legműveltebb, lelkileg ép, európai-magyar szellemi elit. Ez mind 1848/49, mind 1956 után nagyobb vesztesége volt a magyar társadalomnak, mint a háborús pusztítások. Mert az igazi veszélyt nem a tatár, török, német, orosz megszállók és pusztítások jelentették, hanem az önfeladás. Ahogyan Ady írja: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat!”   

A 48-as emigráció tagjai – akárcsak az 1956-osok – rendkívül nehéz körülményeik ellenére évtizedeken át táplálták a forradalom tüzét, ápolták szellemét itthon és külhonban egyaránt. Nélkülük nem lett volna oly erős a hazai ellenállás, nem lett volna oly megfontolt a kiegyezés.

            Kossuth az emigrációban hangos tanúként idézte föl az itthoniaknak a reformkor és a szabadságharc általa őrzött szellemét, míg sok jeles emigránsunk szerte a világon úgy szerzett újabb dicsőséget a magyar névnek, hogy beírta nevét más nemzetek történelmébe. Az Észak-amerikai polgárháborúban, az olasz szabadságharcban, a Dél-amerikai harcokban egyaránt megtaláljuk a csatákban edzett, virtusukról híres magyar honvédeket és tiszteket. Helytálltak a polgári életben is, ahol számos területen kiváló eredményeket értek el a világ különböző részein. Ezzel az önkényuralom hazai áldozatainak –akárcsak egy évszázaddal később – ők adtak reményt és lelki támaszt, amelyre igen nagy szükség volt. Hiszen Ferenc Ferdinánd, aki két évtizeddel a Kiegyezés után lett az új Habsburg trónörökös, uralkodói terveiről nyilatkozva a következőket mondta: ”E célból Magyarországot négy részre bontom fel, nyelve kizárólag német lesz. Ha szükséges Magyarországot eggyel többször a kard élével kell meghódítani. Nem látom, hogyan tudnánk ezt a szükségszerűséget kikerülni. Meg fogam találni a módot arra, hogy Magyarországot letöröljem a térképről. Erdélyt át kell engedni Romániának azzal a feltétellel, hagy a kialakult Nagy-Románia a Habsburg Birodalomhoz csatlakozzék, mint a federáció tagja."   Trianon tehát nem pusztán a franciák, s nemcsak a kisantant találmánya és célja volt, hanem az 1867-es kiegyezést aláíró másik fél, a Habsburg-ház képviselői között is maradtak a magyar nemzet kipusztításának hívei.

            A külső fenyegetettséget súlyosbította, hogy a kiegyezés utáni tőkésedés folyamata erkölcsi zülléssel párosult. Befelé kesereg, vádol, s az emigrációhoz fellebbez Reviczky Gyula 1887-ben írott „ Március tizenötödikén” című versében:

                        „ Megalkuvás iránya most a kornak;

                        Ábrándnál egy kis állás többet ér,

                        Egy zsíros koncért százan marakodnak,

                        Hogy egynek jusson mentül több kenyér.

                        Az igazságot, elvet megtagadják,

S ki értük harcra kelne, nincs olyan,

                        Csak szóvirág ma a magyar szabadság

                        S az érte hősen ontott vérfolyam….

A nagy, a negyvennyolcas márciusnak

Nincs más emléke: néhány béna kar,

                        S távol, hol citrom és narancs virulnak,

                        Honán kívül a legnagyobb magyar! ”

1848 és Petőfi öröksége – amelyhez az 1956-os forradalom és szabadságharc eleven emléke társult –, erőt adott és ad a zsarnokság elviseléséhez árva hazánkban mindmáig Hiszen mi is gyakran fordultunk a nyugati magyar emigrációhoz. Az általuk rendezett 48-as ünnepek nemcsak számukra, de az otthoniak számára is fontosak voltak, mert nyíltan kimondták, kimondhatták azt amit a Kárpát – medencében a diktatúra fél évszázada alatt a közvélemény előtt elmondani nem lehetett. Akkoriban a Szabad Európa Rádió, a londoni BBC, az Amerika Hangja közvetítésével tőlük jutott el haza az 1848-as magyar forradalom valódi üzenete, hallhattuk klasszikusaink tiltott verseit, beszédeit, dalait a szabadságról, demokráciáról. Ma már tudjuk, hogy az úgynevezett „szabad világban” is micsoda áldozattal és küszködéssel jár a magyar nyelv, a kultúra ápolása és a diaszpóra parányi szórványaiban élő nemzetrészek megszervezése, egy misére, hétvégi iskolára, vagy akár egy ilyen nemzeti ünnepre is mint a mai. Tudjuk mennyi felelősséget és kötelezettséget vállalnak a diaszpóra tagjai saját identitásuk és a magyar kultúra megőrzéséért. Köszönettel tartozunk nektek! 

Tisztelt ünneplő közönség, kedves svédországi magyarok!

Az 1848-as forradalom- és szabadságharc ünnepe, a magyarságot emlékezésre, örökségének számbavételére, és – éljen a világon bárhol is – , lelkiismeretvizsgálatra készteti.

 Március 15-e a magyar szabadság szimbóluma, ezért nem volt, nem lehetett hivatalos állami ünnep sem a Monarchiában, sem a megszállott Magyar Népköztársaságban. A kiegyezés után április 11-ét, a törvények dátumát jelölték ki 48 hivatalos emléknapjává, majd a háború után március idusát kezdték ünnepelni, de hiába. Babits Mihály 1923-ban, a száz éve született költőre emlékezve így ír a Petőfi koszorúi című versében:

„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

Az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

Mint az olcsó gyertyák. 

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
            de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
            talány zaja, csöndje
            és úgy támolyog az idők sikátorán,
            mint átvezetett rab a fogház udvarán
            börtönből börtönbe.”

1927-ben törvénybe foglalták Kossuth Lajos emlékét és azt is, hogy a forradalom 80. évfordulóján március 15-e pirosbetűs Nemzeti Ünnep legyen. Akkorra azonban ez már közmegegyezéses tény volt, hiszen 1860-tól mindenfelé emléknapként kezelték.  Amint tehette minden önmagára adó magyar település utcát vagy teret nevezett el, szobrot vagy emlékművet állított 1848 kiemelkedő alakjainak és honvédő hőseinek. Március 15-én pedig, ha máshol nem tehették, emlékeztek a templomokban, az iskolákban, a temetőkben,  szűkebb, vagy tágabb családi, baráti körben.

Március ünnepét soha egyetlen hatalom sem kedvelte, mert nem tudott mit kezdeni vele. Történtek kísérletek kisajátítására több ízben is, de minden ilyen szándék előbb-utóbb kudarcba fulladt. Így például a 100. évfordulón, amikor 48 örököseként Rákosi Mátyás Kossuth pózában tetszelgett. A kommunista kultúrpolitika Lobogónk Petőfi jelszó alatt tiltott és cenzúrázott minden olyan gondolatot, alkotást, amelyért Petőfi Sándor az életét áldozta egykor. Minderre aztán az 1848-as eszméken fogant Petőfi Kör és az 1956-os forradalom ifjúsága, a magyar nép szabadságharca adott méltó választ az elnyomóknak, amit újabb megtorlás és véráldozat követett.

Az 1951-ben ünnepként eltörölt március 15-ét az 1960-as évektől Kádárék "diákünneppé" változtatták, "Forradalmi ifjúsági napok" elnevezéssel összemosták március 15-ét olyan napokkal, olyan kommunista évfordulókkal, amelyeknek semmi közük nem volt a márciusi ifjúsághoz. Akik viszont e jeles nap eseményeit méltóan akarták 15-én ünnepelni, azokra nem ritkán rendőri gumibot várt, ahogy manapság, úgy tűnik, ismét ez fenyegeti a nemzeti ünnepeinken emlékező közösségeket.

            1848-nak minden magyar nemzetrészünk örököse, amit jól mutat az is, hogy amerre élnek magyarok, ott biztosan találunk valamilyen 48-ra emlékeztető kegyhelyet vagy relikviát. Egy szobrot, egy emléktáblát, emlékszobát, egy utcát vagy teret, vagy akárcsak egy egyesület, kultúrcsoport nevét. Jellemző lehet az is, hogy a világon az első Kossuth szobrot nem kies hazánkban, hanem a tengeren túl, az Egyesült Államokban állították föl.          

            Trianon után az elcsatolt területeken volt mindig a legnehezebb és legkockázatosabb a magyar forradalom és szabadságharc ünneplése. Alig két évtizede Erdélyben még sok év börtön járt egy-egy koszorúzásért, vagy Petőfi Sándor: Két ország ölelkezése című versének elszavalásáért. Idézzük fel a kezdő sorokat!

„És az idő eljött, bár nem hamar,

De nem is későn még, midőn

A szent imádság meghallgatva lőn,

Midőn eggyé lett mind a két magyar!

Ki eddig a porban hevertél,

Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély!

Oh nemzetemnek drága szép testvére,

Simúlj, simúlj testvéred keblére,

Amelyben a szív most oly édesen ver…

Légy üdvözölve százszor, százezerszer!” 

–         és folytatódik a vers e szellemben tovább, még hat versszakon át. Hogyne prüszkölt volna tőle a Ceausescu és a Kádár korszak minden hivatalos képviselője. De erdélyi barátaink nem engedtek a 48-ból, mert a következő év március idusán ismét volt koszorú a 48-as emlékművek talapzatán. Hasonló történeteket hallhattunk a Felvidékről, a Vajdaságból, Kárpátaljáról. De hozhatnánk példát az emlékezők üldözésére Horvátországból, sőt Ausztriából és a szovjet uralta Magyar Népköztársaságból is. Az elcsatolt országrészek új urai igyekeztek minden magyar emléket, szimbólumot és emlékhelyet eltüntetni, megsemmisíteni, nemzetünket múltjából kiforgatni. Ahol lehetett, átnevezték az utcákat és a tereket, levették vagy leverették az emléktáblákat, eltávolították, vagy megrongálták a szobrokat, kisajátították a közintézményeket, középületeket. Átírták a tankönyveket és a történelmet, cenzúrázták még a Jókai regényeket, az Ady, Petőfi, Arany és Vörösmarty verseket is. Betiltották a 48-as dalokat, a magyaros öltözetet. Még nemzeti Himnuszunkat is át akarták íratni! Mintha Orwell mondását követték volna, úgy vélték „ Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is. Aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Nekünk magyaroknak azonban fölsugárzik 48 szellemi hagyatékából Deák Ferenc 1861. évi második felirata: „ Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában.”

            Ehhez hozzátehetnénk Pilinszky 1956-os hagyatékából a „Múltunk, a mi legfőbb reménységünk!” sorát, vagy felidézhetnénk Bibó Istvánt, aki a forradalom vérbefojtásának pillanataiban magányosan ült és írt őrhelyén, mert akart hinni és mert álmodni Magyarország  jövőjéről.

Tűrünk és remélünk most is, mert hinni akarunk abban, hogy hazánknak van jövője az Európai Unióban, ahol majd fokról fokra orvoslást találunk „határon túli” bajainkra. Tűrésünk közepette azért a mi emlékezetünkben ott dörög Gábor Áron székely templomok harangjaiból öntött rézágyúja a kökösi hídon, a szabadságra esküszik a székely nemzetgyűlés Agyagfalván, ott vonul a tavaszi hadjárat győztes serege a Csallóközben, ott folyik Petőfi áldott vére Segesvárnál. De a Dél- erdélyi kisnemesek brutális legyilkolását, a békevivő Vasvári Pál elleni orvgyilkos merénylet sajgó fájdalmát, az aradi tizenhármak kivégzését, a felvidéki kitelepítéseket, a délvidéki vérengzéseket, kárpátaljai nemzettársaink deportálását, s az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom sebeit  nehezen gyógyítja az idő.

A múlt megtörtént. Örökre a miénk, hiába akarták „végképp eltörölni” a nemzetpusztító kommunista korszak tömeggyilkosai és pribékjeik.

            1848 emlékét, amíg él öntudatos magyar e Földön, eltörölni, elfojtani, elnyomni és kisajátítani legföljebb csak időlegesen lehet, mert minden márciusban, s minden időben és téren újracsirázik, újrahajt, mint a tavaszi virágok. Ez a forradalom példát adott minden későbbi nemzedéknek, hiszen fölemelte, nemesítette, hagyományteremtővé, áldozatossá és nagylelkűvé tette a benne résztvevőket, az egész nemzetet. Ekkor született az első független magyar kormány, a magyar honvédség, a nemzetőrség, a nemzeti pénzintézet, kiváltak és éltek sokáig nemcsak Jókai Mór regényeiben, hanem a kisebb, falusi közösségek emlékezetében is a példaemberek. Széles körben hatottak verseikkel a költők, beszédeikkel a politikusok. Ekkor vált nemzeti imánkká Kölcsey, Erkel Ferenc által megzenésített Himnusza, s Vörösmarty Szózata. A nép ajkán tömegével teremtek új népdalok, katonadalok, s ekkor rögzítették törvénybe háromszínű nemzeti zászlónkat, címerünket, s alakultak ki jelképeink, pl. nemzeti gyásznapunk okt. 6.-a is. Megújult identitásunk, erősödött nemzeti karakterünk!

            A mi 1848-unknak ezer arca van, s minden nemzetrész és nemzedék arra tekinthet, aki számára a legtöbb példát, lelki segítséget nyújtja. Ott van e Pantheonban Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Deák, Batthyány, Eötvös, Wesselényi, Jókai, Arany, Gyulay, Perényi, Nyáry, Táncsics Mihály, Brassai Sámuel, Teleki László, Teleki Blanka és Vasvári Pál, meg a legendás hadvezérek, Bem, Klapka, Görgey, Gábor Áron, az aradi 13 vértanú - s még hosszan sorolhatnánk a megidézhető hősöket, forradalmárokat és reformereket, akikbe kapaszkodhatunk vívódásaink közepette. Ady például sors - verseinek jórészében idézi 48 hevét és szellemét, akárcsak hetven éve, a Márciusi Frontot alapító, a korszak 12 pontját megfogalmazó népi írók (Illyés, Németh László, Kovács Imre, Kodolányi és társaik) tették.

 1848 forradalmának édes gyermeke a bennünket, nemzedékünket fölrázó és megnemesítő 1956 október 23-ki forradalom és hősi szabadságharc a zsarnoki világhatalom hadseregével szemben. Leveretésünket iszonyúbb megtorlás követte, mint Haynaué volt.

A nemzet élő lelkiismereteként a magyar „walesi bárdok” azonban ekkor is – mint minden korban – zengték március üzenetét. Az új nemzedékek költői gyakran március ürügyén vallottak, vallanak sorsukról, sorsunkról határon innen és túl manapság is.

Engedjék meg hogy ünnepi megemlékezésünk végén, az én nemzedékemet hajdan mozgósító verset idézzem, Utassy József barátom Zúg Márciusát 1968-ból:

„Én szemfedőlapod lerántom:                 Szedd össze csontjaid, barátom:

  kelj föl és járj, Petőfi Sándor!                        Lopnak a bőség kosarából,

 Zúg Március, záporos fény ver,                  jognak asztalánál lopnak,

 Suhog a zászlós tűz a vérben.            Népek nevében! S te halott vagy?!

 Hüvelyét veszti, brong a kardlap:            Holnap a szellem napvilágát

Úgy kelj föl, mint forradalmad!             Roppantják ránk a hétszer gyávák.

                                   Talpra Petőfi! Sírodat rázom:

                                   Szólj még egyszer a Szabadságról! ”

Köszönöm a figyelmet, köszönöm, hogy meghallgattak!

Budapest-Stockholm 2007 március 15-25.                                        Bakos István