Laudatio a Melbournei Magyar Központról
    írta Bakos István
    a HUNSOR Budapesti munkatársa
    a Bethlen Alapítvány kuratóriumi elnöke
   
    (Elhangzott 2001. november 5-én a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségén az Országos Széchényi Könyvtár Dísztermében)

    Akik itt a Kárpát-medencében, különösen Magyarországon élünk, aligha tudjuk elképzelni micsoda erőfeszítést, munkát és áldozatot követel idegenben a magyar megmaradás. A hazai életet is jellemző társadalmi, szakmai, politikai és ideológiai megosztottság ott még színeződik azzal, hogy a különböző korszakokban más-más régiókból kivándorolt, illetve letelepült közösségek, külön- külön igyekeznek saját szervezeteiket létrehozni, mert Veres Péterrel szólva - mi nem nyájösztönű kollektivista, hanem individualista nép vagyunk, amelynek fő értéke az önálló személyiség. Idegen tőle az egypártrendszer, a diktatúra, de nem jellemzi az összefogás sem. Ezért a magyar egység létrejötte csak kivételes történelmi helyzetekben adatott meg népünk számára, s ilyenkor csodákra képes. Ilyen csodás magyar összefogás eredményeként épült fel és működik a nyugati világ legnagyobb magyar közösségi háza: a Melbournei Magyar Központ is. A külhoni nemzetépítő munka színhelyei és műhelyei a magyar szervezetek és intézmények, főként a magyar házak, amelyeknek jelentősége különösen a hazától távol, Észak-és Dél Amerikában, illetve Ausztráliában rendkívül fontos. Általában sem a befogadó országok, sem az ottani városi önkormányzatok, sem a magyar hivatalos szervek nem tekintik feladatuknak a nyugati magyarság intézményeinek és szervezeteinek támogatását. Mégis működnek magyar házak szerte a világon, kicsik és nagyok, régiek és újabbak szép számmal: Torontótól- Buenos Airesig, New Yorktól- Brüsszelig, Clevelandtól meg Caracastól- Stockholmig. Mindegyiknek megvan a maga története, szinte mindegyik létrejötte és működése a csodával határos, hiszen azokat kivétel nélkül az ottani magyar közösségek adományaiból, rendezvényeik bevételeiből tartják fönn. Mivel jónéhányban magam is megfordultam állíthatom, hogy legtöbbjük kitüntetést érdemelne, de legalábbis több figyelmet és folyamatos társadalmi támogatást itthonról. Közülük Alapítványunk kuratóriuma elsőként a Melbournei Magyar Központot tünteti ki Márton Áron Emlékéremmel.

    Ausztráliában, a hazánknál majdnem kilencvenszer nagyobb területű kontinens-országban, az itteni magyar emigráció mintegy húszezer fős első (1945-47-es) nagy hulláma jóvoltából az ötvenes évek közepe tájára, az ország egymástól igen távol fekvő négy-hat nagyvárosában (Sidneyben, Melbourneben, Adelaideben, Brisbaneben Perthben és Canberrában), hozták létre a magyar mikrotársadalmak első intézményeit. Többnyire ezekbe a saját szellemi és anyagi erőből alakult szervezetekbe, intézményekbe integrálódott később a szintén húszezer főnyi 56-os emigráció, valamint általában hozzájuk csatlakoztak a Kárpát-medencéből később folyamatosan, illetve a Délvidékről nagyobb számban érkezett magyar menekültek.

    A Melbournei Magyar Központ egyik büszkesége lehet az ötödik kontinens ötvenötezer és Melbourne közel húszezer főnyi magyarságának, példája az építő magyar összefogásnak. A Melbourneiek az ötvenes évek közepétől kezdték el tervezni a közösségi házat, de többszöri sikertelen kísérlet után, csak a hetvenes évek végén, két tehetősebb honfitársunk Jandó Gyula és Hende Sándor telekadománya révén kezdhették el az építkezést. Az építkezés megszervezésében jelentős szerepet játszottak a megfelelő otthonra igényt tartó magyar szervezetek és intézmények akkori vezetői, valamint az építkezéssel megbízott vezetők, és társadalmi munkások, köztük az első épülettegyüttes építését irányító, azóta már félig hazatelepült Linka Márton. A Központ építése a szövetkezeti részvénytársaságok szervezésével kezdődött, mivel az építkezés anyagi alapját a részvényesek által 1979-93 években befizetett közel egymillió dollár, továbbá az építkezés céljára tartott rendezvényekből befolyt 350 ezer dollár képezte, amelyhez mintegy kétmillió dollár értékű önkéntes társadalmi munka és a régi Magyar Ház eladásából származó bevétel társult. Az 1600 részvényes részvénybefizetései tulajdonképpen adomány jellegűek hiszen a központ nonprofit működése kizárja bármiféle jutalék fizetését. A részvényeseknek szavazati joguk van, amelynek révén közreműködnek a Központ irányításában, s lehetőségük az is, hogy társadalmi munkában igazgatóként tevékenykedjenek. A központot alkotó szövetkezeteknek összesen 16 igazgatója van, akiket két évre választanak meg. A zökkenőmentes működés érdekében ügyelnek arra, hogy évente csak egyik fele cserélődjön az Igazgatóságnak. A Ház vezetőinek átlagéletkora jelenleg 45-50 év, zömük már Ausztráliában született, vagy gyermekként került oda, s az ő feladatuk az igényeknek és a Központ célkitűzéseinek megfelelő kulturális és szórakoztató műsorok szervezése, s ezek révén a Ház működését szolgáló anyagi alapok, bevételek megteremtése. Ez évente mintegy 130 ezer dollárt tesz ki. A Magyar Központ célkitűzéseit nyolc pontban rögzítették:

    - Megőrizni a magyarságot, otthont adni a magyar közösségeknek, szervezeteknek.
    - A magyar kultúra ápolása és átadása azz ifjú nemzedékeknek.
    - A nemzeti eszme megtartása.
    - A keresztény eszmék ápolása.
    - Bekapcsolódni az ausztrál multikulturáális életbe.
    - Szoros kapcsolat fenntartása a többi aausztráliai állam magyar szervezeteivel.
    - Figyelemmel kísérni a magyar politikaii életet, magyar vonatkozásban az emberi jogokat.
    - Anyagi támogatást nyújtani magyar célookra.

    A Központ célkitűzéseit és a különböző korcsoportok igényeit az eddigi Igazgatóságok sikeresen teljesítették, adósság nélküli működését biztosították, sőt a Kárpát-medencei magyarokat is támogatták.

    A kétszintű, közel tízezer négyzetméternyi területű Központ nagy összejövetelek (ünnepségek, bálok, színházi előadások, konferenciák, közösségi ebédek, kiállítások és vásárok) céljára alkalmas két nagyméretű termében összesen háromezer embert lehet leültetni, de jól van ellátva klubhelyiségekkel is. A Központ húsz különféle kulturális, művészeti, ifjúsági, sport, nyugdíjas, karitatív egyesületnek, klubnak ad otthont. A Központ óvodát és hétvégi iskolát működtet, s földszintjén helyezkednek el a fiú és leány cserkészcsapatok termei, s legtöbbet ők, meg a sportklub tagjai használják a szabadtéri sportpályákat, meg a hatalmas fákkal borított kertet, ahová a Magyar Szabadság Emlékművét is állították. Az 1993 végén a Központ részeként fölépült szép és szolidan elegáns Szent István ökumenikus templomban minden vasárnap miséznek a keresztény egyházak: reggel fél kilenckor kezdik a katolikusok, 10-kor az evangélikusok és 11-kor a reformátusok, híveik pedig az istentiszteletek után összejönnek, beszélgetnek a templomhoz csatlakozó mintegy százfős társalgó-teremben. A Melbournei magyarság és szervezetei minden nagyobb összejövetelüket, tanácskozásaikat, báljukat (hagyományos a szilveszteri, a húsvéti, a Szent István napi, a Kisasszony-napi, az Anna és a Katalin bál) a február végi többnapos Hungarofest-et, több száz fős közösségi ebédjeiket, a március 15-i, október 23-i, Szent István napi ünnepségeiket itt tartják. Legalább ilyen fontosak azonban a napi, vagy heti rendszerességgel tartott óvodai, iskolai, cserkész, ifjúsági, néptánc, sport és klubfoglalkozások.

    Ami nehézségeket okoz az a működési költségek előteremtése, és a hazai mértékkel elképzelhetetlen távolságok és azzal összefüggésben az idő leküzdése. A közel négymilliós nagyságú, földszintes kertes házakból álló világváros határa körülbelül olyan kiterjedésű, mint a Pásztó- Gyöngyös- Szolnok- Kecskemét- Dunaújváros- Székesfehérvár- Tatabánya- Esztergom által határolt térség, s mivel a magyarok nem kolóniákban élnek, mint például az olaszok, a görögök, a kínaiak és a zsidók, szép számmal találhatók a város minden negyedében. A Magyar Központ viszont a nagyváros távoli, Vantirna nevű városrészének északkeleti sarkában fekszik, megközelítése nem egyszerű. Tehát aki az ott szervezett magyar életben részt akar venni, annak bizony áldozatot kell hoznia. A világon szétszórtan élő, több mint kétmillió főt számláló magyar diaszpóra léte, kisebb- nagyobb mértékű magyar identitásának megmaradása és hatása döntő mértékben függ az effajta áldozatvállalásoktól. Attól, hogy a magyar diaszpóra és intézményei által is közvetített és gyarapított magyar értékeket, a magyarság érdekében végzett munkát mennyire becsüli szűkebb és tágabb környezetük, nemzeti közösségük, illetve gyermekeik. Akiknek hetente nyolc-tíz óra önkéntes társadalmi munkát, fáradságos szervezést, vagy tanulást és plusz költségeket jelent a magyar megmaradás, ott naponta mérlegelik azt is, hogy vajon megéri-e a befektetés, megkapom-e majd azt a felemelő emberi többletet, amit ilyen nemzeti közösség egyenjogú tagjaként elvárnék.

    Csapó Endre az ausztráliai Magyar Élet c. hetilap főszerkesztője a Lezsák Sándor szervezte legutóbbi Nemzet és emigráció című fórumon tartott előadásában büszkén szólt arról, hogy az ausztrál federáció centenáriuma alkalmából 2001 júliusában, a New South Walesi Parlament előadótermében Sidneyben, kiállítással egybekötött konferencián mutatták be, hogy a magyar emigráció mivel és mennyiben járult hozzá Ausztrália felemelkedéséhez; a tudomány, a felsőoktatás, a gazdasági és szociális szféra, az építkezések, a művészetek, a sport terén. Az eredmény még a bemutatót szervező Kardos Béláékat is meglepte. Miért? Az elmúlt fél évszázadban Ausztrália a világ legdinamikusabban fejlődő országa volt; lakossága 7 millióról 19 millióra, majdnem háromszorosára emelkedett, de ugyanilyen mértékben emelkedett az életszínvonal is, a fejlődés indexe tehát kilenc. Az ottani statisztikusok megállapították; noha az ausztrál népességnek mindössze 0,3 %-a magyar származású, a magyarok hozzájárulása az ország gazdasági mutatókban mért fejlődéséhez ennek tízszerese. Vagyis a bevándorolt magyarság tízszer annyival járult hozzá a fejlődéshez, mint az ausztrál átlag. A teljesítmény példa nélküli. Az ausztráliai magyarság azonban nemcsak a befogadó országot, hanem a magyar nemzetet is gyarapította, gyarapítja.

    A magyar emigráció legjobbjai évtizedeken át világszerte, Ausztráliában is táplálták azt a tudatot, hogy a magyar nép szabad részeként a valódi nemzetpolitikát a nyugati magyarságnak kell formálnia. Neki kell a magyarságról a világban alkotott torz képet helyreigazítani, valódi kulturális értékeinket bemutatni, a Trianon okozta régi és újabb sebekre a külföld figyelmét felhívni, a szovjet hódoltság hivatalosságainak hazugságait kiigazítani, az 56-os magyar forradalom lángját őrizni, s a Nyugat legújabb szellemi eredményeit hazafelé közvetíteni. Felmérhetetlen szolgálatot tettek nemzetépítő munkájukkal mindnyájunknak, nagy szerepet játszottak a magyar nemzet külföldi megítélésének javításában (az ?országimázsban?), a hazai rendszerváltozásban, a Kárpát-medence határon túli magyarjainak külpolitikai és anyagi támogatásában, a nyugati magyarság disszidens létéből a magyar diaszpóra irányába történő elmozdulásában. Csapó Endre szerint azonban ?A magyarországi politikai elit még nem szabadult meg a korábbi évtizedekben kialakult szemlélettől, amelybe nem illik bele az a felismerés, hogy a második világháború és a magyar forradalom következtében nyugatra került százezrek egyrészt az országnak óriási méretű vesztesége voltak, másrészt - ha már így szétszóródtak a nagyvilágban és ott befolyásos pozíciókat is elértek - kimeríthetetlen diplomáciai és üzleti potenciált képeznek.? Szeretnénk elérni, hogy az említett rossz beidegződések oldódjanak, s a magyar diaszpóra értékeinek fölismerése, hasznosítása itthon is tágabb teret kapjon. A Márton Áron Emlékérem adományozásával köszönetünket, elismerésünket fejezzük ki a Melbourne-i Magyar Központ telekadományozóinak, építőinek és működtető szövetkezeteinek, Igazgatóságának; egyházi és magyar közösségi tagjainak a magyarság megtartása érdekében végzett magasrendű áldozatos munkájukért. Kifejezzük bizakodásunkat és biztatásunkat, hogy áldozatos munkájuk gyümölcsét az ausztráliai magyar diaszpóra eljövendő nemzedékei is boldogan fogyasztják, a Magyar Központot éltetik, működtetik, s áldásos tevékenységükből a magyarság egésze részesedik.

    Budapest, 2001. november 5.

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.