Árnyékok Isten tenyerén
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    -- részlet --

    A 49/50-es tanév rengeteg áthelyezéssel is járt és roppant élveztem a nagy "gyüszmékelést" (ahogy Mamuka nevezte), szüleim új kollégáinak bemutatkozó látogatásait. Igaz, a fiatalabb generációnak még nem voltak gyerekei, de az erre az alkalomra készült aprósüteményből nekem dupla porció járt. Egy ízben apám volt egyetemi barátjának húga jelentkezett nálunk, magával hozva nálam egyetlen évvel idősebb, az édesapjánál, Pesten lakó kislányát is. Ez a látogatás rám nézve csúfos kudarc volt. Távozásuk előtt új ismerősöm fontoskodva kérdezte tőlem: "Mondd, vannak neked szívügyeid?" "Ajaj" - legyintettem fölényesen, miközben erősen törtem a fejem : mi a csuda lehet az a "szívügy". De hát nem akartam a pesti lány előtt butának tűnni. "Jó - zárta le a beszélgetést a kis fekete lány - akkor majd legközelebb beszámolsz róluk. "No, akkor ijedtem meg igazán. Ha lesz legközelebb, akkor tájékozatlanságomra fény derül és ezt igazán nem szerettem volna. Így aztán húztam-halasztottam a találkozást és a kérdésekre, hogy nem akarok-e elmenni Katihoz, aki az egész nyarat az utca végén lakó édesanyjával töltötte, mindíg határozottan mondtam nemet. Ronda dolog volt tőlem, beismerem, de megkönnyebbültem, amikor nagymamám közölte a szüleimmel, hogy kár erőltetniök ezt a barátkozást, mert a gyerek (vagyis én) érez valamit a másik lányban, ami távol tartja tőle. Ha tudta volna az igazságot!

    A tél egyébként roppant hideg volt, az Alpok felől lehúzódó szél befurakodott az ablakok résein és a rissz-rossz kályhánál csak a fűtőanyag volt gyengébb. A háztulajdonosnak nem volt pénze új kályhára, akár csak nekünk és így a lakás egyetlen fűthető helye a konyha maradt. Szerencsére elég nagy volt, két asztal is elfért benne és a tűz világánál nem csupán melegedni lehetett.A hatalmas, zöld csempés tűzhelybe két sütő is volt beépítve és víztárolója csapjából kellemes mosdóvízzel tudtuk ellátni magunkat. Jóízű beszélgetések emléke él bennem s hogy a későbbi teleken át apámmal versengve szavaltuk a Toldit, melyet német anyanyelvű nagyanyám élvezett talán legjobban, rácsodálkozva egy-egy gyönyörű kifejezésre, aminek értelmét meg kellett neki magyarázni, hiszen a szinonimákkal nem volt tisztában. Aztán a villanygyújtáskor rajzolhattam, játékot készíthettem kedvemre az elhasznált gyufák dobozaiból, papundekli- és krepp-papírokból, vagy betlehemi épületet a karácsonyfa alá. Az ünnepre készülődve kályhaezüsttel, kályhaarannyal kentem be az őszi erdőben gyűjtött fenyőtobozokat, az utcákon fölszedett nagyobb diókat. Mamuka és édesanyám kötött, horgolt ilyenkor, apám tiszte volt a felolvasás, egészen vacsoraidőig. Ha jól emlékszem, "Családi újság" címen járt valami folyóirat, amiben folytatásos regényeket is közöltek. No, meg ott voltak a kölcsönzött könyvek is. S ha ez nem lett volna elég, a "néprádió"-ban eleinte gyakran (később időnként) tánczene is szólt s ha anyámnak kedve támadt egy kis ritmusra, hát engem tanítgatott táncolni. Lassan megismertem a városka összes lakóját. Könyvkölcsönzés címén bejáratos lettem majd` minden házba, a tőlünk területileg messzebb eső "tisztviselőtelep" kivételével. A kilószám hazahordott könyveket először mindíg apám olvasta el, s adta darabonként a kezembe, a családi cenzurázás után. Anyám nem ért rá még evvel is törődni, Mamuka magyar könyvek iránti ismerete hagyott némi kívánnivalót maga után - apám meg szívesen vállalta ezt a feladatot. Általában nem is volt semmi baj az olvasmányokkal, csak akkor haragudott meg rám, amikor valahonnan egy Nick Carter füzetet szereztem: "Hát ezt a szemetet meg honnan bányásztad elő?"

    Akkoriban szoktattak rá a zoknistoppolásra is. Itt azonban nagy ellenállásba ütköztek a család felnőtt nőtagjai. "Milyen asszony lesz belőled, ha nem tudod az urad zoknijait megstoppolni?" - érdeklődött Mamuka, szemrehányó hangon. A felvillantott jövő oly távol állt tőlem s maga az elképzelés, hogy egykor én is felnőtté kell legyek, annyira risztónak tűnt, hogy pimaszul és gondolkodás nélkül vágtam rá: "Akkor már olyan világ lesz, hogy nem kell stoppolni." "Aztán miért nem, te taknyos?" - érdeklődött szorgoskezű nagyanyám. "Mert ha kilukad valami, hát eldobjuk és veszünk másikat." - szólt a válasz, a három felnőtt elképedésére. Végül is kompromisszumot kötöttünk. Hajlandó voltam az utálatos művelet megtanulására és elvégzésére, ha közben anyám régi, születésem előtti és háború alatti énekekkel szórakoztat. A megoldás ellen senkinek sem volt kifogása, hiszen anyám csengő szopránja minden alkalommal feltünést keltett, iskolai vagy templomi rendezvényeken csakúgy, mint csoportos kirándulásaink alatt. Szoros, szeretetteljes kapcsolat volt közöttünk - talán ezért sikerült az 50-es években megőrizni az emberségbe vetett hitünket.

    2005. február

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.