Bakfiskorom szép utcái
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    A nyáron volt 50 éve, hogy kamaszkorom kisvárosából elköltöztünk. Számomra is hihetetlen - van, aki meg sem éri ezt az időt. Mégis, ez a valóság, ha az idő múlásáról néha el is feledkezem. Álmaimban visszatérek s ilyenkor mindig fiatal vagyok, a történetek minden szereplőjével együtt. Talán emiatt van, hogy ébren is annyi mindenre emlékezem és nehezen viselem el a valóságot, az azóta történt változásokat. Nekem az a városka, azok az utcák olyannak és úgy voltak szépek. Keresem a már lebontott házakat, az ablakokon kikukucskáló régi kedves arcokkal, s nem tudok megbarátkozni a modernnek kikiáltott kockaépületekkel sem. Nem tetszenek, hogy eltűntek a beépítetlen területek, hiányzik a szemet és szívet gyönyörködtető sok zöld, a parkosított udvarok, kertek, a szabadon hagyott árterület látványa.

    Nagy Lajos király út. Még a neve is gyönyörű ! A belváros hosszú utcájáról nyílt, amely tulajdonképpen a grazi út volt, de honfoglaló Árpád vezérünk nevét viselte. Mi a 10. sz. alatt laktunk, közel tehát a belvároshoz és mégis egy világra tőle, szép magasföldszintes, kertes házak között. A "mi házunk" nem a miénk volt, bár így hívtuk. Házigazdánk, az öreg tetőfedő- mester lakta az 1-szoba konyhás részt, nekünk bérbe adva a 3-szoba konyhát, előszobát, a fantasztikus, kamrának is használható padlásfeljáróval és a vörös téglákkal lerakott padlással együtt. Mamuka, anyai nagymamám itt tárolta az aszalt gyümölcsöket, gombát és a szépen fölmosható hodályt patyolat tisztán tartotta. A ház udvarán kavicsos út tekergett a fű között. Füvet írok, mert bár gondosan ápolt zöld volt, de a lándzsás útifű és zsurló több volt benne, mint a selymes pázsit, vagy a pipitér. De szép volt és remekül festett benne a cseresznyefa, az óriási fenyő és az udvarra nyíló gyerekszoba ablaka előtti rózsalugas. Középen zöldre festett kút díszelgett. Talán ez is hozzájárult az idilli hangulathoz, Mamuka óriási, sok színben pompázó virággruppjával együtt. Nagyanyámnak egyébként fantasztikus keze volt a virágokhoz. A két nagyobb, nyugatra néző szoba ablakában virító fuksziáit, angol muskátlijait a járókelők rendre megcsodálták Az udvari lakást M-ék használták. Tüdőbajos nyugdíjas vasutas volt a családfő. Köhögését sokszor hallottam a fűben hasalva olvasás közben, vagy a lugas padjánál rajzolgatva. Felesége apró vend asszony volt, akinek keze alatt égett a munka. Amíg gyümölcs, vagy gomba akadt az erdőn, mezőn, ő állandóan gyűjtögetett. Szedte a Káuz-rét vadon termő óriási sóskáit, darálta a csipkebogyót és lankadatlan türelemmel nevelgette Pesten dolgozó lánya egyetlen gyermekét. Emlékszem, állandóan fáztak és néha nyáron is fűtöttek az udvaron felhalmozott öreg talpfákkal, melyeknek kátrányszagától állandóan hánynom kellett. Nem is bírtam megmaradni náluk A nálam pár évvel fiatalabb, sápadt fiúcskával így csak az udvaron feketepétereztünk nyaranként..

    Az utca első háza egyébként G-éké volt, a néhai nagypapa még mindig jól működő kis üzemének eredményeképpen. Akkor három fia közül kettő osztozott rajta - és ők sem egyenlő arányban. Az öreg munkáját folytató idősebbik fiú nejével és két diákgyermekével 3 szobát foglalt el. Bejáratos voltam hozzájuk, mert polcaikon garmadával állt a gyermek- és ifjúsági irodalom. Az özvegy nagymama a fiatalabb fiúval és annak családjával egyetlen szobában húzta meg magát, az előszobát alakítva át konyhának. A fiatalok tanáremberek voltak, 2 aprósággal. Az asszonyka sokszor lihegve érkezett az iskolába. Anyósától nem sok segítséget kapott és 26 évesen ősz hajtincsek keretezték bájos madonna-arcát.

    A mellettük álló, tényleg összkomfortos villa egy 30 körüli fekete, kreolbőrű tisztviselőnő tulajdona volt, aki csak egyetlen szobáját használta. Ritkán láttam, de olyankor roppant büszkén köszöntem rá, mert megengedte, hogy tegezzem. Kiadott 3 szobáját egy gazdatiszt "uralta", F. János bácsi, nejével és sudártermetű gimnazista keresztlányukkal. Az asszony tanítónő volt ugyan, de az ő kenyérkeresetére nem volt szükség még az 50-es években sem. Nálunk gyakorta vendégeskedett. Nagyanyámat csakúgy barátnőjének tekintette, mint anyámat, életkora ugyanis kettőjük között volt. Ez a barátság azonban nem gátolta abban, hogy kiéhezett szüleimnek ne áron fölül adjon el egy kiló zsírt, amihez akkoriban csak feketén lehetett hozzájutni. Ő már akkor tudta és gyakorolta a manapság oly divatos hitvallást , hogy t.i.:Más a barátság - és más az üzlet. Szegény, százszor is megbánta, mert anyám egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy a történteket az orra alá ne dörgölje. Ezután 2 parasztház következett, majd a miénk. Érdekes módon az első parasztház lakóit nem ismertem, vagy csak nem tudok visszaemlékezni rájuk. A második annál inkább él bennem, mivel itt 5 kis kenyérpusztító is volt és az egyik nagymama mellett még nagypapával is rendelkeztek. Ezért aztán irigykedtem is rájuk. Később, mikor egy házkutatásnál tized magukra 3 kg lisztet leltek náluk és a családfőt letartóztatták - már alábbhagyott az irigységem. A szomszéd bácsi a Hangya üzlet kirakatában kellett üljön egy egész napon át, nyakában a megszégyenítő táblával: "Halmozó vagyok, a nép ellensége." Korán érő gyermekké változtattak bennünket azok az évek.

    Tudtam én is, hogy a velünk átellenben lakó stramm pék bácsi, aki még október végén is naponta lejárt úszni a Rábára, eredetileg katonatiszt volt és idősödő lánya nem szerelemből választotta a varrónősködést. Visszafelé tekintve, a túloldalon csak a Belsped irodaháza rémlik. No meg a hosszú udvaron álldogáló pacik a gumirádlis kocsik mellett. A fuvarosok némelyike télen megengedte, hogy szánkónkat a kocsi mögé kössük, de nem emiatt kedveltem őket. Csodálatomat avval vívták ki , hogy mindenkinél messzebbre és nagyobbakat tudtak köpni. K. bácsi házára ( vagyis a miénkre ) merőlegesen nyílt a Kulcsos utca, amely a herceg által alapított kórházhoz vezetett. A sarkon a W-kocsma, mellette K. néni boltja, velük szemben a Belsped főfuvarosának hosszú udvari lakása. Náluk 7 gyerek volt és ezek egyikétől hallottam először a Maggi leves dicséretét. Otthon nem ismerték, hiába lelkendeztem én is róla. Maradt tehát az általam annyira utált tarhonyaleves, paradicsomleves, tejleves, felváltva a krumplival és a szezonális zöldségek levével. A szárazbab csőstől, de azért soha nem truccoltam. A húslevest pedig, sokakkal együtt mi is csak szerettük volna. A szomszédságban élt még G. Terike is a szüleivel. Ehhez a kislányhoz vegyes érzelmek fűztek: szerettem, de még inkább sajnáltam. Nem értettem, hogy a mi sorunkon lévő első ház lakói miért nem tartanak vele szorosabb kapcsolatot. Hiszen idős G. néni az ő nagymamája is volt.

    Sokat jártam hozzájuk. Hátul, a méhesben igen csak jól éreztük magunkat. Az én szüleim is szívesen engedtek át Terikéhez, mert ( mint mondták ) ettől a kislánytól nem lehetett rosszat tanulni. Tartok tőle, hogy a G-szülőknek nem épp ez volt a véleményük rólam, bár ennek jelét soha nem láttam rajtuk. A következő házban egy volt csendőrcsalád élt. Ide jártam mákot és kukoricát darálni. Az udvaron állandóan nagy ricsaj volt, örökké történt valami. A gyerekek mind vörös hajúak voltak, ami nekem nagyon tetszett. Ők kevésbé voltak ettől boldogok, de mikor voltak a gyerekek elégedettek saját külső tulajdonságaikkal ? A feljelentgetősdi és házkutatásos népi játékok idején a kicsik rendszeresen másutt aludtak, szüleik így akarták őket megmenteni a Hortobágy barakkjaitól és rizsföldjeitől. Nem sikerült. Ebben az utcában lakott még egy nyugdíjas tanítóházaspár is, akik számomra nagyon öregnek tűntek. A többiek módos református gazdák voltak, jószerint felnőtt gyermekekkel. Egy-két ház első szobáját magányos tanárnők bérelték. Az egyikben édesapám frissen elvált kolléganője hajtotta álomra fejét. Tényleg csak aludni járt haza, mert minden idejét az iskolában töltötte. Kiti-Kata, ahogy a család hívta, belevetette magát az ifjúsági életbe. Egy alkalommal a végzős DISZ titkárt küldte hozzánk azzal az üzenettel, hogy apám úgy öltözzön a DISZ gyűlésre, hogy utána őt fogja elkísérni egy vacsorára, majd haza. Bátyja apám legjobb barátja volt egyetemista korukban. Talán ezért mert merészebb húrokat pengetni, vagy apám mindig lovagias viselkedése bátorította ilyen viselkedésre - nem derült ki. Lehet az is, hogy csupán meg akart felelni a kisvárosok elvált asszonyról alkotott elképzelésének. Tény, hogy apám még a gyűlésre sem ment el. Anyám ugyanis megjegyezte, hogy a "díszkíséret" akár örökös is lehet, ezek után apámnak nem szükséges még csak hazalátogatnia sem. Miután sikertelenül próbálkozott még pár , szintén nős kollégájával, év végén visszahelyeztette magát a fővárosba. A másik, szintén Kulcsos utcai tanárnő anyám kolléganője volt. Szomorú-szép típus, amolyan korán hervadó fajta. Magányos lélek, kiéhezve a szeretetre, aki bedőlt egy jóképű svihák ígéreteinek. Az esküvő után jött csak rá: kire esett választása. Egy város tisztelte - egy férfi verte. ( Nem lett volna jobb egyedül, mint egy hozzá méltatlan férfival egy fedél alatt ?) Jobboldali szomszédaink H-ék voltak. Idős parasztok, akiknek szorgalmuk mellett egyetlen bűnük az volt, hogy fiúk Németújvárra nősült és ők levelezgettek vele. Esztikét, az unokájukat én is ismertem: 1948. nyarán még nagyszüleinél vakációzhatott. A fák tetején csücsülve beszélgettünk egymással, a kerítésen át, időnként ( csak úgy barátságból ) megdobálva egymást a vadnarancs termésével. Kis kertjük tele volt flox-szal és a kislány az imakönyvébe is mindig tett egy szálat ebből az illatos virágból. Az öregek a kitelepítést nem sokkal élték túl. A házba idegeneket költöztettek be, akik nem tárgyaltak a szomszédokkal. Hátuk mögött "gyütt-mentek"- ként beszéltek csak róluk, és Vasmegye szülötteinek körülbelül az volt a véleménye ezekről az emberekről, mint az elkergetett bánáti svábok házaiba beültetett nincstelen telepesekről..

    A következő épület lakói rengetegen voltak. Sok felnőtt, sok gyerek és nem is egy család. Egyikük (akit szintén Esztinek hívtak) örökké fekete szalmakalapban, cérnakesztyűben járkált és esténként madzagon vezette kecskéjét. Az állat addig legelt az árokparton, amíg csak akart és Eszti a gyerekekkel beszélgetett. Akit többre tartott, azt magázta. A csúfolódókat mindig tegezte és néha nyelvet is öltött rájuk, ami persze újabb csúfolódáshoz vezetett. Finomkodóan társalgott és nagyon tartott a nővérétől, aki mi - nem tudván a nevét, csak Mek- mek Fániként emlegettünk. Talán amiatt is, hogy hasonlított a kecskéjükre. Mek-mek Fáninak és Esztinek pesti unokahúgai voltak. Ha ők jöttek vendégségbe, hát hetekig tartó takarítási láz öntötte el a két idős nőt, ami teljesen felesleges volt, lévén, hogy a külvárosi házmesterlányok mindent leszóltak. Szókincsük egyébként fantasztikus volt és trágárságaikon a későbbiek folyamán, amikor már jórészüket meg is értettem, őszintén megbotránkoztam. Azt hiszem, az óvónéni is, aki a szomszéd házban és udvaron nevelgette, szeretgette a csöppségeket.

    Mellettük F. őrnagyék bérelték a nagy, L-alakú ház utcai frontját. A családfő fát fűrészelni járt a házakhoz, az asszonytisztviselő volt valahol, kevéske fizetéssel. Miből ruházták és miből etették két lakli fiúkat - ma sem tudom. Emőke, a kislány nagyon szép volt és hallatlanul visszahúzódó. Egy darabig osztálytársam volt, aztán elköltöztek, mielőtt az akkor dívó szomorú össznépi játék végképp eltaposta volna őket. Szemben B.-ék nagy családja élt és muzsikált. Amolyan úri cigányok voltak, egyikük szorgalmasabb és tehetségesebb a másikuknál. A famíliából, ha jól tudom, később ketten is szép nevet szereztek maguknak. A kisváros lakói már akkor is megbecsüléssel emlegették őket.

    Aztán iparosemberek házai következtek, meg amolyan kétlakiaké, akik iparral és gazdálkodással egyaránt foglalkoztak. Erre lakott a mi tejesasszonyunk is, akit naponta meglátogattam a 2 l-es kannával. S az utca végén a minden kamasz érdeklődésének központja, az ó-temető. Csodálatos kripták voltak itt, némelyikükön még gót betűs felirat ékeskedett. Sokat csavarogtunk arra kerékpározás ürügyén. Ugrattuk is egymást, idétlennél idétlenebb játékokat eszelve ki a "hóttak" társaságában. Eléggé ízléstelen nótákat is tanultunk itt egymástól és fújtuk lankadatlan, szinte perverz izgalommal várva, mikor csattan rajtunk egy túlvilági pofon. No, ezt nem sokáig kellett hiányolnunk. Ha nem is a temetőkertben, de otthon megkaptuk, amikor ganajságainkra fény derült.

    Az utca végén a szombathelyi vasút dübörgött, s azon túl egy teljesen más világ létezett. A vasúton túliak társasága az iskolában is külön klikk volt. A miénk szabadabb, néha féktelenebb is, de mindenképp szerencsésebb helyzetben lévő. Hiszen nekünk még ott volt a Káuz-rét is, a vasúttal és temetővel épp ellenkező utcavégen. A Rába árterületén derékig ért a fű, hatalmasra nőtt a vadon termő sóska és árvíz idején óriásbajuszú, vén harcsákat lehetett fogni. Itt lehetett a legjobban ipi apacsozni és a legszebb virágcsokrok is innen kerültek a vázákba. Még K-néni is kapott belőle, házigazdánk örökké panaszkodó, kombinált poron élő felesége, aki nem szerette a gyerekeket. Második asszonya volt többgyerekes özvegy férjének és egyetlen közös babájukat csecsemőkorban temették el. Ténsasszonynak szólíttatta magát és nagyon sajnálta, hogy az iparegylet gyűlésein nem vehetett részt. "Minden csak a férfiakra tartozik"- dohogta. Mamukával kölcsönösen sokat bosszantották egymást. Ezzel együtt megsiratta eljövetelünket, s ha rajta múlott volna, hát nem cserél lakót. Mi sem házigazdát - ha nem határsávban éltünk volna. De ott éltünk, azaz csak laktunk, mert a végén már élni nem lehetett.

    Álmaimban minden megszépül, szabadon lélegezhetünk és másképp folytatunk mindent, mint annak idején. Jobban és igazabbul. Hisz' azért álom az álom, hogy megtisztítson mindent és sokan azért álmodunk, hogy hinni tudjunk benne: talán

    2004. március

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.