Délvidéki pillanatok
    írta: Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


vissza a HUNSOR címlapjára   
    Erdély, Kárpátalja után az idén a Délvidékre látogatott az Országos Nyugdíjas Polgári Egyesület székesfehérvári csoportja. Tettük ezt kegyeletből, szívfájdalomból, baráti kéznyújtásból, csöndes hazaszeretetből, s kicsit talán lelkiismeretfurdalásból is. Hiszen nem sikerült elég embert meggyőznünk annak idején az IGEN -szavazat fontosságáról. Most, hogy a kettős állampolgárság elérhetősége már nem messzi álom csupán, kicsit emeltebb fejjel állhattunk déli testvéreink elé. Megbocsájtó szeretettel öleltek bennünket magukhoz. Zentán, Czabafy Ágnes tanár portáján együtt könnyeztük meg a pillanatot, amikor a gyász-szalag ottlétünkkor lekerült hazánk térképéről. A meleg, baráti beszélgetések, nótázások olyan érzelmi töltődést adtak, amelyből sokáig meríthetünk borúsabb pillanatainkban. S hogy mit jelent a mostani ígéret, azt legjobban vendéglátónk 2004.decemberében íródott, a Magyar Világban megjelent levével s a törökkanizsai pap szívbemarkoló versével tudom illusztrálni. Torokszorító fájdalmuk figyelmeztetés ma is : a testvér árulása az elkövethető legnagyobb bűnök egyike.

    Bartal Klári
    2010-ben, a mohácsi vész napján, Székesfehérváron,


    Czabafy Ágnes: Elvettétek az édes Hazánkat

    Elmúlt egy év, újat kezdtünk. Lassan felszáradnak a könnyeink, de a lelkünkön ejtett sebek soha-soha sem gyógyulnak be. Igaz, a fájdalmat megszokhatuk volna már, hiszen a kiebbségi sorsban kaptunk mi éppen elég ütést, rúgást, de az nem fájt ennyire, mert nem a mieink tették. Meggyalázták sírjainkat, átmázolták a magyar helységnévtáblákat. Hatalmas betűkkel írták a falra: Magyarok, menjetek haza! ők is, mi is azt hitük, hogy Magyarország a hazánk. S hogy ez itt csak a szülőföldünk, ahol születtünk, ahol élünk és ahol eltemetnek majd. De az édes hazánk, az igazi hazánk - az Magyarország.
    Ezt a hazát vettétek el tőlünk ti, akik otthon maradtatok, vagy nemmel szavztatok december 5.-én. Ti, hat és félmillióan! Ennyi magyar ember nem vett tudomást rólunk, határon kívüliekről. Hat és félmillió magyarnak nem jelentünk semmit. Így még nem tagadta meg egyetlen nemzet sem a saját fajtáját. Döbbenten, némán vettük tudomásul a hírt, nem haraggal, csak könnyekkel. A szeretet hiánya nem haragot, hanem fájdalmat okoz. Nem kérjük, nem is kérhetjük tőletek számon a december 5.-én történteket. Mert szeretetet, nemzettudatot nem lehet kérni, nem lehet elvárni ott, ahol ez nincs.
    Féltetek tőlünk? Féltettétek a kenyereteket, az állástokat, a nyagdíjatokat? Hát nem jártatok még soha itt a Délvidéken: Zentán, Szabadkán, Magyarkanizsán, Horgoson, vagy Adán? Nem láttátok, hogy mi is házakban lakunk, hogy nem vagyunk templom előtt kéregető koldusok? Asztalunknál soha sem ültetek? Pedig mindíg terítve volt, és a szívünket is kitettük,ha testvéreink jöttek, mert testvéreinknek tartottunk titeket. Hej, pedig de sokszor leszerbeztetek, lerománoztatok bennünket!
    Hogy nem tanultatok rólunk az iskolában? Ti azt hiszitek, hogy mi az iskolában tanultuk a Trianont? Nem, kedves testvéreink! Nekünk apáink,nagyapáink meséltek róla itthon, zárt ajtók mögött. Kicsi gyerekként szívtuk magunkba nemzetünk tragikus történelmét, mert azt hittük, hozzátok tartozunk. Nem volt olyan családi ünnep, hogy ne énekeltük volna el (persze sírva) a magyar és a székely Himnuszt. A "Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország" című dal sem marat el soha. Aztán, amikor először útlevelet kaptunk és átléptük a határt, a szívünk majd kiugrott az örömtől, megsímogattuk a füvet, megcsókoltuk az anyaföldet, édes hazánk földjét. Talán nem is tudjátok, mit vettetek el tőlünk.
    Nem volt könnyű az életünk, ma sem az, de megmaradtunk és ezután is megmaradunk magyarnak, még akkor is,ha nektek nem kellünk, ha nem is érdekel benneteket, hogy kik vagyunk.
    Ne féltsétek tőlünk anyagi javaitokat! Nem tartottunk rá igényt soha. Az állampolgárságot is csak ezért kértük, hogy legyen hazánk, mint a világ többi nemzetének.
    Édesapám a szegedi temetőben nyugszik, nem küldhet meghívólevelet a vízumhoz. Szegény, ha tudta volna...
    Kedves magyar testvéreim, majd ha egyszer arra ébredtek, hogy már nektek sincs hazátok, és az úgy fog fájni, mint nekünk most, akkor gyertek át hozzánk, mert mi még akkor is magyarok leszünk. Kapunk nyitva, asztalunk terítve vár. Ha csak egyetlen darab kenyerünk lesz is - testvériesen megfelezzük veletek, mert a szeretet soha el nem fogy.


    Bogdán József: Anyám, Magyarország

    Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
    Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
    Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet,
    Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed.

    Holt csillaggá lettél, nem látom az orcád,
    Olyan idegen vagy, anyám, Magyarország.
    Lehúztad a redőnyt, mikor hozzád mentem,
    Én is fiad vagyok, mért tagadsz meg engem?

    Mint fészkét a madár, kezed úgy kerestem,
    A mostoha sorsba belekeseredtem.
    Nyolcvan esztendeje, fekete palástban,
    Itt a Délvidéken, apátlan, anyátlan.

    Kihez menjek, mondd hát, ki fogad be engem,
    Ki segít, ha nem Te a sok elesetten?
    Akik felnéztek rád, mint édesanyára,
    Megvert magyar népünk ölelésed várja!

    Nem kértem én, anyám, se pénzt, se kenyeret,
    Csak egy csöppnyi mosolyt, egy kis szeretetet.
    Csak azt kértem tőled, mit a gyermek kérhet:
    Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed!

    Törökkanizsa,2004.dec.6.-án

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - Bartal Klári írásai - All Rights Reserved - ., A.D.