Egy szelet torta és a szégyen
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    Nincs olyan ember, akinek ne lenne szégyelni való a multjában. Persze, van, aki tagadja, vagy nem akar emlékezni rá - de ez merőben más dolog. Attól még az a folt létezik, legfeljebb egyikünket jobban, másikunkat kevésbé zavar. Van, aki csak élete utolsó időszakában döbben rá: neki is van oka a pirulásra. S akad, akit végig kísér egész életén át, együtt él vele, bár nehezen viseli el a tudatát annak, hogy semmivel sem különb másoknál. A szégyenkezés szempontjából talán mindegy, mekkora volt az elkövetett hiba, vagy vétek. Önmagunk megmérettetése a lényeg s hogy szilárd legyen az elhatározás: hasonló esetben másképp fogunk viselkedni.

    Én is őrizgetek magamban pár eseményt, amit legszívesebben meg nem történtté tennék. Az egyik - a legrégibbek közül való - hat éves koromhoz fűződik. Akkoriban újra az Alföldön éltünk, magyarságunk miatt kitelepítve apám szűkebb hazájából, a Felvidékről. Több, mint egy éves herce-hurca, sok sírás, éhezés és ingóságaink javának elvesztése után szüleim megint álláshoz jutottak. Mi több, sikerült megkapniuk anyai nagyapám régi igazgatói lakását is. A falu lakóinak jórésze sváb volt, de az itthon maradottak közül egy sem volt a Bund tagja. Szorgalmas, igyekvő nagygazdák, abból az értelmes fajtából, amelyik állandóan képezte magát. Közülük nem egyet anyám és Ádám nagyapám készített fel annak idején a polgári iskolai vizsgákra, telenként tanfolyamokra jártak, olvasottak voltak és gyermekként sokszor gyönyörködtem néhányuk igazán szép hegedűjátékában. Szorgalmuknál talán csak takarékosságuk volt nagyobb. Lehet, emiatt is ragadt rájuk a "fukar sváb" jelző. Pedig dehogy voltak fukarok - csak beosztóak és az esztelen költekezést, a herdálást elítélték. Hát lehet fukarnak nevezni azt a gazdát, aki cselédeivel egy asztalnál étkezik és ugyan azt a táplálékot fogyasztja?... Anyám gyakran mesélt első állomáshelyéről, a Szentes melletti tanyáról, ahol 21 évesen pár hónapig "gyűrte az ipart". Itt aztán nem élt egyetlen sváb család sem. A bérlő, akinél a fiatal tanítónő szállást kapott, rengeteg napszámossal dolgoztatott. A házaspár külön helyiségben és mást evett, mint a cselédség. "Mit főz az embereknek, D. néni?" - kérdezte anyám néha, amikor egyszerre voltak a konyhában. "Pár-levest, kisasszony - hangzott a válasz -, jó az nekik." És a sűrű rántásos lébe bőven tett babérlevelet, majd jócskán belelöttyintett a tejszínes kannából:" Így jobban teli lösz a hasuk. Könyeret mög ögyenek, a fene az éhenkórász fajtáját!" No, ezt a hozzáállást a "fukar sváb" nem ismerte. A svábok mellett csak magyarok éltek a Tisza-Maros szögében megbúvó kis faluban, ahol 46-ban éltünk. S persze, természetes volt, hogy a két nép (bár a kocsmában versengett s nem egyszer verekedett is), keveredett egymással. A vegyes házasságok száma egyre szaporodott. Mi is egy ilyenre kaptunk szép meghívást. A menyasszony sváb gazdalány volt, anyám régi tanítványa, a vőlegény magyar jurátus. Izgatottan készülődtünk a lakodalomba, ami egyúttal fejtörést is jelentett: mit vigyünk ajándékba - mikor semmink sincsen? A tépelődés közben kopogtatott be Annus néni, a szomszédban lakó sánta óvónéni. Keserűen jegyezte meg, hogy ő bezzeg nem hivatalos, mivel már nyugdíjas. Pedig biztosan sok finom sütemény lesz ott és úgy megenne egy szelet tortát. Megesett rajta a szívem: " Majd hozok én Annus néninek! " A jó lélek igen csak megörült az ajánlatnak: " Jó lesz, majd holnap délelőtt átballagok érte. " A dolog ezzel le is zárult s én röpültem át a szekrény mélyéről végre előbányászott kristálytállal ( véletlenül megmaradt dédmamai örökségünkkel ) az örömanyához: " Anyukámék küldik és kívánnak Arankának sok boldogságot! Este majd jövünk mindannyian. " És eljött az este. S vele a meglepetés is, amire nem számítottunk -lévén a menyasszony a sváb -, a magyar lakodalom. A két mennyegzői lakoma közt óriási a különbség. A sváb lakziban a legutolsó fogásként föltálalt torták is hozzá tartoznak a vacsorához.

    A magyar lakziba minden vendég visz egy tortát, s azt maga elé teszi az asztalra. Így mindenki láthatja, ki milyen remek szakácsnő. Az, hogy most jelen időt használok - nem véletlen. A régi Torontál vármegye jelenleg Szerbiához tartozó részéről messze északra emigrált magyarokkal beszélgetvén, kiderült, ez a jó magyar szokás a mai napig él. ( A "fukar sváb" jelzővel egyetemben.) Igaz, az egymás mellé telepedett vendégek, vagy a szemközt ülők gyakran kínálgatják is egymást, de inkább csak azért, hogy kiderüljön: kinek ízletesebb a süteménye. Aki pedig nem visz magával tortát, az hoppon marad és az egész vendégsereg látja, mennyire ágrólszakadt az illető. Persze, azért őt is kínálja valaki, hadd jusson egy falat jóhoz a szerencsétlen. Így jártunk mi is, falu szégyenére. Az egyetlen szelettel azonban, amit a könyörület juttatott, (mindegy, hogy magyar, vagy sváb volt a kínáló ) - ki is merült a szívjóság. S oda lett az adott szó böcsülete is, hiszen az idegenektől kapott finomságot nem lehetett az asztalkendőbe tekerni Annus néni részére. Így aztán a lakzi további része valóságos gyötrelem volt számomra. Táncoltam én is a többi hasonló korúval együtt, ha ugyan annak lehetett nevezni a rezesbanda zenéjére bemutatott ugra-bugrálásainkat. Táncoltam, de kedveszegetten, míg szüleim végre eldöntötték, hogy elég volt az aznapi megalázottságból.

    Hazafelé menet anyám csak annyit mondott, hogy egyelőre befejezte az ilyen vendégeskedést s még Herko páter kedvéért sem mozdul ki hazúlról. Szokásos kíváncsiságom most az egyszer cserben hagyott, mert nem kérdeztem rá, hogy az meg ki légyen. Bánatosan bújtam az ágyba, de nehezen aludtam el. Nem csoda, ha másnap későn ébredtem. Későn, de ahhoz elég korán, hogy meghalljam Annus néni szavait :"Szervusztok. Jöttem a gyerek által ígért tortáért." Megállt a szívverésem. Mamuka magyarázata csak félig jutott el zúgó dobhártyámig és riadtan húztam fejemre a paplant. Tettem magam, mint aki mélyen alszik. Mert a háló ajtaja már nyílt s besántikált rajta szegény óvónéni. Keltegetett szelíden, de én csak szorítottam a szemhélyamat. A türelemjátékban azonban ő volt az erősebb s végül csak meg kellett játszanom a most ébredőt. S felelni a kérdésre is, ami még ennél is nehezebb volt. Annus néni aztán csalódottan távozott. Boldogtalanul ültem az ebédlőasztalnál. Nem éreztem az étel ízét. "Látod, látod! - korholt apám szelíden- Máskor gondold meg, mielőtt felelőtlenül ígéreteket teszel és hiába való reményt keltesz valakiben! Itt az eredmény: Annus néni csalódott, Te pedig szégyelled magadat. Kellett ez?" Bizony, nem kellett. Még vagy másfél évig éltünk a faluban és én egész idő alatt kerültem az óvónénit. Ha néha mégis megpillantottam, a sietve eldarált köszönés után szinte futva menekültem a közeléből. A szégyen pírja ma is elönt, ha eszembe jutnak a történtek. Csak azt remélem, hogy az Égi Óvódában, ahol ma hegedűl, már megenyhült irántam és jut neki egy szelet torta.

    Norrköping, 2005. február

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.