Kicsi Csíki sakk-faragó székely
    címűnkre küldte Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    Ha mese lenne - de nem az - ráillene: Hol volt... ( és most is van ) a székely nép szent hegye, a Hargita lábánál, ott is a Homoród borvíz-patak fejénél egy csupa szív, csupa derű kicsi székely fafaragó. Havasi erdölô-erdész lévén korán megismerte és megszerette a fát, hiszen arrafelé az az Élet. Később már iskolázottan is az erdővel foglalkozva ismerte meg igazán az erdőt, a fát. Szívéből, lelkéből fakadt, hogy annak - kivágása után is- életet adjon. Közel 60 éve él feleségével a Hargitán. Ismeri minden zegzugát, hiszen jó fáért sok sáncot, széltörést bé kell járni. Csak barátságból dolgozik, ha tudja: ugyancsak "élőlénynek" tartó kezekbe kerül "gyermeke". Így került az igazi őstehetség keze alól ki egyre több és szebb élethű szobor, vagy emléktárgy. Tudja azt is, hol terem a legtöbb áfonya, szeder, szamóca, vagy sok hirip (vargánya), fenyőalja, rókagomba s hol nem kell tartani a bocsos medvétől, ami bizony a gombászokra veszélyes lehet. Faházát maga építette a pojánán - "saját" patakja partján. Ügyesen kieszelve, a lejtés erejét "béfogva" egy kis vizet átvezetve a házon: vízkérdés és hűtés megoldva. Csakis friss patakvizet isznak. Hulladék fa van elég s télen a kandalló jól felfűti a házikót. Ha nagy hófúvás adódik, az emeleti ablakon kibúvik, aztán alul megy bé, miután beásta magát az ajtóig. Majorságot ( baromfi, malacka ) nem tart, hiszen úgyis elvinné az őszön a medve, mikor lehúzódik a gyümölcsösöket dézsmálni. Az ő magányos házától a toportyánok sem tartanak, ezért kutyát sem érdemes etetni, mivel az a legkedveltebb csemegéjük és úgyis elvinnék a legelső hó alatt.

    Itt és így él hát kicsi Csíki Imre, mert így hívják barátunkat. Kicsi Csíki Imre első szobrát gyönyörű helyen, az Ivó patak partján, a Balázs panziónál láttam. Életnagyságú, pipázó harisnyás székely bácsi formájában ült a székely kapu mellett s fogadta a vendégeket. "Hiszen szinte él! Ki követte el?" "Imre. Itt lakik a hegyen túl ahajt ( ami ott 20-25 km-t jelent, persze úgy alföldiesen) toronyiránt , hegyen-völgyön, erdei utakon át.Terepjáróval is ráment fél nap, de megtaláltuk a hegyoldal legszebb részére saját maga által épített faházát; igaz, a hegyi pásztorok segítségével. Ha gyalog vágunk neki, székelyesen mondva, már régen medvegombócok vagyunk. Azóta barátok lettünk, gyakran látogatjuk. Magdi, a felesége, már csak "szögedi" őrölt paprikával főz, megszerették a tiszai halászlét, a pörköltet s tavaszonként itthoni muskátlival díszítjük fel alpesi hajlékukat.

    Egyszer mondom: a balástyai vadászháznál elkelne egy "fegyveres őr"; faraghatnál egy életnagyságú puskás vadászt! Nem szólt semmit, de legközelebb már mutatta a fát, ami eleget pihent, jó "őr" lesz belőle. Küldjünk egy fotót, ősszel vihetjük is haza ( ha birjuk )... Vadásznak igazira sikeredett, puska, nyúl, fácán az oldalán. Vadászbarátaink béfuvarozták Udvarhelyre, majd egy Budapestre járó busszal "bélopták". Innen Balástya már csak egy ugrás. Azóta őrködik - bármikor megtekinthető. Kicsi Csíki Imre mondja egyszer: " Szeretek sakkozni, érdekelnek a hírek, hallottam városotok híres Lékó Péteréről. ( Hova és honnan el nem jutnak rólunk a hírek! ) Büszkék lehettek rá! Olyat találtam ki, amit a világon biztosan nem sokan, de errefelé aztán senki még. Fából faragok Szegednek egy sakk-készletet. Kikötésem, hogy meg legyen becsülve, hirdetve a sakksport, a fa, az ember összetartozását. Lékó Péter is tudjon róla! Mint székely-magyar, büszke vagyok rá. Elkészítem. Hazavinni már a ti dolgotok! " Először szabódtam elfogadni, majd meghatottan ígértem meg, hogy otthon "előkészítem" az útját. A város vezetése, sportbarátok, sakkélet őszinte örömmel, pártfogóan fogadta a száp gesztust. Csíki Imre meg fenn várva a hírt, nyáron elkészítette a - nyugodtan mondhatom - remekművet. Jóféle cserefából 32 darab méretarányos készlet, sötét-világos. Az egészben az a legcsodálatosabb, hogy minden bábu máshogy van öltöztetve, nincs közöttük két egyforma sem. Gyönyörű munka, benne van a mester szíve-lelke és lényéből eredő, mosolyt előcsaló humora. Látni kell, kézbe kell fogni, játszani velük. Elhoztuk Palival, küldi a fenti ajánlással Szegednek, szegedi sakkbarátoknak, Lékó Péternek tisztelete, barátsága jeléül, szíve teljes szeretetével a Homoród mentéről kicsi Csíki Imre, aki a fának második életet tud adni.

    Mindezt elmesélte:

    ifj. Dorogi Géza vadász

    természet- és sakkbarát Szegedről

    Kedvenc unokaöcsém, fenti sorok írója, nem tódított. A sakk-készletet jó magam is láttam, megcsodáltam. Igaz ugyan, hogy kamaszkorunk közös nyarai alatt a sakkozást tőle én meg nem tanultam ( a kártyázást viszont tőlem ő annál inkább ), de a művészi munka elbűvölt. Jókain nevelkedvén mindketten lelkesedtünk Erdélyért, s a székely fafaragók, gölöncsérek, hímzőasszonyok tehetségét egyaránt csodáltuk. Álmaink netovábbja volt eljutni a "régi hazába" s hogy ez neki sikerült először, az részben a korkülönbségből, részben családi állapotunkból adódott: ő még javában "legénykedett", amikor én már családanyai gondokkal küzködtem. S míg Gézu képeslapokon tudatta velem "csavargásai" színhelyét, kevéske szabadidőmben Makkai, Nyírő, Ignácz regényeivel altattam a vágyódásom s éltem át a szereplőkkel a kalandokat. S magam is eljutván álmaim színhelyére, semmiért sem adnám azokat a pillanatokat, napokat, heteket, amiket ott tölthettem. Nem csalódtam sem az ottani emberekben, sem a természetben. Ami pedig a magyar műemlékeket, magyarok által épített, vagy építtetett intézmények, épületek állapotát illeti, azon csak bánkódni, vagy sírni tudtam. Megbotránkozásra, dühödt ellenkezésre igazán akkor lett volna okom és főleg jogom, ha körülnézvén a "kis hazában" - más állapotokra leltem volna. ( S ha itthon a vandál pusztítást minden esetben csak idegenek követték volna el...) Székelyföld, Erdély szépség tekintetében kiállja a versenyt Svájccal. Ami az utak minőségét illeti, ami igaz, az igaz: messze elmarad a kívánt mögött, de hát ehhez is, nem csak a háborúhoz, pénz, pénz, pénz szükségeltetik...... A vadászatot meg az öcsémre hagyom, aki utolsó találkozásunkkor is a sajátkezűleg elejtett vaddisznóból főzte kedvemért a pörköltet. Mondhatom: szakácsnak sem utolsó!

    Bränntorp, 2005. májusán

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.