írta Bartal Klári író és költő a HUNSOR munkatársa |
![]() | |
És véle üzen a bús Felvidék. Apám hazája könnyekről susog S hogy sok volt már a rúgás és szitok. Kincses Erdélynek felém sír szava, Bánát keserve: anyám sóhaja S a Székelyföldön a kemény parancs: Nem lehetsz magyar!- majd csak belehalsz. Nekem zokogja bánatát a szél, Ország házában akár mit mesél, Szónokol hévvel teli zseb ura. Ki esdeklésre nem hajlott soha, Kinek istene nem volt: csak a pénz, Hogy is érthetné egy nép életét? Kinek e térség nem az otthona, Világpolgárként csöppent csak oda, Szent sírjainkon ki vígan tapos S ügyesnek tartja azt, ki csak lopott, A szeri puszta, kinek csak "duma", Mint Csíksomlyón a síró Mária, Útszéli Krisztust ki nem süvegel, Ki férfiúként más férfit ölel, Kinek koronánk fejfedő csupán, Keresztünk röhej s arra jó talán, Hogy mi hordozzuk -birja még a nép-, Száműzné Adyt, Arany énekét. Ki nem érzi, hogy szent szó az "anya" /Egy van csak szentebb - és ez a "haza"/, Nem üzen annak semmit ez a táj, Nem érti soha, nekünk hogy mi fáj. S ki dicső múltat oly bőszen tagad, Közöttünk él csak - de nem magyar az. Nagymajtény, Arad kinek nem sajog, Egy nép keservén az csak vigyorog. Neki Te semmi, "átkos múlt" maradsz S észre sem veszi: nem úr, bábu csak. S mindegy, a parancs honnan is ered, Kelet- s Nyugatra egyformán liheg. Egy nép rabságban. De a szolga ő. Igazunk döntse el majd a jövő! 2005. február írta Bartal Klári Webmaster
& creative development: Kormos
László., |