Magyar bánat
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    A Tátra csúcsán olvad már a jég
    És véle üzen a bús Felvidék.
    Apám hazája könnyekről susog
    S hogy sok volt már a rúgás és szitok.

    Kincses Erdélynek felém sír szava,
    Bánát keserve: anyám sóhaja
    S a Székelyföldön a kemény parancs:
    Nem lehetsz magyar!- majd csak belehalsz.

    Nekem zokogja bánatát a szél,
    Ország házában akár mit mesél,
    Szónokol hévvel teli zseb ura.
    Ki esdeklésre nem hajlott soha,

    Kinek istene nem volt: csak a pénz,
    Hogy is érthetné egy nép életét?
    Kinek e térség nem az otthona,
    Világpolgárként csöppent csak oda,

    Szent sírjainkon ki vígan tapos
    S ügyesnek tartja azt, ki csak lopott,
    A szeri puszta, kinek csak "duma", Mint Csíksomlyón a síró Mária,

    Útszéli Krisztust ki nem süvegel,
    Ki férfiúként más férfit ölel,
    Kinek koronánk fejfedő csupán,
    Keresztünk röhej s arra jó talán,

    Hogy mi hordozzuk -birja még a nép-, Száműzné Adyt, Arany énekét.
    Ki nem érzi, hogy szent szó az "anya"
    /Egy van csak szentebb - és ez a "haza"/,

    Nem üzen annak semmit ez a táj,
    Nem érti soha, nekünk hogy mi fáj.
    S ki dicső múltat oly bőszen tagad, Közöttünk él csak - de nem magyar az.

    Nagymajtény, Arad kinek nem sajog,
    Egy nép keservén az csak vigyorog.
    Neki Te semmi, "átkos múlt" maradsz
    S észre sem veszi: nem úr, bábu csak.

    S mindegy, a parancs honnan is ered,
    Kelet- s Nyugatra egyformán liheg.
    Egy nép rabságban. De a szolga ő.
    Igazunk döntse el majd a jövő!

    2005. február

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.