Nem az én világom
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    A tiszta, napfényes belvárosi kávéháznak megnyitása óta állandó vendégei vagyunk. No, nem úgy értendő a dolog, hogy ott hetelünk, az ablakon át méregetve az arra járó ismerős és ismeretlen városbélieket, vagy a szomszéd asztalnál ücsörgőket bűvölgetve: vegyék már észre jelenlétünket. De rendszeres sétáink közben itt pihenünk meg egy igazán finom, habos, forró tejjel tálalt síma feketekávé mellett. Vásárlásaink, könyvesbolti kalandozásaink közepette is jól esik az " isteni nedű". Ha olykor-olykor kifutunk az időből, bizony bűnözni is itt szoktunk, elfogyasztván egy-egy hatalmas, reszkető tölteléku friss krémest, előre feloldozván magunkat a kisebb adag ebéd ígéretével.

    Mondom, azaz írom: már-már törzsvendégnek számítunk itt, amiről az ismerős pincérek udvariassága, a kedves kis pincérlány állandó mosolya is biztosít bennünket. Tartottunk már nagy családi összefutást is ezen a helyen, vasárnap délután tízegynéhány magunkkal szinte megszállva az utcai asztalokat, a fagylaltárus örömére s a magunk kényelmére, hiszen a kisvárosi modern lakások nem ilyen célokra épültek. Jól éreztük magunkat.

    Aztán majd egy éve ) hirtelen változás történt. A kávéház két legszerencsésebben elhelyezett asztalára "foglalt" tábla került. Először azt hittük: más is rokoni találkozót rendez. S hogy ez elmaradt, kíváncsiak lettünk. Lestük, vártuk, ki és mikor foglalja már el a számára fenntartott helyet. Később már bosszantani kezdett bennünket a dolog és különböző időpontokban kezdtünk ide járni, vagy komissióink útvonalát úgy tervezni, hogy legalább ablakon keresztül fény derülhessen a titokzatos idegenek kilétére. Mindhiába. Végül nem birtuk tovább türelemmel és rákérdeztünk: ki és mikor használja az általunk örökké üresen látott helyeket. "Ó, külön fizetnek értük - hangzott a válasz - és naponta többször is ellátogatnak hozzánk az illetők." Ettől ugyan nem tudtuk meg az "illetők" foglalkozását, vagy nevét, viszont meglepett bennünket a dolog, a két legjobb asztalról lévén szó, s mert azok mellett bizony soha nem láttunk senkit. Ha mégis ült ott valaki, hát az biztosan a király új ruháját hordta, de a húsa és nem a bőre fölött. Míg aztán eljött március 15. és az azt követő vasárnap. Mise után hazafelé tartván beültünk kedvenc kávéházunkba. A hideg bőjti szélben már előre örültünk a forró kávé ígéretének. A teremben sokan voltak. Egyetlen üres asztalt találtunk csak, persze, a két rezerválton kívül. Kicsit bosszankodtunk is, hiszen csak a szerencsének köszönhettük, hogy lehuppanhattunk egy meleg sarokba. S ekkor ért bennünket a váratlan meglepetés. Igazi maffiózókülsejű férfiember tolatott befelé, vagy 20 évvel fiatalabb nő és két túltáplált, néma csemete kíséretében. A két felnőtt sem volt bőbeszédű. Kabátjukat ráhányva a ruhafogason rendben sorakozó holmik tetejére, öntudatosan foglalták el a mellettünk árválkodó "foglalt" jelzésű asztalt, azonnal elővéve újságjaikat. A napszemüvegkinézetű ókuláré mögül azok lapjait bűvölték, székükön hintázva. A család- (vagy egyéb) "fő" ujjaival pattintott a felszolgálónak, lazán leadva a rendelést. Az ifjabbaknak kihozott kelyhek mérete láttán már nem csodálkoztunk a gyerkőcök testsúlyán, de a blazírt pofa, amivel az adagokat fogadták, arcunkba kergette a vért. Úgy ültek ott, mindnyájuk fontosságának tudatában, mint akiknek számára teljesen logikus és érthető a dolog: ők itt az elsőrendű állampolgárok. A maguk 8-10 éve feljogosítja őket minderre - apuka pénztárcájával egyetemben. Hát igen. Erre sikerült már őket megtanítani. Arra is, hogy bejövetelkor egy köszönésre se méltassák az őket "kiszolgáló" személyzetet. Igaz, apukáék lezser rendelését sem köszönték meg. Minek? Ez is természetes, ez is jár. Pénz Uramnak nagy az ő hatalma és erre nem árt idejekorán felhívni az "utánpótlás" figyelmét !

    Ma még csak egy-egy asztal az övék, örökbe. Holnap talán már összezsúfolódunk, mert a többség számára marad csak egy-egy hely. S holnapután kiszorulunk, másod- és harmadrendű állampolgárok. De ne búsuljunk! Az utcák még elég szélesek és az ablakokon át azért bámulhatjuk őket.

    Székesfehérvár 2003. augusztusán

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.