Pacsírtaszó
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    ( Koszorú I.K. fejfájára. )

    Hajnalodott. A levegő párás volt az éjszakai álomtól, a nap is törölgette még a szemeit, amikor a pacsírta dalolni kezdett. Halkan kezdte, mint az imát, majd egyre lelkesebb dícséretbe fogott. A havasokon fölemelte fejét a koronás szarvas, s az erdők fenyői is kinyújtóztatták sudár derekukat. Mintha minden könnyebb és szebb lett volna.Talán még az élet is. Legalább is így gondolta a napok óta fáradt ember, ahogy ásójára támaszkodva levette a kalapját. Gyönyörködött. Mert szép volt ez a dallam: hol fájni kezdett tőle a szíve, hol új erőre kapott. Mire esteledett s lankadtan hazafelé bandukolt volna, megint csak fölhangzott a dal.

    Trillázott, elhalkult, végül szinte harsogni kezdett. "De szépen mondod"- hálálkodott az ember s már azt sem találta furcsának, hogy néha új, számára ismeretlen dallamot is hallott. Nem úgy az öreg nap. "Ejnye, lányom! - emelte föl félig húnyt szemét. Hallgatlak régóta. Gyönyörűen dalolsz. Hanem mire véljem a szokatlan melódiákat? Ezeket én nem ismerem, de az odalent ballagó sem. Kiknek énekelsz most? Idegeneknek? Maradj Te csak a rég megszokott nótáknál!" "Öregapó!- kacagott rá a pacsírta.- Hát épp Te mondod ezt, aki válogatás nélkül ragyogsz mindenkire? Te ne tudnád, hogy a nóta is egyformán jár jónak és rossznak? Az egyiknek jutalmul, a másiknak gyógyszerül: hátha megjavul tőle. S ha egy ének szép, hát mért baj az, hogy nekünk ismeretlen? S mért ne szóljon? Hiszen azért ének." Az öreg nap belevörösödött a szégyenbe. Hát hogyne. Miből is gondolta, hogy okosabb a kismadárnál? "Te vénség! -korholta önmagát- Kellett neked megint kioktatni valakit? Jobb, ha máskor hallgatsz!!" A pacsírta pedig tovább dalolt. Szállt, szállt a hangja sokáig, nagyon sokáig. Az öreg nap hallgatta és nem mert szólni. Aztán egy nap mégis megtörte a fogadalmát:" Kislányom, nem lesz sok ez az ének? Nem fáradsz bele?" "Ugyan már - hangzott a boldog válasz. Hisz` ez a dolgom. S nézd, hogy örül minden a dalnak! Ilyenkor még a nehézfejű kalászok is az égre néznek s a lusta patakvíz is szorgoskodni kezd. Igaz, néha pihennem is kéne - de ha fölvidíthatok valakit, nem törődöm ezzel." És énekelt tovább.

    Olykor-olykor eszébe villant az öreg nap tanácsa, érezte is, hogy talán meg kellene fogadnia, de csak énekelt tovább, mert ő a szívével gondolkodott. Aztán egy nap, a legszebben szárnyaló dallamba beleadta minden érzelmét s egy csodálatos trilla végén szárnyaszegetten bukott a földre. Kis szíve megszakadt, lehúnyt szeme nem látta a feléje forduló ijedt tekinteteket. A vén nap felhőkendôbe burkolta elsápadó arcát, amikor hiába próbálta melengetni kihűlt testét.

    És jött a Szomorúság, a keserű vénlány, özvegy nôvérével, a gyászfátylas Bánattal. Tudták ők is, hogy nem segíthetnek, mint ahogy tudta ezt az orvos is, aki döbbenten és tehetetlenül állt a történtek mellett. De kézenfogta őket szelíd húguk, az Emlékezet: "Halljátok odafenn a havasokban azt az anyát? Mesével altatja gyermekét: Valahol, messzi,Tündérkertben volt egyszer egy pacsírta. Hold leánya volt ő, unokája a napnak s ha megszólalt, táncra perdültek a hideg csillagok..." Végigsímított a könnyes arcokon: "Ne ezt a pacsírtát gyászoljátok! Akire így gondolnak, annak az éneke nem volt hiábavaló, az a dallam soha nem vész el. Sajnáljátok inkább a botfülűeket, akik nem tudják megkülönböztetni a pacsírta énekét a varjak károgásától. És szánjátok a kérgesszívűeket, akik azt állítják, hogy nekik nincs szükségük pacsírtaszóra! Mert földre húzza őket zsákmányolt gazdagságuk súlya, és soha nem érthetik meg a lelkek szárnyalását...."

    Hessen, 2005. október végén

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.