Rászámoltunk a disznókra
    címűnkre küldte Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa
    írta Dorogi Géza
   
    Több-éves barátság köt össze Pál barátomat és engem a Székelyországban, közelebbről Udvarhely mellett élő vadászcimborákkal. A sok együtt átélt vadászélmény csak öregbíti ezt a kapcsolatot, akárcsak az alábbi történet.

    Meghívást kaptunk barátainktól egy téli vaddisznó lesvadászatra és hajtásra, ahol lőhetünk esetleg farkast, rókát, vadmacskát is. Négy személyre szólt a szíves invitálás, de csak hárman készülődtünk, mivel Jóska barátunk, társaságunk oszlopos tagja családi okokból nem tudta vállalni a többnapos távollétet. Szokás szerint már napokkal az indulás előtt bevásároltuk az apró ajándékokat és szükséges útravalókat - nem feledkezve meg a jó és híres "szögedi" paprikáról sem. A bepakolással ( mint rutinos utazók ) gyorsan végeztünk. Pali kiment először Kistelekre Miskáért, majd engem fölvéve pontban 22 órakor indultunk Szegedről. Az időjárás, az útviszonyok jók. Szerencsére a határon is átengedtek bennünket akadékoskodás nélkül, miután minden okmányt, felszerelést rendben találtak. Jó hangulatban és tempóban fogyasztottuk a kilométereket - alig volt forgalom. A beszélgetés témája mi is lettt volna, ha nem az, hogy milyen lesz a "felhozatal" a hajtásban, ki lesz a szerencsés, mekkora remetekan robog majd elő az erdőből, kerül-e a puskavégre farkas, láthatunk-e esetleg medvét is? Jókedvünket kezdte kissé lelohasztani délelőtt már jól benn járva Erdélyben az erős hóesés, az egyre inkább erősödő hóvihar, az ezzel járó behavazott utak, az akadozó forgalom, árokba csúszott kamionok látványa. Most volt igazán előnyös a terepjáró négy kerék meghajtással! Mire aztán Udvarhelyre értünk - nem sokkal dél után -, már 60-70 cm hó esett, s ez, a hófúvásokat is beszámítva, nem volt mindennapos esemény. Főleg a mi szegedi mércénkkel mérve.

    Székely barátaink őszinte örömmel és kitűnő "kétszer-főzött" oroszhegyi szilvapálinkával, no meg finom ebéddel vártak bennünket. Őket is váratlanul érte és a tervezett programot megzavarta a majd 10 éve nem volt mennyiségű hó leesése. Emiatt aztán úgy döntöttek: aludjunk Váralján, a Hargita lábánál, az Ivó patak partján ( jó név! ) egy igen barátságos panzióban. Reggel aztán menjünk fel a vadászházba, ahol végig lesz szállásunk. Azt, hogy fenn a hegyen lakhassunk, eredetileg mi kértük, hiszen a csodálatos panoráma, az érintetlen természet, a vadak közelsége, az erdő, a patakok - már rég rabulejtett bennünket. Régi, nagy vadász elődeink által leírt hajtások hangulatát idézik a vaskályhában pattogó tűzzel, petroleumlámpával, patakban mosdással ( most, majd a hóban ), na és a hajnalig tartó beszélgetésekkel, ahol alföldi létünkre szájtátva lehet hallgatni a "medvés" történeteket, melyek sajnos soha nem lesznek leírva - pedig egyikük sem mindennapos. A mi otthoni beszámolóink csak nyuszikról, fácánokról szólhattak, de azért azok között is akadt egy-két, számukra is érdekes történet. Az igazán kellemes éjszakai pihenés után reggel vidáman indultunk a gyülekezőhelyre, a hol már várt minket a "megoldás" egy egylovas szán formájában, mivel a hegyre más járművel most képtelenség fölmenni. Mindenféle csomag, fegyver, étel-ital, petróleum fel a szánra, mi pedig kellő mennyiségű "bátorítót" kortyolva nekivágtunk a szerintünk mintegy 2-2,5 órás útnak. Akár egy Himalája-expedició. Lőrinc, a fogatos kapott egy segítéget is. Miska barátunk ugyanis az este túl sokat vett magához a kétszer főzöttből s így jobbnak látta a pokrócok közé bújva a kevésbé fárasztó és biztonságos megoldást választani. Elindultunk "pipe" ( azaz liba ) sorban haladva, ahogy illik, elől váltva egymást a szűz hó feltörésében. Néhol 1-1,5 méteres is volt a hó. Ha valaki az ösvény mellé lépett, hát azt úgy kellett kihúzni. A szán a meredeken, rendes időben a traktor-szekér úton jött fel. Aztán egy ponton - már a tetőn - útjaink összeértek. Mi is siralmasan nézhettünk ki, de a szánkós trió aztán végképp! A lovacska már alig birta ( két ló kellett volna ) , együtt húztak Lőrinccel. Mindkét kocsirúd eltörött, ugyanis először jobbra csúszott be a ló egy vízmosásba, majd balra. Miska meg lefokozódott utasból tolóerôvé. Szerencsére csomagjaink a borulások ellenére hiánytalanok maradtak; így aztán fáradtan, de jókedvűen értünk célba. "Minden jó, ha a vége jó". Szorgoskodott is mindenki: gyorsan barátságossá vált a ház, duruzsolt a kályha, száradtak a ruhák, készült a tokány és a forralt bor. Pihenésre nem sok idő maradt, hiszen a magasles a napok óta etetett szóróval rendes időben is legalább háromnegyed óra járásra van. Most aztán meg biztos, hogy dupla idő kell hozzá. Felmálháztunk, majd az utolsó "nagy kalappal" - kívánság után nekivágtunk az újabb megpróbáltatásnak, igazi vadászélményt is remélve. Elől a vadőr, a soha el nem fáradó, igazi hegyiember, Áron, aki több, mint húsz éve gazdája itt a vadaknak és mindent tud, amit hegyrő, vadról csak tudni lehet. Ő a társaság nótafája is: szép, zengő hangja van és szinte minden magyar és székely nótát tud. Őt követi Pali barátom, majd én és végül Gáspár bácsi, az igazgató. Ilyen tisztség a magyarországi vadásztársaságoknál nincs. Amolyan fő-fő vadászmester-féle. Az egyetlen fizetett beosztás - a többi megegyezik a nálunk is lévőkkel. Az igen csak nehéz terepen gyakran kértünk Árontól pihenőt. Ilyenkor kaptuk az eligazítást Gáspár bácsitól a következők szerint:" A szóróra igen nagy "disznyók" es járnak s mivel a nagy hó leesett, valószínűleg korán kijönnek. De ha egy lövés esik, utána biztos, hogy már csak süldőket fogunk látni. Ezért ha több nagy jószág kijön, egyszerre kell lőni, mégpedig úgy, hogy Ti megbeszélitek: ki melyikre lő. Én számolok és egy-kettő-hááromra lőni, de egyszerre ám!" Hát ezt gyakoroltuk végig: számolást, csettintéssel a lövést. Szükség volt erre nagyon, a nemrég történtek miatt. Gáspár bácsiék, három puskással, ugyanezen a lesen ültek. Megbeszélték és gyakorolták is a számolást, lövést. A konda rendesen ki is jött, ő számolt, a lövések eldördültek, a szóró meg kiürült. Nem igazán egyszerre és rosszul is lőttek. Még csak sebzés sem történt. Hát nem akarja, hogy megismétlődjék a múltkori eset.

    Megérkeztünk. A les szobányi, teljesen zárt, alulról csapóajtón kell felmászni. Igazi "medve" les. Oldalt eltolható üvegablakok, körben ülő alkalmatosságok, 4-5 személy símán elfér, még beszélgetni is lehet. A szóró úgy 70-80 méterre van. Igaz, a nagy hó miatt inkább csak gondoljuk a pontos helyet. A disznók viszont fogják tudni. Korán este van, alig múlt hat óra. Csodálatos, vakító fehér minden. Szinte nappali a fény. Amolyan igazi TČL van a maga közel minusz 20 fokával ( másnap reggelre Csikban minusz 25 lett ). Alig fújjuk ki magunkat, rendezkedünk, a puskák még a sarokban, mikor Áron megbök: "Gyün a kan disznyó. Lőjj hozzá!" Már látjuk mi is: balról túrja a havat. Nem is "disznyó", hanem egy mozdony! Párat lép ki az erdőből; hatalmas kan. Megáll, figyel. Töltés, ablakelhúzás, célzok és a lövés pillanatában a vad visszaugrik a sűrűbe. Valószínűleg sebzés sincs. "No, ezt egy darabig nem látjuk - mondom - , de lehet, hogy akár haza is mehetünk." Kísérőink türelemre intenek. Rágyújtanak, amit én szívből utálok, de hát ezt nem illik mondani. Pali is előveszi hosszú "női" cigarettáját. Itt az alkalom, ebben a minutában meg kellene vele fogadtatni, hogy ha most lő valamit, akkor végre leszokik a füstölésről. Ámbár úgyse tartaná be - így inkább hallgatok. Nem telik el még félóra sem, hát mit látunk, három nagy disznó jön elő ugyanonnan, ahonnan a kan a jóelőbb. Éhesek lehetnek, egyenesen mennek a szóróra. Mindhármat kocának bíráljuk. Több disznót egyelőre nem látunk. Nincs miért tovább várni, megbeszéljük, ki melyikre lő és jöhet a "rászámolás"! Gáspár bá` számol: egy-kettő-háá-rom!!! Teljesen egyszerre hallatszik a két lövés. Egy disznó elfut jobbra, kettő pedig visszugrik arra, amerről jöttek, be a közeli sűrűbe, a vízmosás felé. Megvitatjuk a történteket. Ez úgy kezdődik, hogy :"Pali, adj egy szivarot!" Barátaik távcsővel figyeltek a lövéskor és úgy gondolják, valószínűleg jól céloztunk, annak ellenére, hogy sem becsapódást nem hallottak ( utólag nem is csodálom ) s a vadak sem jeleztek. A "szivart", aza a cigit elszívták, lemegyünk a szóróra. A hóban jól látszik mindkét helyen a vér. Elindulunk a nyomon és először kb. 30 méterre fekszik dermedten az egyik, majd további 20 méterre a másik disznó. Boldogan vesszük át a töretet, fogadjuk a gratulációt - nagy koca mindkettő, 120-130 kg körüli, szikár, igazi hegyi vaddisznók, valahogy mások, mint nálunk. Nem is tudjuk, ki a boldogabb a siker miatt: mi, vagy a vendéglátóink. Azért nem feledkezünk meg arról sem, hogy megnézzük, nem történt-e mégi sebzés a nagy kannál. A hóban valóban látszik, milyen hatalmas állat volt. A rálövés helyénél nagy maréknyi szőrcsomót találunk a nyak-gerinc hosszú szőréből, vér nélkül. Tehát a lövés pillanatában hátra lépett, azért nem kapta lapockára. Csak horzsolás érte. Tekintettel az időjárásra, nyilván most csak zsigerelünk. Mindkét koca szívlövést kapott. Egymás mellé húzzuk a két vadat, ráterítenek egy rossz pokrócot. Indulhatunk vissza a szállásra. Majd ott eldől, hogy kerülnek le a faluba. Visszafelé már nem kell gyakorolni a rászámolást, hiszen jelesre vizsgáztunk. "Hazaérve" a vadászházba aztán volt mit mesélni. Mondanom sem kell, hajnalig hányszor kellett elmondani, hogy akkor hogy is számolt, hogy is volt! Hát így történt a "rászámolás". Persze, a még igen nehéz rész csak ezután következett, hiszen le kellett húzni a faluba a két hatalmas állatot, ami négy vadászbarátunknak kötelekkel majd` egy egész napi idejébe és fáradtságába került.

    Köszönjük Nektek! Hálából itthon viszonozzuk majd: fácán- és nyúlvadászaton mi cipeljük az Általatok elejtett vadakat

    a Balástyai Móra Ferenc Vadásztársaság tagja

    írta Dorogi Géza

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.