Riadalom
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    A félelem ébresztette föl. Most is ugyanabban az órában jelentkezett, hajnaltájt, amikor az élettol szoktak búcsúzni. Moccanás nélkül feküdt,éberen figyelve a saját testét és várt. Várta, mikor jelentkezik a fájdalom, ami napokkal elobb ugyanígy keltette. Riadt volt és boldogtalan. Az elso alkalommal, hogy az égeto kín belehasított, csak tanácstalan volt. Másodszorra már megijedt. Azóta rendszeresen fölébred.

    Az elmúlt éjszakák során lepergett elotte szinte egész élete. Különös módon kamaszkori emlékeivel foglalkozott a legtöbbet. Arra gondolt : búcsúzás ez az élettol és tudatni kellene mindenkivel, hogy ilyen a vég kezdete. Ne érjen senkit készületlenül, legyen mindenkinek ideje elrendezni a dolgait. De hát o sem rendezett el semmit. S talán téved - még van boven ideje. Aztán elsiratta magát. A fáradság végül rendszerint elnyomta és reggelenként tovább aludt a szokásososnál. A fájdalom pedig nem jelentkezett újra. A félelem viszont megmaradt, az ébredéssel együtt. Most is így volt. A társára gondolt és elkeseredett. Nagyon hiányzik majd neki - gondolta és könnybe lábadt a szeme. Szegény ! Aztán kinézett a kertbe. A hajnali derengésben szinte misztikusnak tunt minden. A kert is érzi azt, amit o ? Hitt benne, erosen. Tegnap lehajolt egy harmattól csillogó fuszálhoz: "Kásafu, de szép vagy !" A zsenge növény lehajtotta a fejét a símogató kéz közeledtére, mint aki elköszön. Bókolva búcsúzott - legalább is így érezte. Most a gyerekek és az unokák jutottak az eszébe. Annyi mindent akart volna üzenni nekik, de csak ölelni tudta oket gondolatban és összefüggéstelen mondatok hagyták el hangtalanul a száját a határtalan szeretetrol, amit irántuk érzett. A rettegés egyre erosödött benne. Tapogatni kezdte magát a takaró alatt. Csomókat keresett, amik megerosítették volna a félelmét. El kellene mennie orvoshoz, s talán kiderülne, hogy a baj nem is olyan nagy, mint amilyennek képzelte. Idegorlo ez a bizonytalalnság. S ha az orvos kimondja az ítéletet ?- tépelodött. Az rettenetes lenne. Inkább vár még egy kicsit. A társa megmozdult, ránézett. "Nem tudsz aludni?"-kérdezte tole, szándékosan álmos hangon, mint aki most ébredt a másik mocorgására. Átnyúlt a szomszéd fekhelyre:"Fogd meg a kezem, az biztosan segít!" S talán rajtam is - reménykedett magában, és megörült, hogy az egyenletes szuszogást újra hallhatta. Aztán elnehezültek a végtagjai és lecsukódott a szeme.Álomtalan alvásba mélyedt.

    Norrköping, 2004. júliusán

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.