Selyemruha, pikégallérral
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    Késő este van, hallgatom a Kossuth-rádiót. Ilyenkor már "bejön" itt is, messze északon. A Krónika megy. Kíváncsi vagyok az otthoni eseményekre. A köztársasági elnökre hivatkozva közlik: a csehek bocsánatot kértek a magyaroktól a II. világháború utáni kollektív megbélyegzésért, csakúgy, mint a németeket, lengyeleket ért attrocitásokért. Mintha ezzel megoldottá válnék minden. Megdöbbenek. Hiszen pár órája csak, hogy az interneten azt olvastam: A magyar államfő nyilatkozata szerint a cseh miniszterelnök ( nem államfő!) tavalyi levele, melyben az antifasiszta szudétanémetektől kért bocsánatot, a lengyelekre és a csehországi magyarokra is ( vagyis nem minden magyarra ) vonatkozik. A szlovák államfőnek ugyanakkor mindez eszébe sem jut, sem a ma is ott lakókkal, sem az onnan kitelepítettekkel, vagy elhurcoltakkal kapcsolatban. Az pedig, hogy a "kollektív bűnösség" elvét idejétmúltnak, vagy tarthatatlannak vélik, úgy általában - hát bizony messze nem egyenlő a bocsánatkéréssel! Ahogy az ottani magyarok írásba foglalt egyszeri kárpótlási igénye sem jelenti annak múlt időben, vagy jelen pillanatban történő megvalósulását. Valaki vagy nem tud pontosan fogalmazni magyarul, vagy elkeni a dolgokat, netán be akarja magát hízelegni valakiknél. Valaki szerint már megint szebb a menyasszony. Valaki már megint szépít. A gondolkodó ember ilyenkor fölteszi magának a kérdést: "De kinek az érdeke?" Itt aztán megáll az ész - ahogy hajdanán mondották -, avagy égnek áll a haj. A képzelet pedig elszabadul...

    Tavasszal és ősszel, a nagytakarítások, nagy lakásrendezések idején minden alkalommal elhatározom, hogy kiürítem a szekrényeket. Rég letettem már arról a gondolatról, hogy majd egyszer visszafogyok régi ancúgjaimba, nem is értem hát: miért őrizgetem őket. Ott foglalják a helyet, védőruhában, vállfán csüngve, a hordható holmiktól elorozva még a levegőt is. Neki is álltam nem egyszer a válogatásnak s aztán mindíg elakadtam valahol, az emlékezéstől elpárásodott szemmel. Legutóbb a fiókrendezés közben, amikor egy fehér pikégallér került a kezembe. Istenem, ezt még Mamuka varrta nekem s Anyám hímezte ki! Karády gallér - így hívták akkoriban, amikor még a nevét is bűnnek számított kiejteni a szép színésznőnek. A ruha, amivel viseltem, valamikor "jobb napokat látott". Örököltem. Sokáig a rongyos zsák fogságában várta szabadulását, de hát évek kellettek hozzá, hogy nagyocska lány legyen belőlem. Mert azon a májuson, 1945. májusán csak egy kikerekedett szemű, 5 éves kislány siratta Délkomárom vasútállomásán az ellenvonat kerekei alá került utazóládát. A Felvidékről kitelepített, a létbizonytalansággal szembenézni kényszerülő magyar családok mindegyike igyekezett fölkerülni az éppen üres, Budapest felé induló tehervonatra és a nagy tülekedésben egymás csomagjait taszigálták. Már mint azt a keveset, amit a győzelmi mámortól megvadult új urak engedtek elhozni az évtizedek, nem egyszer évszázadok során összegyűjtött, saját tulajdonukból. Mi is csak annyit hozhattunk magunkkal, amennyi egy parasztszekérre fölfért. S most még ebből a kevésből is megrongálódott egy! Később derült ki, hogy ez az egy mamuka és anya fehérneműit, ruháit tartalmazta. Selyem, lavable emprimč...Ez utóbbit a mai nemzedék már nem ismeri, némelyik áruházi alkalmazott is csak hallott róla. Pedig, Istenem, de szép anyag volt ez! Még most is érzem bőrömön a kellemesen hűvös tapintást és beleborzongok, mert levendulaillatot sodor felém a képzelet. De az maga volt a szomorú valóság, hogy a széttépázott ruhák már nem tudták "szolgálni" gazdáikat s csak az Isten, vagy a már egy régebbi világégést is megélő nagyanyám tapasztalata őrizte meg őket egy-egy zsák mélyén. S milyen igaza volt! Sudártermetű anyám ugyan nem tudta többé magára ölteni azokat, de nagyanya tündérujjai tizenéves unokájára hordható ruhát varázsoltak egy-két rongyból. Addig rakosgatta a konyhaasztalon a gondosan kiválogatott ép darabokat, míg senki nem jött rá, hogy nem új anyagból készült a szép nyári ruha. Sötétkék selyem volt, apró fehér karikákkal. Derékban elvágva, elől gombos, rövid ujjas és hozzá a Karády gallér. Piros bőrövvel hordtam, amitől anyám fosztotta meg saját ruhatárát, névnapi ajándék ürügyén. Mire hordhattam, már volt szandálom is. Igazi, boltban vásárolt - nem amolyan apám-gyártotta, nyárfából farigcsált, gumiabroccsal megtalpalt. Hiszen a gimnáziumi évektől már csak egy év választott el és ránk tört a "jólét" : apám is hozzájutott végre egy új zakóhoz, nagymama anyámnak kötött egy télen is viselhető, jól kibélelt kabátot s szétszedve a zabrálástól is megmenekült kecskebundáját, darabokból újra varrta, valódi, új és erős bélésanyagra. A selyemruha sokáig birta, érettségi után egy évvel került volna újra a rongyos zsákba, ha anyám ki nem penderíti "megszolgálta a magáét" búcsúztatóval. Én azonban megsirattam. Pedig minden alkalommal eszembe juttatta azokat a napokat, amikor rám kényszerítették "örökségként". Ahogy bánáti nagymamám sem feledhette süllyeszthető Singer varrógépét, vagy gyönyörű, dédmamámtól kapott ónémet ebédlőjét, anyám a kalotaszegi bútorait és ifiasszony korában Szegeden vásárolt festményeit, melyekre rákerült 45. májusában egy-egy leltári szám. "Szlovák nemzeti vagyon"- közölte velünk a kitelepítési paranccsal beállított tisztviselő és lobbanékony anyámat elzárással fenyegette, amiért az egyik festményt elkeseredésében földhöz vágta. "A szlovák nemzeti vagyon rongálása büntetendő." Azt is csak az Úristen tudja ( vagy még ő sem ), hogy az én babáim is miért kellettek az új hatalomnak. Felvidéki születésű apám visszafele nyelte a könnyeit, mert egy férfi - főleg, ha magyar -, nem szerez a győztesenek külön örömet a könnyhulatással. Ingóságaik jórésze ott maradt. Vissza sem kapták és bocsánatot sem kért sem tőlük, sem tőlem soha senki. Még csak fél-hivatalosan sem...

    A népirtások, elhurcolások, kitoloncolások, megalázottságba belepusztulások ellenére vagyunk még néhány millióan. S ezek közül is még mindíg voltak és vannak naívak, jóhiszeműek, csodavárók. Mint annyian a 2005.május 1.előtt is. Pedig hát látniok kellene: amíg a kollektív bűnösség elvét ránk sütő nemzetek vígan menetelnek az új, úgynevezett egységes birodalomban, amíg a benesi dekrétumokat vissza nem vonják, amíg a most álmodott, de várva-várt bocsánatkérés valóban és hivatalosan el nem hangzik, addig csak úgy érezhetjük magunkat, mint az elvadult nyáj, amelyet vigyorogva terel kéretlen pásztora az egyik akolból a másikba. A politikusok meg csak magyarázhatják a magukét:" mi úgy értettük; ez valójában annyit jelent; tulajdonképpen azt akarták kifejezni...." Nekünk meg tán nem kéne végre felébrednünk?

    Norrköping, 2006.januárján

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.