A szeretet koldusa
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    Órák óta bűvölte a telefont. Ült az asztalnál és meredten nézte a készüléket: "Szólalj meg már!" Csütörtök este volt és tudta, ha ma nem hívja senki, ezt a hétvégét is egyedül tölti. Néha nekilendült, tárcsázni akart, aztán újra leejtette a kezét. Mindíg ő hívja a gyerekeket és mindíg rosszkor. Elfoglaltak - mentegette őket magában. Aztán arra gondolt, ő soha nem lehetett annyira elfoglalt, hogy ne hallgatta volna meg a családtagok problémáit. Mikor is látta őket utóljára? Hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt? Nem, nem is olyan rég, csak két hónapja volt, hogy kierőszakolt egy meghívást az unokája születésnapjára. "Ebédelni is itt akar, Papa?"- kérdezte akkor tőle a menye a telefonban. "Ha ez nem túl nagy gond neked"- fátyolosodott el a hangja a szeretettelen kérdésre. "Istenem, - sóhajtott föl most csöndesen - hát mit képzeltek?" Elmegy 200 km-re, ajándékokkal megrakottan, és ebéd nélkül jön haza?

    Heteken át várta a meghívásukat, de ha sikerült elérnie őket, mindíg kimentették magukat. Hol az egyik, hol a másik unokának volt valami sportrendezvénye, vagy valami gyerekzsúrra hivatkoztak. Máskor a fiatalasszony rokonai voltak hivatalosak hozzájuk. S ő nem fért volna be a "keretbe" ?- tűnődött szomorúan. Hiszen megérti ő a hétköznapokat, olyankor eszébe sem jutna zavarni egyiküket sem, de ez már a 9. szombat, vasárnap, amit egyedül tölthet. Mit csináljon? Nem hallják, nem érzik meg, hogy szeretet-morzsákat kunyerál? Üljön be a kocsiba és keresse föl régi kollégáit, ismerőseit? Igen, azt megteheti. Évente egyszer. De rendszeresen? Más lenne tán, ha a felesége élne? Ő biztosan megmosná a gyerekek fejét és észhez térnének. Lehet. De az is könnyen előfordulhatna, hogy most ketten néznék a telefont, hiába reménykedve. Az a "jól megmondtam a véleményemet"- hozzáállás nem mindíg és nem mindenkivel szemben célravezető. Sértődékenyek ezek a mai fiatalok, nehezen viselik el, ha a hibáikkal, hiányosságaikkal szembesítik őket. S ha már ilyesmire figyelmeztetni kell valakit! A közelebb élő gyerek is hallgat, heteken át. Igaz, ha megszorul, jelentkezni szokott.Olyankor többször is átjön, váratlanul is. Kiönti a lelkét, vígaszra vár, majd megint eltűnik. " Nem baj - ki másnak panaszkodna, ha nem az apjának, - gondolja - de azért jól esne, ha néha csak azért hívna föl, hogy megkérdezze, velem mi van. Vagy áthívna. Nem egy ebédre, csak egy teára, meg egy kis beszélgetésre. Igaz, ha hallgat, legalább tudom, hogy most nincs gondja." Még reménykedett. Végiggondolta a lehetséges változatokat: későn jöttek haza; majd vacsora után keresnek; vendégeket fogadtak; esetleg valamelyikük nem érzi jól magát. "Hát persze, -kapaszkodott az utolsó szalmaszálba - biztosan így van és nem akarják rám ragasztani a bacikat."

    A lelke mélyén ugyan érezte, hogy sovány vígasz ez, de beletörődött. Hinni akarta, hogy így van. Aztán fáradtan fölállt az asztal mellől. Ideje volt alváshoz készülődni.

    Norrköping, 2006. februárján

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.