Találkozó
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    Hárman ültek az asztal körül. Csöndesen beszélgettek. Az ifjúságuk volt a téma, diákkoruk, tévedéseik, botlásaik és a párválasztás. Kiöntötték egymásnak a szívüket. Halk panasz volt ez, csöndes zokogás: egy-egy élet fájdalma.

    Mindhárman nagymamakorúak voltak. A barna kontyos átvállalta az unokák nevelését is. Hogy kényszerűségből, azt elárulta, de ez nem vont le semmit a feladat nagyságából és fárasztó voltából. Sok terhet cipel, olyat is, amiről a családnak nem beszélhet. Vele egyidős férje nem óhajt megöregedni. Legújabb hódításával az asszony is gyakran találkozott: egy utcában laknak. Mi több - a férje be is mutatta őket egymásnak. A gyerekek, hála Istennek, vakon szeretik az apjukat, ő pedig nem tartozik a bálványdöntögetők közé. Jól esett elzokogni az évek óta visszafojtott fájdalmat. Az eddig befelé sírt könnyek megmérgezték a lelkét s most úgy érezte, hogy hirtelen fölszabadult. Akadozva kezdte, aztán egyre könnyebb lett a vallomás. Mintha nem is fájt volna annyira minden. Nem esett nehezére a lányáról sem beszélni, aki képtelen ellátni a saját gyerekeit. Így aztán ő süt-főz, takarít, mos egy nagy családra, leckét kérdez naponta és esténként úgy esik az ágyba, hogy igyekszik nem gondolni rá: kiről ábrándozik a mellette fekvő párja. "Párja" - így mondta, mert "társa" csak régen volt, amikor még megosztották egymással a gondokat és örömöket. A vasárnap délután az egyedüli, amikor magával törődhet, de ezt ki is követeli magának. Ilyenkor olvas, zenét hallgat és elhessenti magától a gondolatot, hogy többre is vágyna, hogy kiállításokra, színházba járna, s hogy hiányzik neki a nyüzsgő élet, a világot megváltó, hajdani, hajnalig tartó beszélgetések a régi diáktársakkal, kollégiumi szobatársakkal. Elgondolkodva mondja: "azért tulajdonképpen boldog lehetek, mert az unokáim fejlődésén lemérhetem a munkámat. Így legalább nem vagyok igazán nyugdíjas pedagógus." S aztán mostanában, hogy a férje egészsége már nem a régi, mintha kezdené őt is többre tartani. "Talán-talán rendbejöhet még minden" - mosolyodik el, reménykedve. "És tudjátok, mire jöttem rá?"- neveti el magát aztán szégyenkezeve. - Ha újra választás elé kényszerülnék, megint csak őt választanám!"

    A rövidhajú gyógyszerésznő elgondolkodva nézi: "Én nem lennék ebben olyan biztos. Legalább is, ami az én házasságomat illeti. Nagyon nehéz olyan ember mellett élni, akiben nap mint nap nekünk kell a lelket tartani. Mert semmi sem jó, amit más csinál, de ő maga meg képtelen arra, hogy megoldja a problémákat. A nehézségekkel ritkán hajlandó szembenézni s ha mégis, akkor összeomlik. Ugyanakkor mindenért más a felelős, soha sem ő; a hibát is mindíg másokban keresi és találja meg. Olykor embergyűlölő, senkit nem tud elviselni. Összevész a szomszédokkal a nyaralóban, s aztán hetekig panaszkodik, hogy azok furcsán néznek rá. A mások véleményét sem fogadja el. Ezért ment nyugdíjba is, mihelyt tehette: a kollégáival is állandóan vitázott. Szakmai dolgokban is, persze, és azt meg végképp nem viselte el, ha feketén-fehéren bebizonyosodott, hogy az alorvosnak volt igaza férjuram kinyilatkoztatásaival szemben. Nekem jobb volt, amíg aktív volt. Most aztán rajtam csapódik le minden. Olyankor könnyebbülök meg, ha a fiúnk néha hazajön. No, nem sokáig, mert vele szemben sem megértő, vagy türelmes. De a mai fiatalok valahogy könnyedébben viselik ezeket a dolgokat. A gyerek is elintézi egy mosollyal, egy legyintéssel, hogy az apjával megint nem lehet kommunikálni. Aztán ad két puszit nekem - és elmegy. De most én is szebbnek látom az életet. Eddig csak hallgattam a mások lelkendezését az unokákról, a nagymamai örömökről, de nem igazán fogtam föl az egészet. Tudjátok, mióta magam is nagymama lettem, újra átélem a fiatalságomat. Hiszen boldog voltam én a fiam születésekor is, de sosem hittem, hogy így is lehet szeretni." Az utolsó mondatnál szinte kivirágzik s egy villanásnyi időre a régi diák néz társaira csillogó tekintettel.

    A harmadik sokáig hallgat s hogy fölnéz, csupa könny a szeme: "De jó nektek! Bármi is történt azóta, a fiatalságotok gyönyörű volt. Mindketten őriztek magatokban egy-egy csodálatos pillanatot, ami elviselhetővé teszi számotokra a mát, ami segít megőrizni a hitet, hogy akármilyen áron is, de érdemes volt kitartani. Nekem nem volt szerencsém. Válogattam is - meg a család is beleszólt az életembe. Akihez feleségül vett volna, arról lebeszéltek. No és, ha nem volt hozzám való? Azért egy-két évet élhettünk volna együtt. Legfeljebb elváltunk volna, de lenne valakim, akihez kötődnék. Egy gyerek, aki az enyém is. Aki rám is hasonlít, vagy az apjára - teljesen mindegy. De így élni, tudni, hogy soha senki nem vár ránk otthon, s hogy életünk alkonyán mehetünk az aggok menhelyére... Hiába voltam sikeres szakember, a kitüntetések, elismerések nem kárpótolnak az elveszített boldogságért. Bejártam a világot - mondjátok - sokoldalú vagyok, de mindez semmit sem jelent. Én titeket irígyellek.

    Mindnyájatokat, akiknek van kinek a kedvéért főzni a töltöttkáposztát, kinek a kedvéért lemondani az áhított hangversenyről, akiknek van kiért sírni, s akiknek van kinek megbocsátani." Művészkezében megremeg a kávéscsésze, hajfonatai kibomlanak. Ebben a pillanatban maga a megtestesült boldogtalanság, s a többiek szinte hallják, ahogy panaszosan fölsír keze alatt a hegedű. Sajnálják. És a hirtelen jött szánalom elfeledteti velük, hogy volt egy közöttük, akit ez az asszony "kimuzsikált" az állásából; valakit, aki valóban szerencsétlen volt. Mert azt az asszonyt elhagyta a férje, s egyetlen fiát is elveszítette. Fűt-fát beszélve rá a háta mögött, lehetetlenné tette. Nem is jön közéjük azóta. S ők sem beszélnek róla, csak ha kettesben vannak, a harmadik iránti kíméletből. Tekintettel vannak a "mások érzékenységére".

    "Csak a kisemmizett érzékenységét nem tiszteli senki ?" - gondolja a nekik háttal ülő őszhajú asszony, a másik asztalnál. Legszívesebben fölállna, s lazán, fölényesen szólna oda a másik háromnak: "Szép kis találkozó ez, lányok! Mit pletykáltatok eddig? Nekem is rendeltetek, vagy csak magatokra van gondotok?" De ez nem az ő stílusa. Főleg azok után, hogy őt is megmarták. No, nem akkoriban, amikor nagyon boldogtalan volt. Később, jóval később, amikor váratlanul kisütött rá a nap. Mire volt ez jó? Hogy ne legyen maradéktalanul boldog ő sem? Igaz, csak az egyikük gonoszkodott, de a másik naívan, furcsán kérdezett rá az eseményekre. Olyan formán, mint aki mindezt elképzelhetőnek is tartja. Hiszen a rosszat olyan könnyű elhinni másokról. A régi kabáthistória jutott az eszébe. Amikor valakinek ellopták az iskola folyosójáról a kabátját. Aztán évek múltán, ha elhangzott a károsult neve, már csak így reagált rá mindenki: "Ja, az, aki valami kabátlopási ügybe keveredett?" Mintha a meglopott maga lett volna a tolvaj. Az emberek furcsák és legtöbbször kiszámíthatatlanok - gondolta. Hiszen a harmadik sem tiltakozott a rágalom hallatán, csak belefojtotta az áskálódóba a szót egy legyintéssel, hogy "gyerekes dolgok ezek". Tudta, hogy az ő reakciója más lett volna. Annyira szerette őket, hogy védelmükre kelt volna akkor is, ha mindenki ellenük fordul. Most úgy érezte: kijátszották, megcsúfolták. Valami megpattant benne és valami elmúlt, végérvényesen. Már nem vágyott közéjük. Intett a pincérnek, fizetett. Aztán lassan, vontatottan kilépett a kávézóból és a többiek életéből.

    Norrköping, 2005. decemberén

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.