Vendéglátás - kis hazugsággal
    írta Bartal Klári
    író és költő
    a HUNSOR munkatársa


   
    Érdeklődéssel lapozgatva az utazási irodák reklámfüzeteit, rendszeresen megállapítom: a mai gyerekeknek mennyivel könnyebb életük van, mint annak idején a mi korosztályunknak. Az, hogy a "könnyebb" jelzőt válsztottam és nem a "jobb"-at írtam - nem véletlen. Ezen a téren vitába szállok bárkivel, mert sokakkal ellentétben az a szilárd meggyőződésem, hogy az anyagi jólét nem feltétlenül jár együtt a boldogsággal. Néha a kunyhókban több a szeretet, mint a kastélyok termeiben. S találkoztam én már megelégedett koldussal is ( igaz, csak egyetlen egyszer életemben ), akinek vidám fütyörészése szinte ireigységet keltett bennem. Rongyos, többszínű nadrágjából kilátszott vánnyadt ülepe, saruja madzaggal volt mezítelen lábára erősítve, ingét a szél fércelte össze, de szemében ott ragyogott a végtelen szabadság öröme. S hány unott, vagy épp elégedetlen csemetét lát az ember a repülőutakon, melyek mostanában sokaknál természetesnek hatnak, valamikor azonban luxusnak számítottak.

    Az én fiatalságom idején, a mi hazánkban az is nagy dolog volt, ha valaki eljutott a Magyar Tengerhez. Jó magam is gimnazistaként részesültem először ebben az élményben, pedig csak 60 km-re laktunk a tó partjától. Az első év végén az iskola jutalmazott egy keszthelyi üdüléssel. Voltunk vagy tíz-egynéhányan, kitűnő tanulók. 1956. nyarán pedig padtársnőm szülei hívtak meg egy hétre, a Balaton melletti kis házukba. A háború alatt Budapestről kibombázott család boldog volt, hogy valamikori nyaralójuk épségben maradt: a vihar elültével volt hová húzódniuk. A két szoba, komfortos, manzárdos lakban három lányt neveltek, a nagymama, egy református püspök özvegye segédletével. A bársonyfőkötős, mosolygós "nemzetes asszony" ( ahogy a környéken hívták ) kertészkedett és főzött s legnagyobb elképedésemre időnként szivarozott is. No, ennek a szenvedélyének igen csak ritkán hódolhatott, amikor is valaki megajándékozta, cserébe a kapott gyógyfüvekért, vagy lelki segítségért. Mert, bár akkortájt a jólét nem nagyon vetett fel senkit, barátnőm családja egyenesen szűkölködött. A valamikori műszaki tiszt édesapa szerencsésnek tartotta magát, amiért villanyszerelőként három műszakban dolgozhatott. Az édesanya zeneművészeti főiskolát végzett, de a kis faluban nem akadt annyi, tisztességesen fizetni tudó család, hogy a zenetanításért kapott összeg valamit lendített volna anyagi helyzetükön.

    A kis templom kántorjaként sem henceghetett a havi bevétellel. A lányok pedig nőttek, mint eső után a gomba. Mégis, azt a keveset, amijük volt, szívesen osztották meg legidősebb csemetéjük barátnőjével. Örömmámorban úsztam, már a tanítási idő utolsó napjaiban. El is hencegtem, azaz hencegtünk a szünetben meghosszabított együttléttel, mert padtársnőm sem volt nálam kevésbé boldog. Így esett, hogy egyik osztálytársnőnk meghívott mindkettőnket: látogassuk meg őt is egy napra, a tó túlsó csücskében. Ő volt az egyetlen közűlünk, aki rendszeresen a Balatonon nyaralt. Orvos szülei megengedhették maguknak azt a luxust, hogy ( testvérükkel együtt ) évente rendszeresen kibéreljék maguknak egy hónapra ugyan azt a házat, amiben aztán a nagy család tagjai eltölthettek 2-2 hetet. Nem volt ez hasonló a mai nyaralókhoz. A vízparton lábakon álló, két helyiséges faház - mégis nagy dolog volt. Hallatlan lelkesedéssel néztünk a nyár elé . Ránk szakadt a jólét! Megérkeztem hát padtársnőmhöz, ahol rettentően élveztem a közös délelőtti háztartási munkát. A mama takarított; mi pedig, hárman, a kertet "fosztogattuk" és a konyhán segédkeztünk a nagymamának. A két nagylány - hogy hozzájáruljon a család anyagi fellendüléséhez - minden szünetben felváltva dolgozott a közeli üdülő konyháján. Ottlétemkor épp a kissebbik volt soron. Délben azonban ő is csatlakozott hozzánk és a konyha közös rendbetétele után mehettünk fürdeni. Miénk volt a világ s ezt tudatosan éltük is át. Mi ketten azért a "kicsiknél" több és nagyobb szabadságot élveztünk: alkonyattájt kerékpározhattunk. Igaz, nem addig, ameddig szerettünk volna ( mert a szabadságnak is voltak és vannak határai ), de oda, ahová csak kedvünk tartotta. Sorra jártuk hát az utcákat, felkeresve Rákóczi fáját és a nevezetes emberek lakóházainak környékét. Emlékszem, egy ízben a kormányra borulva órákig hallgattunk Fischer Anny gyakorlását s arra is, milyen óriási tornamutatványokat végezve próbáltuk megpillantani az idősebb Kodolányit. Aztán megérkezett osztálytársnőnk lapja is: vár bennünket. A kicsit hosszabb kerékpártúrára izgatottan készülődtünk. A család kikísért bennünket a kapuig. El akartak látni bennünket útravalóval, de mi fölháborodva utasítottuk vissza a már be is csomagolt zsíroskenyeret. "És van nálatok pénz?"- érdeklődött a mama. A kérdés amolyan költői volt, s csak az illem diktálta, mert ugyan mivel tudott volna bennünket kisegíteni . De nem emiatt horkantunk föl. "Ugyan minek? Hiszen vendégségbe hívtak bennünket." "Csak aztán nehogy csalódjatok"- nézett ránk furcsán a bársonyfőkötő alól a nagymama. Beletapostunk a pedálba. Kati zsebében lapult vagy 2 Ft, ezt is munkával szerezte: valakinek segített az állomásról hazavinni a csomagját. Én valamivel gazdagabb voltam. Még vonatra szálláskor édesanyám kezembe nyomott 50 Ft-ot: hívjam meg naponta a három lányt 1-1 fagylaltra. Hallatlanul nagy összeg volt ez, de hát hamar apadt. Egyikünket sem izgatott különösebben, hogy Rotschildékkel nem vehettük föl a versenyt. Porosan, kissé fáradtan, de vidáman érkeztünk meg osztálytársnőnkhöz. A strandon nagy társaság várt bennünket, s az útiport lemosva remekül szórakoztunk.

    Az idő gyorsan telt. Déltájt aztán tünedezni kezdtek a fürdőzők. Szó, ami szó. a mi gyomrunk is korgott már, s igen csak vartuk az ebédre invitálást. Barátnőnk azonban késett vele. Aztán egyszer csak megkérdezte:"Ti mikor akartok ebédelni menni ? Mert a nagynéném már hív engem." Megnyúlt az ábrázatunk. Nagy nehezen kinyögtük, hogy menjen csak, mi is megyünk már s aztán majd találkozunk. Megkönnyebbülve ugrott föl. Mi pedig elindultunk a parttal ellenkező irányban, határozottan, mint akiknek céljuk van. Aztán, látótávolságon túl, lelassúltunk. Mi a fenét csináljunk, hol és mit együnk, hiszen obulusokkal nem lehet vendéglőbe menni ? Aztán, tépelődésünk és ténfergésünk közepette hirtelen megpillantottunk egy nagy sátrat, hatalmas jövés-menést. Fortuna ránk mosolygott: az akkori DISZ-tábor étkezdéje állt előttünk. Mi ugyan nem kaptunk meghívót ide, de a szükség leleményessé teszi az embert. A kifüggesztett árlap hirtelen fölmérése után úgy ültünk asztalhoz, mint akik joggal és rendszeresen járnak ide. "Mit kérnek, lányok?"-érdeklődött a gyorsan ott termett pincér. "Tökfőzeléket." "És még?"- mosolygott ránk a fiatalember. "Tökfőzeléket."- erősítettük meg a rendelést és halkan megkérdeztük, hogy a kenyérért külön kell-e fizetnünk. A pincér nem volt gyengeelméjű. Tagadólag rázta a fejét s megnyugtatott bennünket, hogy annyi kenyeret ehetünk, amennyi csak belénk fér. Aztán megjelent két tányérral, a főzelék tetején pirosló 1-1 merőkanál pörköltszafttal. Fizetéskor pedig megjegyezte, hogy vacsoraidőben is itt lesz, nyugodtan jöhetünk akkor is. Isten áldja meg ezt az idegen fiút ! Remélem, ő is találkozott legalább egyszer az életében hasonló emberséggel. Jóllakottan, megenyhülve a világ iránt, ballagtunk vissza osztálytársnőnkhöz.

    A kis ördög azért bennünk lakott: törtük a fejünket, mivel fizethetnénk meg az általa nyújtott "vedndéglátásért". A komiszabb én voltam."Bosszantsuk föl avval, hogy mi milyen jókat ettünk!" Az ötlet meghallgatásra talált s most már egymást licitáltuk túl a fejedelmibbnél fejedelmibb menük kitalálásában. Végül is, tó mellett lévén, a leginkább ide illőnél maradtunk: balatoni fogas sült krumplival, fejes salátával .S ha már lúd, hát legyen kövér is- tartja a közmondás. Így aztán hozzá hazudtunk még egy pohár bort is, amit különben eddig még egyikünk sem kóstolt soha. Az ütés talált. Osztálytársnőnk savanyú arccal tolta el magától az addig jóízűen falt szalámit:"Az jó lehetett." Jó lett volna, bizony, bár a valóban elfogyasztott menü iránt sem lehett semmi kifogásunk. De hát mi is emberből voltunk és az elégtétel megszerzése örömmel járt. ( A kitalált aznapi étel azonban olyannyira ott motoszkált a fejemben, hogy azóta is, minden érettségi találkozón ezt rendelem. Egyszer talán majd megkérdem volt padtársnőmet: tudja-e, miért esik választásom rendszeresen erre. ) A nap hát meg volt mentve és jó hangulatunk a búcsúzkodás után sem hagyott el. Kacarászva érkeztünk haza és este már fölényesen számoltunk be a történtekről. A vacsora egyébként rántott tök volt, amit én húsként fogyasztottam. Az egész család derült azon a megjegyzésemen, hogy azért ez már túlzás is: egy napon sült fogast és bécsi szeletet enni. "Azért nem minden hazugságnak lesz ilyen jó vége"- figyelmeztetett a mélyen vallásos mama. A legkissebb pedig, a papa harsány nevetése mellett belekotyogott: " És nem minden vendéglátó ilyen fukar." Neki is igaza volt.

    A szűkmarkú és keményszívű vendéglátóktól a későbbiek folyamán épp úgy megpróbáltam magam távol tartani, mint a hazugságoktól. Isten látja lelkemet: nem csak én voltam benne ludas, ha nem mindíg sikerült.

    Norrköping, 2005. áprilisán

    írta Bartal Klári

    Webmaster & creative development: Kormos László.,
    HUNSOR - All Rights Reserved - ., A.D.