Egyre mélyül a jobboldal két pártja között a szakadék, az analóg és a világhálós nyilvánosság frontjain egyre elkeseredettebb összecsapásoknak lehetünk tanúi. E küzdelem nem feltétlenül kontraproduktív: a két párt a Fidesz és a Jobbik akkor maximalizálhatja szavazatait, ha különböző arcélű, jól elhatárolható politikai üzeneteket fogalmaz meg a választók felé. Az "egy a tábor, egy a zászló" öngyilkos eszméje, melynek két választás elbukását köszönhetjük, mára - a nemzetpolitika vonatkozásában - ténylegesen a múlté.

Fontos leszögezni: ha a Fidesz nem tekintette volna célnak a MIÉP kibuktatását a parlamentből, akkor nem veszett volna el a 2002-es választás és túlzás nélkül /más irányt vett volna a magyar történelem/. Némi rosszindulattal ide lehetne sorolni a kisgazdapárt ledarálását is, de ott azért volt egy nyomós ok: Torgyán instabilitási tényező volt, akit ki kellett iktatni a politikai játszmából. Csurka viszont 1998-tól lényegében lojális volt Orbánhoz, nem véletlen, hogy most is futtatja őt a Fideszes média a Jobbik ellen. S a nemzet hajdani prófétája, akinek megannyi jövendölése igaznak bizonyult, most kéjjel szidalmazza azt a pártot, melynek esélye van győzelemre vinni az ő eszméit. Azokat, melyeket az ő pártja azért nem képes már képviselni, mert elnöke méltatlannak bizonyult rá: az ugyanis nem megoldás, hogy mindenkit leügynöközünk, aki a párt kézivezérlését kifogásolja s a pártpénzek átvilágíthatóságát szorgalmazza. Csurka István mai viselkedése szomorú példája annak, amikor a személyes féltékenység, a frusztráció felülkerekedik a józan ítélőképességen, az ügyszereteten és végső soron a nemzeti megfontolásokon.

Visszatérve a 2002-es választáshoz: nemcsak arról van szó, hogy a Fidesz tudatosan törekedett a nemzeti radikális tábor elszívására, ami jól tetten érhető a kommunikációjában. Hanem arról is, hogy a MIÉP szavazatainak egy része minden jel szerint eltűnt, érvénytelenítődött, amiben a két nagy párt megegyezését vagy alsó szintű spontán cselekvését lehet sejteni. Egyre-másra lehet olyan történeteket hallani, hogy azokban a szavazókörökben, melyekben nem volt MIÉP-es szavazóbiztos (a szavazóköröknek felébe tudott csak a MIÉP szavazóbiztosokat delegálni) sok helyütt szignifikánsan nagyobb volt az érvénytelen szavazatok száma és alacsonyabb a MIÉP-szavazatoké, mint ott ahol volt szavazóbiztos. Okunk van feltételezni, hogy sokfelé a jelenlevők az érdekelt fél hiányában konszenzusban érvénytelenítették a MIÉP-es szavatokat. Hogy a MIÉP miért nem óvott megfelelő időben és szabályszerűen, pancserségből vagy azért, mert a vezetőkkel le volt egyeztetve a játszma, ki tudja már. Mint ahogy az sem egyértelmű, hogy a szabályszerű óvásnak lett volna-e eredménye. Annyi biztos, hogy a tiszta demokratikus játékszabályok megkövetelték volna a szavazatok teljes körű újraszámolását és az érvénytelen szavazatok megvizsgálását. Mert ha több tízezer, netán százezernyi olyan érvénytelen szavazatot találtak volna újraszámoláskor, melyek azért érvénytelenek, mert a MIÉP mellett még egy párt be volt jelölve, netán ráadásul más árnyalatú golyóstollal, akkor bizony élni lehetett volna a gyanúperrel, hogy itt tudatos és tervszerű csalássorozattal állunk szemben, melynek célja a MIÉP parlamentből való kibuktatása volt. S nem válik a nagyobbik jobboldali párt dicsőségére, hogy az elbukott választás után egyik prominense, Pokorni Zoltán azt nyilatkozta, hogy a MIÉP kibukása a parlamentből a választás pozitív hozadéka.

Azért is öngyilkos taktika volt erőltetni az "egy a zászló, egy a tábor dogmát", mert tudni lehetett előre, hogy siker esetén, tételesen, ha sikerül ezzel a jelszóval a radikálisok kellően nagy részét elbizonytalanítani, ahhoz, hogy nemzeti radikális párt ne kerüljön az országgyűlésbe, garantált a szavazatveszteség. Tudni lehetett ugyanis, hogy mindig marad két-három százaléknyi szavazó, aki a porondon maradt nemzeti radikális erőre adja voksát. Értelmes cél tehát az lehetett volna a Fidesz részéről, hogy meghagyják a radikálisoknak azt, amit el tudnak vinni és a centrumot célozzák meg. Ráadásul szociológiailag, politológiailag is egyértelmű, hogy kettő több mint egy: két programmal, két politikai üzenetrendszerrel, két párttal több választót lehet az urnához hívni, mint eggyel.

A Fideszes propagandával ellentétben az elmúlt húsz év is ezt igazolja: mindeddig kizárólag olyan győzelmek születtek, melyeknek főszereplői több zászló alatt indultak. A jobboldal 1990-ban győzött, három zászló alatt (MDF, KDNP, FKGP), 1998-ban pedig két zászló alatt (ha a kisgazdák nem léptek volna vissza a második fordulóban erősen kétséges lett volna a Fidesz győzelme), a baloldal pedig 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban győzedelmeskedett, minden esetben több zászlóval indulva. Megjegyzendő, hogy 1994-ben a több zászlónak a győzelem tényében nem volt szerepe, hiszen az MSZP önmagában elvitt 54%-nyi mandátumot a végső kiosztásból, de a győzelem mértékében igen: az SZDSZ-szel együtt több mint két harmados többséget sikerült akkor szereznie a baloldali blokknak. Az tehát, hogy a tavalyi EP-választáson végleg leáldozott az "egy a tábor, egy a zászló"-elvnek a napja, nemzetpolitikai szempontból reményteljes fejlemény.


A nemzeti radikalizmus eszmekör Magzarországon a módszerváltás után

A nemzeti radikális tábor vonatozásában a politikai publicisztika megannyi jelzővel él. A tudományos egzaktságot a választók megtévesztése érdekében örömmel feladó balliberálisok - ők vannak többen - előszeretettel nevezik e politikai erőközpontot szélsőségesnek, antiszemitának, rasszistának, sovinisztának, xenofóbnak, náci-szimpatizánsnak, nyilasnak vagy fasisztának. E minősítések kommentálása is méltatlan, ezek a rágalmazó címkék nem a megrágalmazottról szólnak, hanem kiötlőikről és forgalmazóikról. (Bárki könnyen kiérdemelheti e jelzőfűzért, akár azzal is, hogy felemlíti azt az ideillő közkeletű bon mot-t, miszerint "/nem az az antiszemita/ - legalábbis a ballib nyilvánosság szemében -, /aki utálja a zsidókat, hanem az, akit a zsidók utálnak/". A népi bölcsességek néha mély igazságokat takarnak. Lám, nemzetközi szinten nem sokat hallani román antiszemitizmusról és a román holocaustról, amit mindenféle német nyomás és segítség nélkül hajtottak végre brutálisan, saját kezűleg, annál többet viszont a magyar zsidók deportálásáról, mely a német megszállás után kezdődött...)

A tényszerű leírásra törekvők általában megmaradnak tábor önmeghatározása mellett. De mit is jelent a nemzeti radikalizmus Magyarországon? Be lehet-e ezt a politikai irányzatot sorolni ideológiailag?

Nos, a MIÉP és szellemi örököse, a Jobbik annyiban határolható be ideológiailag, amennyiben a deskriptív, a balliberális hordaléktól megtisztított értékmentes kategóriaként használt nacionalizmust, vagyis a nemzetelvű politikai gondolkodást ideológiának tekintjük. Messzire vezetne annak a kérdésnek a részletes exponálása, hogy a nacionalizmus vonatkozásában különböző eszmetörténészek miként vélekednek, ráadásul e kérdés mégoly alapos körbejárása után is, az elemzőnek le kell tennie végül a garast valahová. Úgyhogy mindenféle eszmetörténeti tiszteletkört kihagyva jelezném: e sorok írója a nacionalizmust nem tekinti ideológiának, mert az nem rendelkezik az ideológiák megannyi sajátosságával: nem ad választ egy sor olyan kérdésre, melyek megválaszolására az ideológiák tulajdonképpen létrejöttek. Nem beszél arról, hogy milyen az emberi természet, hogy miként jött létre az emberi társadalom, melyek az állam és polgár viszonyrendszerének optimális alapvonalai, melyek az államhatalom kívánatos korlátai, milyen gazdaságpolitikát kell folytasson az állam, stb.

A nacionalizmus tulajdonképpen rész-ideológia, egyfajta értékrendi alapállás, mely azt mondja ki, hogy a nemzet elsődleges érték, az állam a nemzet eszköze a nemzetek planetáris szintű érdekérvényesítésében, hogy az egyébként nemkívánatos konfliktusok esetén az egyéni érdekkel szemben a nemzet érdekének kell érvényesülnie. A nemzeti radikális alapállású polgár, aki szükségképpen nemzetépítő államban gondolkodik, szövetségesként tekint a konzervatív ideológiát képviselőkre és általában gyanakvóan szemléli a liberálisokat. Ami nem véletlen. A konzervativizmus (lásd Anthony Quinton vonatkozó monográfiáját) a tradicionalizmus-organicizmus-szkepticizmus hármas mentalitási-értékrendbeli pillérzetére épül. A nemzetet és a nemzetmegtartó vallási hagyományokat ekként megóvandó értékként tiszteli, nem kívánja a liberalizmushoz hasonlóan felszabdalni a társadalom szerves hagyományrendszerét. Sőt, az Isten Haza Család jelszóhármassal kifejezhető politikai értékrendje közös a nemzeti radikálisokéval. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a konzervativizmus élesen szemben áll módszertani síkon mindenféle radikalizmussal és forradalmisággal.

A nemzeti radikalizmus lényege, hogy dogmamentesen közelít az államhatalom dilemmáihoz, a gazdaságfilozófiai kérdésekhez: olyan megoldásokat keres, melyek a nemzet egészének boldogulását segítik elő. Már-már az utilitarizmussal lenne rokonítható, ha eme, Jeremy Bentham által megalapozott eszmekör nem állna szemben mindenféle hagyománnyal és nem lenne patologikusan egyénközpontú. A nemzeti radikalizmus dogmamentesen közelít a módszertanhoz is: jogállami alapon áll ugyan, de a meglevő alkotmányjogi keretek teljes és gyors átszabását megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartja, amennyiben erre van szükség a nemzet boldogulásának érdekében.

A nemzeti radikális eszmekört és a nemzetépítő állam gondolatát a MIÉP képviselte 2002-ig Magyarországon. 2002 után a párt elnökének politikája követhetetlenné vált, a párt szétdarabolódott. 2006-ban volt egy kísérlet a MIÉP és az annak jobb erőit összefogó Jobbik között egy stratégiai szövetségkötésre, de a pártszövetség - ma már azt kell mondani, hogy szerencsére - nem járt sikerrel.

2009-re viszont megerősödött az új erő, a Jobbik, mely éppen úgy néhány egyetemi hallgató igazságkereséséből és társadalomjobbító szándékából jött létre, mint közel két évtizeddel korábban a Fidesz. Azzal a különbséggel, hogy a peremfeltételek sokkal rosszabbak voltak, nekik nemhogy a Magyarország sorsát befolyásolni képes és befolyásolni akaró világhatalmak hátszele nem jutott, mint a Fidesznek, hanem éppenséggel e hatalmak akarata és nemzetpusztító törekvései ellenére sikerült a semmiből pártot építeni. A Jobbik fokozatosan leküzdötte annak az önbeteljesítő jóslatként működő választói bölcsességnek a pszichológiai gátját, miszerint vesztes, a parlamentből kibukó pártra nem érdemes szavazni. Ma már, a 2009-es sikeres EP-választás után, minden potenciális Jobbik szavazó tudhatja, hogy szavazata nem vész el, ennek megfelelően az ellenfeleknek is retorikát kellett változtatni. Az MSZP-kreatúra és az orosz pénzekből fenntartott bábpárt rágalma mellé most hozzácsapták a Fideszesek azt a retorikai fordulatot, hogy nem érdemes olyan pártra szavazni, mely nem tud kormányt alakítani. Ez a retorikai panel azonban üresen kong, mint a hordó szüret előtt. Egyrészt nem igaz, sőt, demokráciaellenes érv ez, másrészt a várható Jobbikos áttörés mértékére vonatkozólag semmi biztosat nem lehet mondani a választások előtt.


A Fidesz színeváltozása

A nemzetben gondolkodó szavazók másik nagy favoritja a Fidesz. Az a Fidesz, mely 1990-ben még az SZDSZ kisöccse volt, s mely 1990. június 4-én kivonult a parlamentből, amikor Trianonra emlékezett az országgyűlés, mely tercelt a SZDSZ-nek a horvát fegyvereladási botrányban, mely kigúnyolta a felszólaló KDNP-képviselőket s melynek prominensei kórusban gyalázták a nemzeti radikalizmust és annak akkori fő képviselőjét Csurka Istvánt. 1993-ban valami megváltozott.

Orbán Viktor arról kezdett beszélni, hogy térségünkben a liberalizmusnak nemzeti elkötelezettséggel kell párosulnia, tudatosan kiszorították a pártból az SZDSZ vonal markáns képviselőit, Fodor Gábort és társait, a párt nem vett részt a balliberális ellenzéki egységfrontban a Demokratikus Charta molinó alatt és visszautasított mindenféle közeledést az MSZP-hez, sőt azt is meg merte fogalmazni, hogy inkább az akkor népszerűsége mélypontján levő MDF-el a KDNP-vel szövetkezik kormányzati szinten, mint az MSZP-vel. A nemzeti hangvétel csak erősödött az 1994-es választási kudarc után, egyes hangleütéseiben a FIDESZ tulajdonképpen a MIÉP érdemi mondanivalójának nagy részét vitte át a "szalonképes" oldalra. Orbán arról nyilatkozott 1996-ban az akkor még mélyen nemzetellenes Magyar Hírlapnak, hogy az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság szellemi és lelki erejének gyengítésére, a Demokratának adott egyik interjújában rámutatott arra, hogy egyeseknek Magyarország nem haza, hanem telephely, 1997-ben, az Ellenzéki Nyilatkozat 150-ik évfordulóján pedig kimondták Deák Ferenc szavaival, hogy: "/A kormány idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll/". Mindezek mellett 1996-os vitairatukban Tellér Gyula a lehető legnyíltabban fogalmazott a magyarországi idegen térhódítás első számú elősegítőjének, az SZDSZ nevű pártalakzat valódi mibenlétének vonatkozásában. Érdemes szó szerint idézni, mert kevesen emlékeznek még ezekre a lényeglátó sorokra. "/Az SZDSZ jelentős részben a Rákosi és a Kádár rendszer, valamint pártelitjének tagjai vagy azok leszármazottai által szervezett értelmiségi társadalmi mozgalomból ("demokratikus ellenzék", "Szabad Kezdeményezések Hálózata") 1988-ben alakult párt, mint a Kádár rendszer legharcosabb ellenzéke lépett fel, s mint ilyen 1990-ben jelentős választói támogatást szerzett. A rendszerváltás után azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a párt a Kádár-rendszer vezetői elitjét védelmezi, hatalmi helyzetben tartja és tulajdonhoz juttatja; s ebben az értelemben maga is a szocializmuskori egypárt utóda és politikai örököse. 1994-es választási programjukban már a Kádár-rendszer elitcsoportjait emelték ki, mint lehetséges és kívánatos szövetségest. Vagyis éppen a rendszerváltás körüli küzdelem nyerteseit./

Ennek megfelelően ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia*. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen."* (Tellér Gyula, In.: A polgári Magyarországért, a FIDESZ kiadása, 1996) (Kiemelés tőlem, BZSA)

A történet folytatása közismert: 1998-ban a Fidesz kormányra került és megannyi hiba, tévedés, mulasztás mellett elérte, hogy az általa fémjelzett négy esztendő tekinthető a nemzetben gondolkodó polgárok számára a legélhetőbb kormányzati ciklusnak, amikor ha szét is folyt nem kevés közpénz erre-arra, de épült az ország, ha javításra is szorult volna, de volt koncepció a határon túli magyarok nemzetpolitikai síkú integrálására. Mindezek mellett leszögezendő, hogy a párt első számú vezetői nem vettek részt a nemzeti radikálisok szalonképtelenné nyilvánításában, sőt, több kérdésben együttműködtek a nemzeti radikális erőkkel parlamenti szinten. Akkoriban Orbán Viktor még a MIÉP alkotmányosságát hangsúlyozta és kerülte a nemzet ellenségei által forgalmazott "szélsőséges" jelzőt e párt vonatkozásában.

A Fidesz 1993-as színeváltozását illetően több elmélet kering a közbeszédben. Az első a hivatalos FIDESZ álláspont, miszerint a pártban mindig is megvolt a nemzeti felelősség s tulajdonképpen nem történt váltás, csak hangsúlyok tolódtak el. Ha elolvassuk az 1990 és 1992 közötti parlamenti jegyzőkönyveket, akkor eme elmélet tarthatatlanságát igen könnyen és igen gyorsan cáfolhatjuk, de utalhatunk arra is, hogy ebben a periódusban a nemzeti eszmekör és nemzeti politika első számú gyalázója, a Magyar Narancs még a Fidesz lapja volt. Nem véletlen, hogy a Fidesz az ideológiával együtt a szövetségeseket is lecserélte, mind a belpolitikában, mind a nemzetközi színtéren.

A második verziót elsősorban a nemzeti radikális körökben forgalmazzák, de nem kevesen vallják azt a baloldalon is. Eszerint a FIDESZ kinézte magának a jobbközép pozíciót, ami az MDF darabokra hullásával megürült és tudatosan kormányozta oda be magát. Tetszetős elmélet, de néhány ponton sántít. A FIDESZ akkor építette be a nemzeti retorika elemeit a kommunikációjába, amikor szabályos hecckampány folyt a fősodratú médiában minden ellen, ami nemzeti, akkor állt ellen a MSZP csábításának, amikor az SZDSZ-MSZP-s médiahidra (copyright by Pokol Béla) legyőzhetetlennek és sorsmeghatározónak tűnt, akkor említette potenciális kormányzati partnereként az MDF-et és a KDNP-t, amikor az idegenszívű balliberális csahosok alig várták, hogy elkergessék ezt a számukra idegen ízléskultúrát, értékrendszert és politikai célokat képviselő kormányzati garnitúrát. Ekkor a Fidesz 40%-on állt a közvéleménykutatások szerint. A baloldali médiaössztűz hatására a párt népszerűsége a választásokig 7%-ra zsugorodott. Megeshetett volna, hogy kibuknak a parlamentből s akkor ez könnyen a párt végét is jelenthette volna. Ha a Fidesz nem tesz mást, mint sodródik az árral, 1994-ben a választások győzteseként minden bizonnyal maga választhatta volna meg kormányzati partnereit: ez lett volna az elvtelen, de taktikus viselkedés 1993/1994 fordulóján. Elméleti síkon el lehet természetesen képzelni, hogy Orbán hazárdjátékba kezdett, amikor a biztosnak tűnő győzelmet feladta a jobbközép pozíció délibábjáért, de ez igencsak valóság-idegen gondolatsor.

Sokkal valószínűbb, hogy Orbán, (miként azt Bogár professzor, a mai gazdasági, nemzet- és társadalom-politikai válság talán legavatottabb anatómusa is látja) felismerte, hogy milyen diabolikus erők állnak a magyarsággal szemben, hogy miféle játék zajlik ebben az országban és ezzel az országgal, majd tette azt, amit lelkiismerete diktált. Később a lelkiismeret szavába persze egyre inkább beleszóltak a taktikai, konjunkturális érdekek. Így kerülhetett sor mindarra, amit ma a Jobbikos táborban felrónak annak az embernek, akit e tábor tagjai is előszeretettel neveztek a 2002-es bukás után a Nemzet miniszterelnökének.


Vádak oda-vissza

Érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy a két párt mivel vádolja egymást. A Fidesz orosz pénzekről beszél, a Jobbikot MSZP-kreatúrának nevezi, a párt elnöke azt állítja, hogy a Jobbik törvényen kívül helyezi magát s hogy megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartja a politikai erőszakot. A lassan Fidesz médiának tekintető Magyar Hírlapban jobb sorsra érdemes publicisták hozzák összefüggésbe a Jobbikot a nyilasokkal, megszégyenítve ezzel a 168 óra és a Mancs nemzetellenes fröcsögőit. Legutóbb Bayer Zsolt ugrott neki Vona Gábornak azt kifogásolva, hogy Vona belépett az Orbán Viktor által alapított polgári körbe. Pont Bayer, aki azért szép ívet írt le a 168 órától és a Népszabadságtól a Magyar Nemzetig s a nemzeti hangvételre váltó Magyar Hírlapig. Akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon. Félreértés ne essék: Bayer Zsoltot remek közírónak tartom, aki fontos igazságokat írt le, komoly írói erővel. Úgy vélem, 1995 óta megjelent írásaiban a nemzeti felelősség hangja szól s nem egyszerűen más gazdát keresett magának. Az ő eszmei pálfordulását is belülről vezéreltnek gondolom, akárcsak a Fidesz vezetőiét. Mindazonáltal ne keresse a szálkát más szemében az, aki sajátjában a gerendát nem leli meg. Vona Gábor, amikor belépett Orbán Viktor polgári körébe, akkor Orbánt joggal érezhette magáénak a nemzeti radikális tábor. Orbán olyan igazságokat fogalmazott meg akkoron (ha az MSZP és az SZDSZ kerül hatalomra, akkor a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt, a haza nem lehet ellenzékben, ha kell, erőnkre támaszkodva fogjuk megvédeni a polgári kormány eredményeit stb.), melyek a Nemzet igazságai voltak.

De közben megtörtént mindaz, amit a Jobbik ró föl a Fidesznek, s amire érdemi válasz nem érkezett a másik oldalról, igaz nem is igen érkezhet, mert vannak olyan dolgok, melyekre, ha van is magyarázat, azt kényelmetlen kimondani. A Fidesz magára hagyta a polgári kör mozgalmat, megszavazta Románia feltétel nélküli EU-csatlakozását, megszavazta olvasatlanul a lisszaboni szerződést, nem kérte meg más kétharmados döntések esetében sem szavazatainak árát. Persze, ha a Fidesz karakánul kiáll a nemzeti érdekek mellett, vélhető, hogy csökkentette volna választási esélyeit, vélhető, hogy stratégiái úgy gondolják, meg kell szerezni a nemzetközi tőke és a háttérhatalom bizalmát ahhoz, hogy a párt ismét kormányra jusson. No de akkor ne azzal legyenek elfoglalva, hogy azokat vádolják törvényen kívüliséggel, akik mernek a reális problémákról beszélni. Mert ez a szomorú helyzet: Jobbik Fidesznek címzett bírálata kemény és helyenként sarkos, de valós, közismert és tagadhatatlan tényeken nyugszik. A Fidesz Jobbik-ellenes propagandája viszont sejtetés, megbélyegzés, rágalom és hangulatkeltés.

Mára oda jutottunk, hogy az MSZP ajánlkozik fel Orbán Viktornak, hogy szükség esetén visszalépteti jelöltjét a Fideszes jelölt javára a Jobbikos jelölt ellenében. Ezzel kényelmetlen helyzetbe hozza a Fideszt, mint egykor Piszkos Fred azokat, akiket szeretni kezdett: ha a Fidesz elfogadja a felajánlkozást, akkor ezzel nagy szolgálatot tesz a Jobbiknak, melynek kampányszólamai éppenséggel arról szólnak, hogy ők egyedül állnak szemben a négyszínű parlamenti egypárttal, ha nem fogadja el, akkor a centrum-szavazókat lehet lehámozni a Fideszről a pártnak a Jobbikra "tólásával", az eddig is zsolozsmázott Fidesz-Jobbik összekacsintás-szöveggel. Aminek alapja nincs, de a kellően megdolgozott, tudatilag preformált, Győzikén és Mónika show-n szocializálódott, mindazonáltal szavazati joggal rendelkező politikai analfabéták beveszik.

De aki eljut odáig, hogy észrevegye, hogy az a bizonyos Mátrix nem a jövő, hanem a jelen allegóriája, aki ki akar törni a tudati rabbilincsből, akinek fontosabb a csak ideiglenes (!) langymeleg biztonságnál a nemzet jövője, aki távolabb lát az orránál, annak észre kell vennie, hogy a Jobbik hozta vissza az egyenes beszédet a politikába. Észre kell vennie, hogy a Jobbik mondja ki, hogy melyek a valós problémák, melyekről taktikai megfontolásokból vagy sajátos érdekeltségből más politikai erők nem mernek beszélni, észre kell vennie, hogy a Jobbik fogalmaz meg az álkérdésekre adott álválaszok helyett a reális sorskérdésekre reális válaszokat.

» vissza a HUNSOR honlapjára