A Népszabadság január 25-i számában terjedelmes külön mellékletként jelent meg, fontosságát így hangsúlyozva, már a mű elsô mondatában: "Magyarország veszélyes útra tévedt." 23 pontban foglalta össze bölcselkedéseit, de valójában két részbôl áll, két dologról akarja meggyôzni olvasóit. Egyik a mai parlamenti ellenzékrôl szól, amiben kifejti, hogy a legnagyobb jobboldai párt és persze annak vezetôje méltatlan a létezésre ebben a demokratikus világban. Ez a rész érdemes tünetvizsgálatra. A másik, a nagyobb terjedelmű, azoknak szól, akik politikai alapon eleve baloldaliaknak vallják magukat. Oldalakon keresztül magyarázza, hogy az elkerülhetetlen reformok csak átmenetileg fájdalmasak, azután majd jó lesz minden, és arról is megnyugtatja híveit, hogy a Harmadik Köztársaság globális kapitalizmusának ideológiai elôdje volt az Elsô és a Második Köztársaság is.

"Magyarország veszélyes útra tévedt. Messzi múltban gyökerezô és új keletű félelmek, az általuk is táplált rossz politikai ösztönök, az ezektôl nem független szakmai és politikai hibák hosszú láncolata vezetett el 2006 ôszéig - kezdi irományát ilyen bôvérű nagyképűséggel. Majd így folytatja: - Jó lenne egyetlen huszárvágással rendet teremteni az összekuszálódott viszonyokban, de tartok attól, hogy ez lehetetlen. De sok apró lépéssel talán megszakítható a hibák láncolata, széttéphetô az önigazoló féligazságok és hazugságok szövevénye, és visszatérhetünk egy nyugodtabb, sikeresebb pályára. Megmerevedett álláspontok és rögzült politikai szerepek közepette szeretnék tenni egy lépést a kölcsönös megértés irányába. Ezt a célt kívánja szolgálni ez az írás."

Nincs kétség a megalománia megállapíthatása tekintetében. Itt van a férfiú, az egyetlen, aki eltéríti az országot a veszélyes útról. Ami pedig a kölcsönös megértés irányába teendô lépés ôszinteségét illeti, annak esélyeit az írásmű tartalma tagadja meg. Lássuk a részleteket.

"Sokszor visszatérô állítás, hogy minden a rendszerváltozásnál romlott el. Én úgy gondolom, ez nem így van. Ha már mindenképpen a múlthoz szeretnénk visszanyúlni, akkor helyesebb azt mondani, hogy a második világháború után, a kommunista hatalomátvétellel zökkent ki a magyar történelem a saját, mondjuk úgy, normális kerékvágásából. Az 1989-1990-es rendszerváltozással a történelmi idô visszatért a maga rendjébe, de persze nem tette, nem tehette meg nem történtté az elôzô mintegy négy évtizedet, és önmagában nem orvosolhatta a magyar társadalomfejlôdés történelmi elkésettségének ezernyi nyavalyáját."

Amit a kizökkenésrôl mond, az igaz, de az már nem, hogy a rendszerváltozással a történelmi idô visszatért a maga rendjébe. Egy 1100 éves állami rendben élt országnak nem 1948 az idôpontja visszatérni a történelmi idôk rendjébe. Ha valami visszatért, akkor a bolsevista rendôrterror tért vissza a tavalyi október 23-i, a fôváros népe elleni, Gyurcsány által elrendelt támadással.

A rendszerváltozás pilléreként jelzi a fogalmazvány a rendszerváltó elvtársak között létrejött megállapodás azon pontját, "amely a jövôre vonatkozóan az egyes politikai tényezôk legitimitásának megteremtését az új jogállami alkotmány alapján tartott szabad választásokon megnyilvánuló népakaratra bízta. Ez azt jelentette, hogy a tárgyalásos rendszerváltozás résztvevôi nem kívánták jogi eszközökkel korlátozni az állampárthoz valamilyen módon és mértékben kötôdô szervezetek vagy személyek részvételét az új köztársaság népképviseleti, közhatalmi szerveiben, közhivatalaiban és közintézményeiben."

Helyben vagyunk, innét ered minden bajunk. Pontosan ez jelenti a veszélyes utat Magyarország számára. Jogi eszközökkel nemcsak korlátozni kellett volna az "állampárt" személyeit, hanem a diktatúra teljes idôszaka törvénytelennek nyilvánításával a fô bűnösöket felelôsségre kellett volna vonni.

Gyurcsány ügyes húzása, beszédeiben és írásaiban egyaránt, valamely igazság párosítása az általa megfogalmazott tétellel, hogy azután arra vetüljön az igazság fénye. A felületes olvasókat (ez a többség) ezzel a módszerrel bódították fél évszázadon át. Íme egy példa:

"A nemzeti közösséget féltô jobboldal és a demokráciáért aggódó szocialisták és liberálisok egymást kölcsönösen sakkban tartó, önbeteljesítô jóslatként valóra váltható félelmei mintha itt lebegnének közöttünk. Mintha a haza ügye lenne az egyik oldalon, a másikon pedig a haladás, és e kettô együttes képviselete továbbra is kizárná egymást."

Bárcsak így lenne! Hogy a haza ügye és a haladás ügye mindkét oldalt egyaránt foglalkoztatná. Sajnos a mai magyarországi baloldalnak nem a haza ügye és a haza haladása az elsô, hanem a sajátjuk.

Gyurcsány a baloldal érzéketlenségét párosítja a jobboldal radikalizmusával:

"Vannak olyan közvetlenül, személyesen megélt, vagy a családban áthagyományozott tragédiák, amelyek még ma is tömegesen hatnak, és szinte törvényszerűen meghatározzák, ki hova áll a jelenlegi politikai küzdelemben. A nácizmus, a hungarizmus és a kommunizmus máig ható bűneire gondolok. Nem szeretnék méricskélni, ezért általánosan fogalmazva azt mondom, hogy egyik oldalon sincs elegendô empátia a másik iránt."

Az arányok még vita tárgyát sem képezhetnék normális körülmények között, de lám mit hoz ki emberünk abból, hogy megnyomorított, megalázott családok tízezrei hiába vártak, valami enyhülést, valami - hacsak legalább névleges - jóvátételt legyilkolt, eltüntetett hozzátartozóikért, de bocsánatkérés, még csak beismerés sem történt, hanem inkáb újabb megalázás, nácizás fasisztázás:

"De vajon mi születik a sértettségbôl, a megaláztatásból? - teszi fel a kérdést, majd így párosít: - Érzéketlenség az egyik, radikalizmus a másik oldalon. Kevés belátás és elszántság a változtatásra, sôt mintha a történelmi sérelmek a politika mozgatórugóivá válnának hosszú távra, nehezítve, ellehetetlenítve a demokratikus partnerséget."

A párosítás rosszul súlyozott, mintha egyenlô bűn lenne a baloldalon elkövetett négy évtizedes nemzetnyomorgatás a mai jobboldali radikalizmussal, ami senkinek sem árt, és nem több, mint jámbor panasz.

A következô párosítás így hangzik:

"A sokszor csodált és támogatóként tisztelt Nyugat a szerény háttérrel működô hazai vállalkozók szemében egyre inkább a behozhatatlan elônnyel rendelkezô, ôket térdre kényszerítô nagyvállalatok képében jelent meg. Közben pedig a drámai gazdasági recesszió, a fenyegetô pénzügyi válság közepette szervezôdô állam még ha akart volna sem tudott mentôövet dobni a küszködô magáncégeknek, vállalkozóknak, hiszen legtöbbször azzal sem boldogult, ami a saját tulajdonában volt. Közalkalmazottak és nyugdíjasok sokasága pedig azt tapasztalta, hogy oda a biztonság, veszélyben a munkahely, a jövedelem, a nyugellátás egyre veszít értékébôl - a nyolcvanas évek sodródását, pangását a lejtmenet váltotta fel. A rendszerváltozás szabadságát egyre többen nem bôvülô lehetôségként, hanem növekvô felelôsségként, teherként élték meg. Az éppen hogy kialakuló középosztály csalódottan vette tudomásul álmai szertefoszlását, az okokat pedig egyre inkább önmagán kívül, a tragikus történelmi örökségben, az elhibázott rendszerváltozásban, a rejtôzködve itt maradt, politikai hatalmukat gazdasági erôre váltó kommunistákban, a bennünket csak kihasználni akaró Nyugatban látta és látja ma is."

Mintha eminnen szólna, vagy tudná a megoldást. Valóban ez történt, ezt hozta a Nyugat, ezt hozta a rendszerváltoztatás. Derék dolog egy miniszterelnöktôl így kimondani. Vajon mit képvisel ezzel szemben? Rövid az ítélet:

"Az évszázados gyökerű sérelmi attitűd, a panaszkultúra újabb muníciót kapott."

Mintha az okok nem éppenséggel az elhibázott rendszerváltozásban a rejtôzködve itt maradt, politikai hatalmukat gazdasági erôre váltó kommunistákban, a bennünket csak kihasználni akaró Nyugatban rejlenének, amit a gyurcsányi elkurtukrendszer teljessé és nyilvánvalóvá tett. Azért van most a nagy riadalom, mert ezt már a nép is így fogalmazza meg. Az egyetértô miniszterelnök következô párosítása:

"De van még valami, ami nagyon fontos. Sôt bizonyos értelemben a legfontosabb. Annak a közmegegyezésnek a megléte, hogy a versengô pártok mindegyike a közjót szolgálja. Annak elfogadása, hogy bár az általuk kínált alternatívák különböznek egymástól, mégis valamennyi jó irányba próbálja vinni az országot."

Ez valóban a legfontosabb követelménye lenne egy reményteljes útra induló országnak. Azonban a közjó szolgálata a bolsevistáknál csak szavakban megjelenített népámítás Marx óta. Kommunizmus, szocializmus, baloldaliság egyazon népámítás. De most jön a gyurcsányi átejtés:

"Ennek a meggyôzôdésnek a hiánya oda vezet, hogy a haza ügyének elsôdlegességére hivatkozva, a nemzeti érdek mindenekfelettiségét hangsúlyozva megengedhetô, sôt hazafias és erkölcsös tetté válik a demokratikus játékszabályok burkolt vagy nyílt megsértése, a parlamentarizmus szabályainak megkerülése és megsértése, a demokratikus rivális hazaárulóvá minôsítése, a demokratikus versengés helyett a korlátlan harc meghirdetése."

Idáig jutva a szövegben nem lehet kétséges, hogy a nemzeti ellenzékrôl van szó, hiszen az veszélyezteti a liberálbolsevisták zsákmánylehetôségeit:

"Baloldaliak, liberálisok, az MDF mögött gyülekezô konzervatívok növekvô sokaságának az elmúlt években egyre határozottabb meggyôzôdésévé vált, hogy a Fidesz 1998 óta egyre nyilvánvalóbban megsérti a parlamentáris demokrácia, a Harmadik Magyar Köztársaság éltetô alapkonszenzusát, a demokratikus minimumot, és már nem hisz a szabadság, a demokrácia és a haza ügyének egymást feltételezô összekapcsolódásában, a közjó jóhiszemű, versengô szolgálatában, a politikai riválisok erre épülô elfogadásában és tiszteletében."

"Azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb ellenzéki párt évek óta kitartóan azonosítja önmagát a nemzettel, a hazával. A jobboldal legnagyobb pártjáról itt csak egy megjegyzést teszek. Számomra teljesen felfoghatatlan, ahogy nem csak eltűrik, de igazolják is, hogy gyűléseiken árpádsávos zászlók lobognak, hogy képviselôik fellépnek azon a színpadon, ahol korábban ötven állítólagos zsidó politikus nevét vették lajstromba, hogy olyan hetilapot reklámoznak, amelynek címlapja hôsként ünnepelte a nácikat."

Hohó, innét már csak egy lépés a nyilasozás, fasisztázás. Helyben vagyunk, a kommunista szótár szerint a kommunizmus ellenzôi fasiszták. A ma is forgalomban lévô Új Magyar Lexikon szerint: "A magyarországi fasizmus 25 éves uralmának a felszabadító Vörös Hadsereg gyôzelmes elôretörése vetett véget."

Az viszont a nemzeti színeket tisztelô magyaroknak nem tetszik, hogy a két kormánypárt gyűlésein a vörös drapéria színorgiás elélvezésig, a Rákosi-idôket is túlpirulva, vörhenyes ott minden, ami beborítható.

"A 2006-os választások elvesztését követôen már nyáron, a késôbb botránykôvé vált miniszterelnöki beszéd nyilvánosságra kerülését hónapokkal megelôzôen azt állították, hogy a kormány szervezett és tudatos hazugságokkal került hatalomra, ezért illegitim. Erre való hivatkozással radikális ellenszegülésre, a kormány elkergetésére hívták fel az embereket."

Azután, hogy Gyurcsány ország-világ elôtt bevallotta a kormány szervezett és tudatos hazugságait, a kormánynak magának kellett volna illegitim állapotának bűntudatában lemondania, és lehetôséget adni az országnak és a köztársasági elnöknek a legitimitás helyreállítására. Ez a kormány más utat választott, kommunista reflexeinek megfelelôen terrorizálta a fôváros ünneplô közönségét: vegye tudomásul mindenki, hogy a régi erô még megvan, ami megadja a hatalom részére a törvényességet.

Gyurcsány oldalakon keresztül hasonló tónusban fröcsög, amibôl csak ízelítôre telik helyünk:

"A Fidesz ugyanis egyre inkább a rendszerváltozásban csalódott, azt korrigálni igyekvô, vagy éppen új rendszerváltozást sürgetô, radikalizálódó középrétegek pártjává vált. Ezt tükrözi vissza leplezetlen tôke-, még inkább külfölditôke-ellenessége, fokozódó államközpontúsága, bezárkózásra való hajlama, a kirekesztô, felsôbbrendűséget sugalló, nemzetieskedô szólamok használata. Ez a politika a védekezésre helyezi a hangsúlyt, és elutasítja a nagyobb nyitottságra, az egyéni felelôsség növelésére irányuló reformokat. Így és ezért alakult át a rendszerváltozáskor önmagát liberális centrumpártként, 1996 és 2000 között mérsékelt jobbközép polgári pártként látó és annak is láttató Fidesz, és lett mára antiliberális, populista, radikális nemzeti politikai alakulat. A bal- és jobboldal közötti hagyományos megkülönböztetés meghaladását sürgetô pártelnök annyit mindenképpen elért, hogy pártja klasszikus értelemben ma nehezen tekinthetô konzervatív pártnak, sokkal inkább igaz rá a nacionalista, populista, Nyugat-ellenes és nemegyszer antiszemitizmussal operáló Csurka István egykori megfogalmazása: se bal, se jobb, hanem magyar. Na meg tegyük hozzá: radikális."

Csak úgy árad belôle a kénköves gyűlölet. Teljesen világos a cél, az ellenzéket a demokrácia ellenségeként bemutatni, és a baloldal minden kétszázéves rafinériájával elgyalázni, hiteltelenné tenni, szétdarabolni.

Most viszont lássuk, mi mellett tesz hitet az ország rendbetételére elszánt miniszterelnök:

"A változás nagyrészt a nemzeti politikák szuverenitásának átalakulásából fakad. A korábbi zárt nemzetgazdaságok kinyíltak, a gazdasági, tudományos szerepek és teljesítmények jelentôs részben globalizálódtak, a tôke, a munka és az állam hagyományos, nemzeti alapú egyezkedésére épülô politika mozgástere radikálisan lecsökkent. A politika elsô számú kérdése a globális versenyképesség lett, ezen a kereten belül lehet csak megfogalmazni a társadalmi célokat."

Ez így akkor is tökéletes megfogalmazás, ha történetesen Gyurcsány vetette papírra. A nagytôke beletenyerelt minden állam gazdasági életébe, és megköveteli olyan kormányok alakítását, amelyek készségesen kiszolgáltatják neki országukat. Azok az országok szerencsések, amelyek nemzethű kormányt tudnak létrehozni. Magyarországon az elsô ilyen nemzeti érdekek szolgálatára ráálló kormány 1998-2002 között volt csak, korlátozott eséllyel. A következô két választáson - erôs külföldi támogatással - globalofil kormány alakult, csupa szolgálatkész, kipróbált internacionalista, exbolsevista, újkapitalista elvtárssal. Ezt - ha nem is e szavakkal - büszkén hirdeti Gyurcsány:

"A baloldali identitásépítés két legérzékenyebb eleme a diktatórikus múlthoz és a jelen globalizált újkapitalizmusához való viszony meghatározása."

Tehát lássuk a diktatórikus múlt és az újkapitalista jelen ötvözetét megtestesítô sikerember meghatározását:

"Örökségnek és ma is vállalható értéknek tekintjük mindazokat a társadalmi, politikai és eszmei irányzatokat, amelyek a szabadság, egyenlôség és testvériség hármas jelszavának szellemében a magyarság, illetve a magyar állampolgárok közösségének minden diszkriminációtól mentes boldogulását tartották szem elôtt. Ez az örökség nem kevés. [Figyeljük a párosítást!] A reformkor és 1848-49 liberálisai - Széchenyi, Kossuth, Deák -, valamint demokratái - Petôfi és Táncsics - éppúgy beletartoznak, mint a XIX. század közepén létrehozott polgári liberális rendszert demokratizálni akaró XX. századi polgári, paraszt- és szociáldemokraták. A Harmadik Magyar Köztársaságnak az 1918-19-es Elsô Magyar (Nép)köztársaság [Károlyi és Kun Béla] éppúgy elôdje, mint az 1946-48-as Második Magyar Köztársaság [Rákosi, Gerô ávós rémuralma] valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc [leverése utáni terror]. A XIX. és a XX. század szociáldemokratái - Frankel Leó, Szabó Ervin, Garami Ernô, Peyer Károly, Mónus Illés és Kéthly Anna -, valamint a döntô pillanatban demokrata és patrióta meggyôzôdésükért akár az életüket is feláldozó reformkommunisták - mint Nagy Imre - hozzánk, szocialistákhoz érthetô módon közelebb állnak, mint más demokratikus irányzatok képviselôi. Ám ha valóban demokraták és nem csak szocialisták vagyunk, akkor a polgári radikális Jászi Oszkár és Ady Endre eszmei örökségét éppúgy a magunkénak kell tekintenünk, mint az elmúlt század talán legnagyobb magyar politikai gondolkodójáét és moralistájáét: Bibó Istvánét."

Eléggé vegyes társaságot hozott össze, de a vérvonal egyenes, bolsevista. Látszik, hogy történelembôl csak a párttörténetet tanulta meg, azt sem eléggé. Például apósát is megemlíthette volna.

A Századvég Alapítvány politikatudományi folyóirata elemzés alá vette Gyurcsány Ferenc Szembenézés című dolgozatát, amelyben - mint írják - a szöveg mögött álló gondolkodásmód jellegzetességeinek felvázolására törekedtek. Egy ide illô rész ebbôl így hangzik:

"A szöveget szervezô gondolkodásmódot tekintve a miniszterelnök nem Bibó István kiemelkedô szellemi örökösének, hanem sokkal inkább Lenin kevésbé tehetséges tanítványának a képében tűnik fel. Míg ugyanis Lenin világosan látta, hogy egy politikai röpiratnak választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi a teendô, Gyurcsány Ferenc írása megítélésünk szerint éppen hogy a kormányzati cselekvésképtelenség és tanácstalanság elleplezésére szolgál, vagy legalábbis a cselekvôképesség visszaszerzésére irányuló erôtlen akarat megnyilvánulásának látszik. Gyurcsány Ferenc dolgozata a pantomimkormányzás, a kormányzás mímelésének az eszköze."

Amit Gyurcsány összehablagyol ebben a kiáltványban, az még csak nem is ügyes mellébeszélés, annyira átlátszó az átejtô szándék. Magyarországon kialakítottak egy kapitalista alapú gazdasági rendet, amelynek tulajdonosi állagát az állami vagyont szétszedô magasabb állású pártemberek alkotják, a külföldi bankhálózat által megszervezve. Ami történt 1989 óta, az mind ennek a gazdasági és politikai elitnek a munkája volt. Ez egy komplett liberálbolsevista rendszer, amelynek politikai rendje idônként veszélyeztetett, de gazdasági rendje érinthetetlen. Ha lesz változás, azt csak ebbôl kiváló, de túlságosan el nem térülô politikai-gazdasági csoportosulás hozhatja létre. De a változás is az élet rendje. Szerencsés esetben kiemelkedhet egy nemzeti elkötelezettségű gazdasági-politikai elit. Akkora demokrácia soha nem lesz, hogy a nép többségi akarata létrehozzon egy új irányzatot a létezô gazdasági és politikai elitek ellenében. Szavazati erôvel nagyon jó esetben nemzeti elkötelezetségre kényszeríthetô valamely politikai párt, bár ez a baloldaliak esetében valószínűtlen. Ma errôl szól a politika.

» vissza a HUNSOR honlapjára