Hogy is volt? A három szétáramlás: háborús összeomlás, a szabadságharc bukása, mint két nagy elvándorlást elôidézô ok, és harmadikként a 80-as évek kivándorlási lehetôségei. Utóbbi mérsékeltebb, kevésbé drámai volt, de mindhárom megegyezett abban, hogy történelmi jelentôségű sorsfordulóhoz kapcsolódott. A "nyolcvanasok" már a rendszerváltozás elsô fecskéi voltak. A következô kirajzás az Európai Unióval jött létre, ami elôre láthatóan egyre nagyobb méreteket ölt majd, és annak megfelelôen állandósulva, amilyen távolsággal maradnak el a magyarországi munkabérek a nyugatiaktól. A szintezés évtizedekre kilátástalannak látszik. Ugyanakkor megindul a bevándorlás keletrôl és délrôl, de még távolkeletrôl is. Eszünkbe jut, hogy Kelet-Magyarország magyar és német nagybirtokosai szívesebben alkalmazták az igénytelen oláhokat, mint a követelôzô, igényes, öntudatos magyarokat. A globalizáció népvándorlással jár.

Naptáramon október 6-ika van. Magyar ember ilyenkor emlékezik a nemzeten elkövetett gyalázatra, amit Aradon hajtottak végre egyetlen látványos alkalommal. Szent hely, és ma új fellángolással illik meglátogatni a nevezetes szoborcsoportot, ami végre elôkerült, amihez a közelmúltban is kellett egy kis magyar virtus. A emigrációban töretlenül, tehát következetesen ápoltuk és ápoljuk ennek a napnak az emlékét ­ akiket kivégeztek, a szabadságért haltak meg, ami nekünk, magyaroknak olyan drága. És ahogy 1848­49-nek Rákóczi szabadságharca volt a nemzeti kötelesség mintaképe, úgy lett a XIX. század nagy szabadságküzdelme példaképe az elszántságra, a becsületre, a nemzetért mindent vállaló, önfeláldozó lelkületre 1956-ban.

És itt álljunk meg egy nagy elmélkedésre, lelkiismeretvizsgálatra és okfejtô töprengésre. Mi lehet az oka annak, hogy amíg a XIX. század zsarnokának magyar mártírjairól még ma is oly példásan megemlékezünk, a XX. század zsarnoksága még több, még gyalázatosabb módon legyilkolt magyar mártírjainak emléke szóba sem jön?
Valamit elveszítettünk a huszadikban, ami a korábbiakban megvolt. A magyar szellemi élet lélekben is magyar volt. Irodalom és művészet is magyar volt. Hogy is kezdôdött? Talán Batsányi János 1789-ben írt versével:

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntô vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok
Ti is, kiknek a vérét a természet kéri,
Hív-jobbágyitoknak felszentelt hóhéri
Jertek, s hogy sorsotok elôre nézzétek:
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Párizs késôbb nekünk nagyon sokba került, de nemzeti fellángolásunknak, bár hamis csillogású, de ébresztô szikrája volt. Magyar földön csupa igazgyöngyöket csiholt: Kölcsey megírta Himnuszát, amit Erkel Ferenc zenéje tett nemzeti imádsággá, Vörösmarty a Szózatot, ami Egressy Béni zenéjével meghódította az országot. Felvirágzott a magyar nyelv, művészet, zene a század elsô felében, amit reformkornak nevezünk. Ebbôl virágzott ki a magyar szabadság csodálatos forradalma, és ez a kor alkotta meg az önfeláldozásra is kész nemzeti szellemet, amely védelmezte a megtámadott nemzetet a szabadságharcban, amely nemzeti szellemet nem tudtak megrontani még egy évszázadig. Még benn lobogott a magyar szívekben 1956-ban. Amit azután minden vassal, minden fortéllyal pusztítottak, üldöztek a bolsevisták. Amibôl mára már nem sok maradt. Akkor még jelszó lehetett: Aki magyar velünk tart! Ma azt mondják ­ mi az, hogy magyar?

Párizsból, a fény városából jött a Nagy Káprázat, ami tetszetôs lángokat, eszméket, mozgalmakat termett a XIX. századra, ami majd háborúk századává teszi a huszadikat. Politikai áramlatok ostromolták az eszmék százada emberét. Egyrészrôl a fennálló társadalom mindenféle rendjének reformja vagy eltakarítása, másrészrôl az állami rend fenntartása, megvédése, modenizálása ­ ezek adják a fűtôanyagot a politikai mozgalmaknak, ezek vonalán jönnek létre politikai pártok. Mindennek meg kell változni ­ hangoztatták a párizsi elveket szétfertôzô elméletügynökök. Akkor úgy fogalmaztak, hogy a demokrácia megvalósulásához a tulajdonon alapuló minden hatalmi rend ­ mint egyházi és világi törvényhozói, bírói, végrehajtói ­ megszüntetendô. Eladdig országok, uralkodói házak háborúztak egymással, immár a társadalmat kell mobilizálni, ott találtatnak a nép ellenségei. Osztályharc oldja meg azokat az ellentéteket, amiket immár fôleg a kapitalizmus hoz létre. Valóban az hozza létre, azért is a banktôke szervezi Európa-szerte a szocialista mozgalmakat, nemzetközi alapon, központi irányítással.

A forradalmak századában nem azt keresték, hogy valamely államhatalom jól bánik-e az alattvalókkal, hanem aszerint ítélték meg, hogy rálép-e a "haladás" útjára. A haladó eszmék: liberalizmus, szocializmus, kommunizmus, anarchizmus és ezek különbözô változatai. Lehetôleg forradalmak útján. Kivéve az angolokat, ôk mindig fokozatosan "haladnak".

A liberalizmusnak akkor még volt tisztességes magyar olvasata is, mint ahogy mindenféle politikai irányzat lehetne tisztességes változata. Tisza Istvántól ez így hangzik: "A szabadelvűség nem szolgai dogmatizmusból, nem az egyszer kiadott jelszók vak követésébôl, nem a frázis uralmából áll. Ne azt nézzük, benne van-e valamely eszme azon népszerű katekizmusban, mely a francia szabadelvű iskola saroktételeit foglalja magában, s a francia szabadelvű mozgalmak tépett zászlaja, hanem azt, elômozdítja-e az a nemzet fejlôdését a valódi és tartós egyéni és politikai szabadság felé." Az ilyen alapon szabadelvű Tisza István felismerte a radikalizmus szélsôséges képviselôiben az igazi szándékot: "Az atheista és materialista világnézeten felépülô nemzetköziség mind merészebben, mind cinikusabb leplezetlenséggel üti fel fejét, s ki akarják ölni a magyar ifjúság lelkébôl a valláserkölcsi világnézetet, a nemzeti ideált." Látja a lázadás eszköztárát is: "Fatális dolog, hogy itt a magyar sajtó kevés kivétellel extrém irányzatok szolgálatában áll..." Ennek a magyar sajtónak egy példánya, a Népszava így üdvözli Tisza legyilkolását: "A geszti kényurat, a háború egyik fôbűnösét, Magyarország megrontóját, akit eddig elkerült a népítélet golyója, csütörtökön este elkeseredett forradalmárok megölték..." Így valósult meg a másik fajta liberalisták demokratikus köztársasága, ami a liberalista fejlôdéselméletnek megfelelôen négy hónap múltán proletárdiktatúrává "haladott".

A "háború egyik fôbűnösét" sokszáz "háborús bűnös" követte a mártíromságba 1945-tôl és újra 1957-tôl a demokrácia nevében. Tartósan és alaposabban, most már nagyhatalmi segédlettel. Egek Ura! Hová lett a magyarok együttérzô szeretete, tisztelete, megbecsülése azok iránt, akiket a gyôztes ellenség azért gyilkolt le, mert védték a hazát, a hitet, a szabadságot, az emberi életet? Október hatodika így már csak feledteti ôket, elég, ha legközelebb március idusán elôvesszük magyarságunkra emlékeztetô kokárdánkat. A mai Magyarországot az a szoborcsere jellemzi, ami végbement az országház déli oldalán. A nemzetmentô Tisza Istvánt eltakarította a nemzetvesztô Károlyi Mihály. Ez minden egyéb értékcserének is szimbóluma a mai Magyarországon. 1956-nak is van liberál-bolsevista megfogalmazása. Már nem ellenforradalom, hanem antisztalinista forradalom egy jobb szocializmusért. Vagyis reformkommunista. Ez a szemlélet kap hivatalos támogatást, tart fenn állami pénzen tudományos intézetet a rendszerváltoztatás óta.

Pedig október 23-ika forradalma és azt követô napok és hetek szabadságharca másról szólt azon melegében. Száz évre való idézhetô megnyilatkozás áll rendelkezésre megemlékezések alkalmára. Vegyünk elô egy csokorravalót közvetlenül a dicsôség napjainak hangulatából:

­ Rajtunk van a világ szeme! (Jankovich Ferenc). ­ Rólunk beszélnek minden nyelven... Népmilliók aggódva nézik... De nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon... Mások csodálják bátorságunk, mi meg naponta meghalunk... (Jobbágy Károly). ­ Mostantól fogva akárhogy forduljon is a magyarság jó vagy rossz sorsa, a világ népei a holtak élô lelkére emlékezve a síroknál, emlékezni fognak azokra, a magyar férfiakra, asszonyokra és serdülôkre, diákokra, munkásokra, katonákra, parasztokra és írókra, akik véres áldozattal tanúságot tettek e lélek örök szabadságáról, s visszaadták egy magyar szó hitvalló csodálatos értelmét. Ez a szó a haláltmegvetés. (Cs. Szabó László). ­A kerek világon, minden térképen és glóbuszon ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hôsiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. (Örkény István). ­ Amit a magyarság most művelt, azt nyolc napon át lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hűl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sôt talán még másutt sem. (Szabó Lôrinc).

Az idézett mondatok, mondatrészek szándékos válogatottsága azt a kérdést veti fel, hogy miként viszonyult a nagyvilág azokhoz az ihletett pillanatokban leírt gondolatokhoz, amelyek kifejezték a magyarok óhaját: ­ most idetekint a nagyvilág, és nem hagy magunkra mint annyiszor eddigi történelmünkben. Mi itt kint, e szép költemények ismerete nélkül is arra gondoltunk akkor, hogy mostantól kezdve más lesz a világ, mert megtörtént valami, ami lendületbe hozhatja a szándékot a felszabadulásra. Ha van ilyen szándék. Azt érezni lehetett, hogy a nagyvilág közvéleményének lett volna szándéka, attól viszont rettegtünk, hogy a politikai vonulat tétlen marad. Gyanúnkat igazolta az álságos szép szavak mögötti tétlenség, amit a nagyhatalamak mutattak a kritikus napokban. Albert Camus rájuk is olvasta az elsô évfordulón A magyarok vére című írásában: "A legázolt, bilincsbe vert Magyarország.többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendôben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömô, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia ­ s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol ­ még közvetve sem ­ igazoljuk a gyilkosokat."

Jól ismerjük ma már a részleteket. A nyugati világ vezetô hatalma Magyarországra is sugárzott rádióadásaiban lázadásra késztette a magyarokat, megígérve, ha jelét adják felszabadulási szándékuknak, Amerika készen áll a segítségre. És kakasszóra igazolták a gyilkosokat a nyugati politikusok, élükön az Egyesült Államok elnöke. Nyugati megnyilatkozásokból tisztán állt elôttünk az ok, amiért nem történt semmiféle segítségnyújtás a nyugati diplomácia részérôl. Nyilvánvalóan arra számítottak, hogy a nyugatról gerjesztett és Moszkvából is sugalmazott megjavulási törekvések, korabeli kifejezéssel a sztalini módszereket elítélô liberalizáció olyan forradalmat eredményez, ami elfogadhatóvá teszi a szocializmust a nyugati közvélemény számára is. Budapestet tartották a kísérlet legalkalmasabb terepének. Egy-két napos felvonulgatás, kisebb-nagyobb forrongás ereményeként lehetett volna deklarálni, hogy a magyar nép forradalommal követelte a sztalinista módszerektôl megszabadított szocializmust. Ott volt a jól elôkészített második vonulat, csupa tett- és hatalomvágy, képzett bolsevista, január óta sürgölôdtek az Írószövetségben és egyéb politikai szalonokban. De ki gondolhatta, hogy ebbôl valóságos forradalom lesz, amely elsöpri a rendszert és megtagad mindenféle szocializmust, hiszen gondos elôrelátással hetekkel elôtte felvonult a Vörös Hadsereg a stratégiai állásokba, visszazavarni, ha kell a rendzavarókat odvaikba.

Nem tudom, mennyire ismerik a történelmet George W. Bush elnök jövô évi évfordulóra lelkes meghívói, ám az is lehet, hogy ismerik, de hát ilyen kis országnak ehhez is jó képet kell vágni. Az adulatio is lehet reálpolitika. Az emigrációban a kétségbeesés gyötrelmeivel éltük végig az árulások állomásait, ahogy az ENSZ-ben és minden más nemzetközi téren alvasztották a magyar szabadság vérét, és fogadták keblükre Budapest hóhérát, Hruscsovot és hitvány helytartóját Kádár Jánost, a "hidegháború" langymelegében. Még sokáig lehetett hallani a fölháborodott nyugati közvélemény megvetését, amivel politikusaikat illették. Mert a világ valóban csodálta a hôs magyar népet, és áldozatot is hozott volna, hogy megszabaduljon a világ a bolsevizmustól, amelynek gyôzelemre segítése 1945-ben is már nagy fölháborodást okozott a nyugati országokban, fôleg Amerikában. Egyetlenegy október 23-ikát nem mulasztottunk el 1957 óta, hogy meg ne emlékeztünk volna itt Ausztráliában a magyar forradalom és szabadságharcról ünnepi összejövetelen vagy újságban. Ugyancsak felhasználtunk minden lehetô alkalmat felemlíteni angol nyelven, ausztrál politikai körök részére, vádló célzattal a nyugati hatalmak mulasztását, a magyar szabadságharc cserbenhagyását. Voltak itt kiváló barátai a magyar ügynek. W. C. Wentworth szenátor például ­ olyan úr, amilyen ma már nincs a politika mezején ­ a magyar szabadságharc legázolásának húszéves évfordulóján alábbiakat mondta az ausztrál parlamentben:

"A gyalázat emléknapja ez, mert húsz évvel ezelôtt a magyar nép a szabadság felé nyúlt ki, és a brutális és könyörtelen szovjet erô legázolta. Ez a gyalázat a mai napig sem lett letörölve, mert a szovjet szorítása még mindig ott van a magyar népen. Szabadság helyett kénytelenek elviselni olyan társadalmi rendszert, amit utálnak, amit megvetnek.

Színlelhetjük az ellenkezôt. Kápráztathatjuk, hogy minden rendben van. Találhatunk akár egy amerikai elnököt, aki azt fogja mondani: nem tűri az ilyen szolgaságot. Felejtsük el ezt a hatásvadászatot. A szolgaság ma is ott van. Ez ugyan a szovjet szényene, de nem csak a szovjeté egyedül. Mi húsz évvel ezelôtt sorsára hagytuk Magyarországot. Nem avatkoztunk be. A Nyugat meghátrált és hagyta, hogy a borzalom megtörténjen, mialatt a világ döbbenten nézte. A cselekvést megbénították, és a szabadság lángja elhamvadt. Csupán annyi történt, hogy amikor a szovjet brutalitás félremagyarázhatatlan világossággal tudatosult a kommunista pártok tagjaiban szerte a világon, sokan kiábrándulva hátat fordítottak a mozgalomnak. Ez kétségtelenül hasznos hatás volt, de ne gondoljuk azt, hogy ez eléggé ellensúlyoz egy mindennél borzalmasabb tényt, ami ma már tisztán látszik, hogy itt még a szándék is hiányzott hatásosan ellenállni a kommunista szolgaság gépezetének. Azért mert akkor ezt elmulasztottuk, a világ történelmi eseményei attól fogva mind rosszabb irányba hanyatlottak." E súlyos ítélet elhangzásától el kellett telnie még 14 évnek, mire ­ óh nem a Nyugat vagy Amerika beavatkozásától, hanem csak ­ a szovjet kolosszus belsô nyavalyáitól összeomlott a kétpólusú világrend keleti oszlopa. Amerikának már csak arra volt gondja, hogy puhára essen, nehogy nagyon széttöredezzen, és a mellékesen felszabadult országokban a kommunistáknak bántódása ne legyen. És nekünk már csak ámuldozni adatott, hogy milyen tüchtig kapitalisták, globalisták lettek a szocializmus megszállott építôi.

A magukat a rendszerváltoztatás értelmében liberálisnak nevezô reformkommunisták, kihasználva hatalmi helyzetüket, még a hatalmi szerkezet megváltoztatása elôtt birtokba vették az állami vagyon általuk kezelt egységeit. Ez a nagyon gyorsan kialakult kapitalista réteg üzleteli szét az ország vagyonát majd Antall "nemzeti" kormánya alatt külföldiek kezére, a már törvényesített privatizáció során. Ez a garnitúra találja meg a külföldi tôkével a kapcsolatot, és válik a gazdasági élet meghatározó tényezôjévé, olyan mértékben, hogy már teljesen mindegy, milyen pártok kormányoznak. Négyévenként a politikai hatalomba is rendre visszakerülnek. Ilyenkor ôk rendezik az 56-os forradalom és szabadságharc állami ünnepségeit, és mondják el kenetteljes szózataikat a megbékélésrôl, nemzeti összefogásról 56 szellemében, aminek ôk az igazi örökösei. Az 50-ik évforduló rendezô bizottságát is létrehozták, emlékműrôl is határoztak.

Szobor Ötvenhatról? Az én elképzelésemben három ember állna a talapzaton: a fiatal Sinkovits Imre, amint szaval a Petôfi szobor elôtt, mint a szabadság hírnöke, az ifjú Pongrátz Gergely Corvin közi háttérrel mint a szabadság harcosa és a derék legény Rácz Sándor a gyár kapujában, mint a munkásellenállás hôse. Ennek lenne értelme.

» vissza a HUNSOR honlapjára