Az ún. ’45-ös emigrációra jellemzô, hogy az országból való eltávozása illetve oda vissza nem térése nem az ország elhagyása szándékával történik, majd csak a visszatérés reményét és esélyét fölemésztô évtizedek során válnak véglegesen kivándoroltakká.

A magyar nemzet mai állapotának meghatározásához vissza kell tekinteni történetének tektonikus törésvonalaira, legalábbis az utóbbi évszázadra. A Trianon elôtti Magyarország mai szóhasználattal multinacionális, multikulturális ország. A XIX. század utolsó harmadában az általános európai gazdasági fellendülésben Magyarország gazdasági, és a magyar társadalom polgárosodási fejlôdése a földrész egyik nagy ígérete volt. Trianon nemcsak a magyar etnikum fizikai állagára, de a lelki állapotára is tragikus volt. A magyar nemzet kárpát-medencére méretezett hazatudatából, egy nagyszerű és a nyugati fejlôdésre mindig élénken reagáló, államalkotói képességek szemléletében átélt reményteljes helyzetébôl egyszerre zuhant addig elképzelhetetlen mélységbe, nyomorba, 1938-ig tartó – meg-szállásnak is tekinthetô – nemzetközi ellenôrzés alá.

Egyszerre lett nemzetállammá úgy, hogy az ország egy maradék darabján húzódott meg a magyar államhatalom, amely szűkebb volt, mint a magyar etnikum szállásterülete. A kívülmaradt milliók még ma is másodrendű polgárai a megajándékozott, létrehozott államoknak. Ettôl még ma is fáj a magyar lélek, és az is fáj, hogy országon belül is gúnyolódnak ezen. Ez vezet át a másik tektonikus törésvonalra, ami a lelkeket célozta meg.
A szovjetorosz idôszak tragikumának lényege nem abban van, hogy katonailag megszállták az országot, hogy gazdaságilag kihasználták, és abban sem végzetesen, hogy mindent államosítottak. A lényeg abban van, hogy megszakították a magyar társadalom folyamatos és szerves fejlôdését, beindították az osztálygyűlöletet és osztályharcot, megtörték a nemzet gerincét. Az alsóbb rétegeket nem a magasabb szintekbe emelésével mozgósították, hanem a felsô és közép-osztályt és azok életrendjét üldözték, társadalmilag, gazdaságilag lehetetlenné tették, mialatt igyekeztek a felemelt osztályból párthű janicsárokat nevelni. Az ÁVH volt ennek a bárgyú és egyben gonosz társadalompusztításnak egyik eszköze, a kultúrarombolás terén Aczél György neve lett a legismertebb.

1990-ben nagyon reménykedtünk abban, hogy megindul a dolgok jóvá tétele, a helytelenségek megszüntetése. Nagy erôfeszítést tettünk annak érdekében, hogy a nagyvilágban szétszórt magyarok százezreinek értelmes feladatává váljon törôdni az elhagyott ország dolgaival. Reményteljes köztes idôszakon kívül az egyre erôsebb nemzetellenes irányzat támadásaiban részesül a magyar nép. A neves építész, Makovecz Imre éppen most kiadott közleménye jól jellemzi a helyzetet, álljon itt egy rész ebbôl:

„A Magyar Művészeti Akadémia a ’90-es évek elején, egy lelkesedésto~l fűtött, de ellentmondásos ido~szakban született. Olyan emberek alapították, akik hittek az újjászületésben, az ország függetlenségében, az egyén felelo~s szabadságában, akik hitték, hogy a művészet képes összekötni az eget és a földet, képes a való élet zűrzarából az élet szentségét kimenekíteni. Közel két évtized telt el azóta. A MMA-nak ma már 160 tagja van. Most felemeli a szavát az emberi élet szentségének sárba rántása ellen. A hazugság ellen, a kiszolgáltatottság ellen, a szegénység, a hamisan szzett vagyonok ellen, a föld, a paloták, a gyárak elkótyavetyélése ellen, az ellen a gazdasági stratégia ellen, mely kiszolgáltatott alkalmazottá teszi az ország egész lakosságát, a rendo~r-terror ellen, a mesterségesen gerjesztett megosztottság ellen, a kíméletlen adóztatás ellen, a gyógyítás »reformjának« súlyos, már eddig is áldozatokkal járó következményei ellen. A MMA az alkotó szellem nevében elvárja, hogy a hatalom jelenlegi és leendo~ birtokosai, szembesülve az ország veszélyesen leromlott állapotával, szakítsanak a politikai közbeszéd szokásos paneljaival és cinizmusával, egyszerűen és egyenesen beszéljenek. Elvárja, hogy a gazdasági kiútkeresés közben függesszék föl az ország egész életműködésére kiható túlcentralizáló politikát. Ne szüntessék meg az iskolákat, az önkormányzatokat, az orvosi rendelo~ket! Követeljük a gyermekvállalást támogató szociális stratégiát! A vezeto~ politikusok felelo~s-sége a polgári társadalom alapegységeinek, intézményeinek gondozása, újjáteremtése is. Ennek részeként alkossák meg a nagykamarai törvényt, mely belso~ rendet tud teremteni az egyes foglalkozások között. Felelo~sséget kell vállalniuk a magyar kultúra intézményeinek, műhelyeinek megmentéséért, létük biztosításáért.

Ha az ország vezeto~i ezt nem értik meg, és szívüket az emberek állapota nem tölti meg jobbító akarattal, akkor közel az ido~, hogy a becsapott, kisemmizett és szellemileg lezüllesztett emberek tömegei szétverik azt is, ami még megmaradt az országból.
A trianoni szétszakíttatás, a fél évszázados megszállás után minden szellemi erôre, minden magyar ember részvételére szükség van egy új, egészséges társadalom megteremtéséhez. Az értelmiség, az ország jóakaratú népe már ráébredt a sürgeto~ feladatokra. Most a politikusokon a sor!” A neves építész drámai hangú mondatai úgy kapcsolódnak a mi gondjainkhoz, hogy mi is türelmetlenek vagyunk: elmegy fölöttünk az idô, amiben még tenni tudunk annak érdekében, hogy a nemzet alkotó részévé váljunk. Mi sem akarunk tétlenül kimaradni a magyar nép jobbjainak akcióiból, természetesen a magunk vonalán.

Ebben a helyzetben – bár senkitôl sem szabad elvitatni, aki magát emigránsnak tekinti továbbra is (ilyen minôségemet ma is vallom) – az Ausztráliában (csakúgy a más földrészeken) élô magyarok társadalmának megjelölésére az „emigráció” szó nem alkalmas, legfôképpen amiatt, hogy az idôközben felnövekedett utód- és az unokanemzedék ezt nem is érezheti sajátjának. Mi abból indulunk ki, hogy a külföldi magyarság, függetlenül minden érzelmi vonatkozástól, része a magyar nemzetnek, és a mi felelôsségünk az is, hogy utódaink is érezzék ezt a részességet. De ez nemcsak a mi felelôsségünk és nemcsak a mi érdekünk, hanem az ország érdeke és felelôssége is.

Szólni kell az emigráció viszonyáról az ország hivatalos szerveivel. A megszállás évtizedeiben egyszerű volt a képlet: Magyarország pártkormányzata idegenbôl kapja legitimitását, tehát az emigráció számára elfogadhatatlan. Most ismét bebizonyosodik, hogy a világ dolgai nem fehér-fekete alapon rendezôdnek, és ami rossz, az nem feltétlenük válik jóvá. A szovjet rendszer összeomlásával csak a szocializmusnak nevezett gazdasági rendszer került átalakításra a nyugati államok kapitalista rendje mintájára. Politikai átalakulás nem történt. Ja, hogy nincs már kommunizmus, szocializmus? Ezek csak alkalmazott jelzôként utaltak a rendszer mivoltára, amelynek nem a hirdetett kommunizmusa, szocializmusa, sem népi demokrácia cimkéje volt a lényege, hanem egyszerűen pártdiktatúra volt, és a rá épített uralkodó osztály uralma. Az eltávolított magyar történelmi és fejlôdô polgári elit helyében képezett gazdasági és politikai elit, a kapitalizációval még gazdagabb lett, és politikailag is megerôsödött a parlamenti demokrácia szabályaival létrehozott jogállamban. Csak a pártdiktatúra bélyegét vetették el, de pártjaikkal igyekeznek diktatórikusan kormányozni az új stílusnak megfelelôen.

A jelenlegi magyarországi politikai szisztéma olyan szerkezetre jár, ami által nemcsak a kormányzás, de a törvényhozás is egyik avagy a másik pártkoalíció teljes hatáskörében valósul meg, egyszerű többsége által. Ez idáig nem nagyon tér el a nyugati demokráciák általános gyakorlatától, csakhogy a magyar politikában a „letűnt” bolsevizmus hatalmának visszatérését jelenti valahányszor a szocialista–szabademokrata uralom gyôz a szavazók (vagy a választási visszaélé-sek) jóvoltából (rosszvoltából). Sôt, amennyiben a szabaddemokraták befolyása érvényesül a „jobboldali” gyôzelem esetében, a befolyásolás akkor is érvényesül. Ilyen nehéz a magyar érdekek védelme Magyarországon.
További magyarországi sajátosság az is, hogy a korábbi bolsevista öszzeszövetkezés az egykori moszkvai vonalak megszűnte után nyugati, fôleg amerikai vonalakon találja meg komprádorsága új szolgálati állomásait. Pedig nagyon nagy szükség lenne folyamatos magyarérdekű politika érvényesülésére Magyarországon.

Megfogalmazható, hogy az egypártrendszer utódpártjai abban látják érvényesülésük lehetôségeit, hogy a soros nagyhatalom kiszolgálóiként a tôkésített elvtársakkal és az elvtársi médiabirodalommal olyan helyzetet teremtenek, amiben elérhetô számukra a megfelelô mennyiségű szavazat. Így marad nemzetellenes kézben a kormányhatalom, és ha véletlenül az ellenzék alakít kormányt, annak a mozgásterét szoros korlátok közé tudják szorítani. A jelen évtizedben Ausztráliában a NSW-i Magyar Szövetség által rendszeresített Országos Tanácskozás eseményein nagyon világosan megfogalmaztuk az itteni magyar közösség és Magyarország viszonyát, a kapcsolat célját és értelmét, és szép elgondolások hangzottak el ennek gyakorlati megvalósítása módozatairól.

Egyértelművé vált az is, hogy nem csak a kihaló emigrációs nemzedék kapcsolattartásáról van szó, hanem az utódnemzedékek bekapcsolásáról. Arról is szó esett, hogy a cél több annál, hogy a magyar nyelv utódainkban itt fennmaradjon, ami idealizmusunk hô vágya, de az is elôjött, hogy összmagyar nemzeti érdek is fűzôdik a jövô nemzedékek magyarországi kapcsolataihoz. (Annak érdekében, hogy ne kelljen bôvebben kitérni ennek a törekvésnek megtett részleteire, Olvasóink szíves figyelmébe ajánlom a 9-ik oldalon közzétett korábbi beszámolómat.)

Teljes felelôsséggel mondhatjuk, hogy Magyarország jelenlegi állapotában nem engedheti meg magának azt, hogy a külföldi magyar százezrek szolidaritását ne termelje ki és ne kapcsolja be felemelkedéséért folytatott munkájába. Visszájáról nézve, bűnös mulasztást követ el minden olyan magyar kormányzat, amely nem hoz meg minden áldozatot ennek az országmentô lehetôségnek a megvalósításáért, működôképessé tételéért.

Kifejtettük azt is, hogy ezt a feladatot a nemzetpolitika alapvetô részévé kell tenni, és nem hátráltathatja a feladatot a pártcsatározások négyévenkénti fordulata. A nemzetpolitika nem kormányprogram, hanem parlamenti feladat, aminek folyamatossága alkotmányos garanciát kíván. Ennek megfelelôen fogalmazzuk meg azt az igényünket, hogy igenis kapcsolatban akarunk lenni, maradni minden olyan állami vagy polgári szervezésű intézménnyel, amelyeken keresztül jöhet létre az a magyar–magyar kapcsolat, ami alkalmas a távolba szakadt nemzetrészeket ismét a nemzet részévé tenni. Ebben a kap-csolatban nem kaphat helyet pártos szempont, csak a hajlandóság a cselekvésre.

Kiépített kapcsolatok fűzik szervezeteinket magyarországi intézményekkel, mint a Magyar Kultúra Alapítvány a Budai Várban, és hozzá kapcsolódó számos szervezet, továbbá annak épületében működô Magyarságszolgálati Alapítvány, a Panoráma Magazin világhálózata. Értékes együttműködés volt korábban az Oktatási Minisztériummal, az azóta megszüntetett Kulturális Örökség Minisztériumával, az ugyancsak megszüntetett Határon Túli Magyarok Hivatalával. És természetesen az ausztráliai magyar külképviselettel. Nemzeti együvétartozásunk alapján elvárjuk mindazoktól, akik illetékesek és tehetôsek, a fentiek megértését, és azt is, hogy munkálkodjanak a nemzet egységének szellemében a magyar–magyar kapcsolatok kiépítésén, az ország és az összmagyarság javára.

==============

A cikkben hivatkozott elôadás szövege:

Magyarokkal nem magyarul

Csapó Endre felszólalása 2003. június 9-én az Országos Tanácskozáson, Sydneyben

Elnök úr, kedves magyarországi Vendégek, Hölgyeim és Uraim!

Átlapozva a tavalyi, melbournei Országos Tanácskozásról itt szétosztásra került füzetet, találtam benne néhány utalást olyan honfitársakra, akik nem beszélik a magyar nyelvet, vagy felnôtt korukra már elveszítették magyar nyelvtudásukat. Lehet, hogy engem az a vád ér itt, hogy eltérek a tárgytól, hisz ez az Országos Tanácskozás, címében is kifejezve Identitás Konferenciaként a magyar önazonosság megôrzésérôl szól. Vagyis olyan valamit kell megôriznünk, ami már megvan, vagy megvolt, de veszendôben van. Teljesen egyetértek azzal, hogy a magyar jelleg és a magyar kultúra megôrzésének elsôszámú és legfontosabb talaja, termôföldje a magyar nyelv. A szándék sikere a magyar nyelv minél tökéletesebb elsajátításának függvénye. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ebben a feladatban eljussunk lehetôségeink határáig. Nem is szabad idôt veszítenünk annak kifejtésével, hogy ez mire jó, az sem szorul magyarázatra, hogy a gyermekeknél, a fiataloknál kell ezt a feladatot elvégezni. Ebben tökéletesen megegyezett a tavalyi Országos Tanácskozás.

Emellett az általános egyetértés mellett elhangzott néhány — mondjuk úgy — kiegészítô figyelmeztetés, hogy megmaradásunknak van olyan vetülete is, ami eltér az önazonosság megôrzésének nyelvtanulásra alapozott feltételétôl. Tehát, a tavalyi Országos Tanácskozásról beszámoló füzetbôl olvasom az alábbiakat:

Világos István így fogalmaz: „Nagyon sok olyan magyar él Ausztráliában, akirôl nem tudunk, aki nem jelenik meg sehol, de mégis magyar. Hivatalos adatok szerint több mint 62 ezer magyar származású él Ausztráliában. Elhamarkodott következtetés például csak azt tartani magyarnak, aki magyarul beszél.”

Dr. Jári Ferenc, a canberrai magyar nagykövetség ügyvivôje is figyelmeztet, hogy: „az utódgenerációk nemzedékei már egyre inkább csak anyakönyvi adataikban s nem kulturális kötôdésükben, nyelvtudásukban lelhetôk fel.” Jobbágy Sándor így kiáltott fel: „Mi lesz a gyermekeikkel? Számukra mit jelent majd a magyarság? Mi fontosabb, ha megtanulnak magyarul, vagy ha nem is beszélik a magyar nyelvet, de tudnak a magyar néprôl, kultúráról, felismerik és értékelik azt?”

Dr. Kósa Géza is érzékeltette ezt a kettôsséget, amikor azt mondta: „Magyarságunk megtartásának két alaptényezôje van: 1. a magyar nyelv megtartása vagy elsajátítása, 2. a magyarsághoz, azaz Magyarországhoz való érzelmi kapcsolat megtartása avagy kifejlesztése.”

Hajlamosan vagyunk azt mondani: igen, mind a kettô kell. Legyünk óvatosabbak: jó lenne. A tények azonban kemény dolgok. Bakos István a nagyszerű Magyar Nemzetismereti Tankönyv ismertetôjében vállon ragad minket. Tudomásunkra adja, hogy: „A nyugati magyar diaszpóra lélekszáma több, mint két és félmillió fôre becsülhetô, ám alig egyharmada beszéli jól nyelvünket.” Fogadjuk el ezt az egyharmadot mai állapotként. Öt, tíz, tizenöt év múlva ez egynegyed, egynyolcad, egytizenhatod lesz. A mai 800 ezerbôl tehát rövidesen 150 ezer lesz. Mitôl lesz ez a nagy zuhanás? Attól, hogy a még Magyarországon iskolázott idôsek kihalnak. Dr. Jári Ferenc szólt „az élet törvényeirôl, az egyéni boldogulásért folytatott küzdelem aszimilációs hatásáról”, szólt arról, hogy „a szülôk, nagyszülôk nyelvének ismerete nem jelent közvetlen gazdasági versenytényezôt.”

Kedves hallgatóim, még mindig ebbôl a füzetbôl idézek. Jobbágy Sándortól, aki megállapította: „Sehol az elszakított területeken élô magrokat nem veszélyezteti ilyen mértékben a beolvadás veszélye, mint minket, a szabad világban letelepedetteket.”

Világos István a már idézett részen kívül gyakorlati ötletet is adott: „Ha valaki magyarnak vallja magát, de nem beszél jól magyarul, nem veszett el a magyarság részére, ha lehetôséget biztosítunk neki, hogy gyakorlati nyelvén, például itt Ausztráliában angol nyelven jusson olyan információkhoz, melyek formálhatják magyarságtudatát.”

Ugyancsak a tavalyi konferenciához hozzászólóan írta Józsa Erika, értékelve az emigráció 50 éves munkáját, hogy most már, a továbbiakban, az utódgenerációk magyarságának megtartása, azután hogy elköszön az emigráció, Magyarország feladata lesz: „Nincs mit pironkodni, nincs mit restelkedni — írta Józsa Erika — ki kell mondani: segítségre van szükségünk. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a segítség jól fog kamatozni, a befektetés meg fog térülni. Hiszen a megtartott, megszerzett, visszahódított magyar ifjúság az egész magyar nemzetet gazdagítja majd.”

Erre hivatkozva mondta dr. Jári Ferenc a melbournei tanácskozáson, hogy: „A saját intézményrendszerét önerôbôl megteremtô, s e mellett négy évtizeden keresztül jelentôs anyagi támogatást és energiát az óhaza irányába fordító ausztráliai magyarság ma már az óhaza segítségére számít. Várjuk tehát azt is, hogy a konferencia a reális lehetôségekkel is számot vetve megfogalmazza az anyaországtól várt támogatás tartalmát.”

Végül, a tavalyi tanácskozásról kiadott füzetbôl vett hivatkozást befejezem Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatala elnöke azon kijelentésével, hogy „a határon túli nemzetrészekkel való törôdés visszavonhatatlanul a magyar politika és kormányzati rendszer integráns részévé vált.” Ha így van, ez a helyes, ellentétben azzal a vulgáris pártpolitikai rendszerrel, hogy minden kormányváltáskor lecserélik a már begyakorolt vezetôket és irányelveket. Négy évenként lehet parlamenti képviselôket váltani, lehet szakadt pizsamát vagy télikabátot váltani, de a nemzetépítés feladataival, irányelveivel nem szabad pártpolitikai játékot űzni. Különösen nem olyan országnak, amely népének egy harmada hadifogságban vagy emigrációban küzd a nemzeti megmaradásért.

2001-ben Lakiteleken, az Európa Szabadegyetem felkért elôadójaként foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Azévben ünnepelte Ausztrália önálló államiságának századik évfordulóját. Errôl ott, és egy hónappal késôbb Budapesten a Kossuth Klubban az alábbiak szerint volt alkalmam szólni ezekrôl a dolgokról:

A százéves évforduló alkalmával a NSW-i Magyar Szövetség, a canberrai Magyar Nagykövetség és a sydneyi Magyar Fôkonzulátus összefogásával egésznapos elôadásokkal és egyhetes kiállítással színre került a NSW-i Parlament elôadótermében a Hungarian Presentation Day, amelynek az volt a témája, mit adott az Ausztráliában letelepedett magyarság az elmúlt ötven évben Ausztrália százéves fejlôdéséhez. Tudni való, hogy Ausztrália az elmúlt ötven évben a világ legdinamikusabban fejlôdô országa volt. Lakossága 7 millióról 19 millióra emelkedett, majdnem háromszorosára, és az életszínvonal is háromszorosára emelkedett. A fejlôdés indexe tehát kilenc. Statisztikusok azt is megállapították, hogy a bevándorolt magyarság, számarányához viszonyítva tízszer annyival járult hozzá a fejlôdéshez, mint az átlag. Ilyen teljesítmény egyszerűen példa nélküli. Ötven év alatt 12 millió embernek épült ott új lakás, iskola, vasút, irdaházak, bôvült állami, községi kormányzat, ipar, kereskedelem, jogszolgáltatás, oktatási intézmények, kórházak, repülôterek, katonaság, kommunikáció — sorolhatatlan végtelenségben —, mindez magas szinten. Egy magyarországnyi gyarapodás, nem magyarországi színvonalon! Amikor ezeket a számokat hallottam az elôadó professzoroktól, építészektôl, tudósoktól ott a Parlamentben, arra gondoltam, hogy Ausztrália nyeresége, Magyarország vesztesége volt. Ausztráliába a proletár agyrém következményeként nagy számarányban érkeztek magasan képzett szakemberek, továbbá a tizenéves korban érkezett, és magas százalékban ottani egyetemet végzettek sokasága vette ki részét ebbôl a rendkívül sikeres műszaki és társadalmi fejlôdésbôl. Beleszülettek, belenôttek egy olyan fejlesztési lendületbe, amely személyes alkotóképességüket is magasba lendítette, amihez fogható a magyarországi műszaki és humán értelmiségnek soha nem adatott meg. Ennek a tapasztalat- és tudáshalmazatnak a mellôzését a magyar fellendülésre elkötelezett kormányzat nem engedheti meg magának.

Természetesen nemcsak az ausztráliai magyarokra gondolunk, hiszen a nagyvilág egész magyarságának megszerzése az egész nemzet szolgálatára most történelmi feladat. Az anyaország nem hanyagolhatja el azt a mérhetetlenül nagy nemzeti vagyont, amit a sok tízezer magasan képzett, a világ minden táján fontos pozíciókat betöltô magyar származású egyén képvisel. Az országból elüldözött százezrek nem könyvelhetôk el a veszteség-oldalon. Amikor a XIX. század derekán a nyugati hatalmak beszakították Japán kapuit, hogy benyomuljanak kereskedelmükkel a szigetországba, a japán fiatalok tízezreit küldték szét a nagyvilágba, hogy járjanak nyitott szemmel, legyenek ott mindenütt, ahol meg lehet tanulni az ipari, kereskedelmi haladás módszereit. Japán ezeknek a fiataloknak a hazavitt ismereteivel felépítette a modern ipari nagyhatalmat.

Magyarországnak nem kell szétküldenie a fiatalok seregeit, a magyar fiatalok már ott vannak, tudják a nyelvet, a törvényeket, járatosak az ipar, a kereskedelem, a tudomány minden ágában. Rendkívüli idôket éltünk meg és rendkívüli feladataink vannak. Rendkívüli veszteség érte az országot, de rendkívüli lehetôséget is teremtett ez a sajnálatos történet, amit gyümölcsöztetni kell, hogy visszatérüljön a huszadik század sok vesztesége, és visszakerüljön a magyar nemzet virtuális országába a nagyvilágba elveszett magyar nemzetrész. Ennyit mondtam el Magyarországon, és a kis mag még nem csirázott ki. Talán innét elviszi egy kedvezô szél.

Összegezésül megemlítem: merôben új helyzet elôtt állunk máris. Lassan két korosztályunk folytatja életét itt Ausztráliában, befogadó országunk építésében. Sokan, nagyon sokan közöttük az ipari, kereskedelmi, szellemi élet meghatározó helyein fejtik ki tudásukat az itteni társadalom érdekében. Angol nyelven természetesen. Ôket már nem tudjuk visszahozni nyelvtanfolyamok iskolapadjaiba. Velük egészen másképpen kell foglalkozni. A tavalyi canberrai vezetôségi tanácskozás zárónyilatkozatában Az utódnemzedék integrációja cím alatt tucatnyi feladatot jelöltünk meg elvégzendôként. Ezekben már megfogalmazódott az utódnemzedékek felkutatása, adatbázis létrehozása, magyarországi kapcsolatok, országismertetô túrák szervezése. Mindez szép terv és papíron marad, végül feledésbe megy, ha ezt is társadalmi munkával, amatôr alapon, lelkes egyének nekifutásával és kimerülésével akarjuk létrehozni.

Profi megoldásra, profi tervekre és profi végrehajtásra van szükség! Magyar Irodákat kell létrehozni a nagyobb városokban, ahol fizetett alkalmazott kezdi a névadatbázis összeállításával, és értékességi sorrendben személyes megközelítéssel, jól kidolgozott tervekkel személyesen érdekeltté kell tenni annyi magyar eredetű személyt, amennyit csak lehet. Szakmai és érdeklôdési konferenciákkal, olcsó árú kirándulásokkal, üdülési ajánlattal becsalogatni az országba, magyarságára apellálva. Minden kedvezmény bôségesen visszatérül nemcsak a turizmus fellendülésével, de a szakmai, üzleti, tudományos eszmecserék által sokszorosan.

Az a javaslatom, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel is, mert törôdnünk kell azokkal a magyarokkal is, akik nem beszélnek magyarul, és törôdnünk kell az országgal is, amelynek nagy szüksége van a sok tízezer külföldi magyarra, tudásukra és kapcsolataikra. Egyszer már nekünk is globálisan kell gondolkodnunk. Hozzuk létre a magyar globalizmust!

» vissza a HUNSOR honlapjára