Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
ott fenn megáll. Lefekszik. (József Attila)

Mint kibővített terét apám gyümölcsfákkal teleültetett kertjének, járom aranysárga reggeleken és bíborvörös alkonyokon a temetőt. Járom tulajdonképpen kicsiny korom óta, igaz, a nagyanyám elvesztéséig ok nélkül, csak úgy passzióból, mert szeretem nézni onnan a kálváriadombról a völgyben elterülő falut, amelyhez oly jó volt ragaszkodni diákként és felnőttként is, aztán táplálgatva agyam sarkában az illúziót, hogy fontosak vagyunk egymásnak: a falum és jómagam...

Akkor nem észleltem még ott a fehér gránit- meg márványkövek között lebbenését az évszázadoknak, -tizedeknek, amelyek egy frissen földbe vert fakeresztnél felejtenek bennünket, vállunkon a fájdalom roppant terhével, szánkon a kérdéssel: miért a minden, ha egyetlen pillanat alatt helyébe léphet a semmi. Ijesztve már az apám létét fenyegető veszélytől, hittem mégis váltig: a kéz szorítása elég erős kapaszkodó az élethez, amelyben összehangolhattuk a lépéseinket, azokat az apró tipegőket is, amelyek a magam gyermekkorával és az ő öregkorával határolták be közösen megtett utunkat.

Az út végén, a domb tetején ott áll a még eredeti színét tartó fakereszt, amely felém hajol csendes szelídséggel, hogy átfedje a távolságot élet és halál, a közös otthon és az öröklét virággal borított halma között. Érintésére világok ébrednek közel és távol a múló időben; a tiszta szavak, megszokott mozdulatok, örökérvényű remények, bársonyos simogatások kicsiny mennyországai… Bennük a teljes lényével szeretetet sugárzó ember mindenki másnál jobban ismerte a járást.

Állok csak, állok a keresztnél, s nincs kitől megtudnom: miért e pazarlás a boldogság birodalmaival? Mire erőnk megfeszítésével létrehozzuk őket, addigra alkalmatlanná válunk betöltésükre.

Nézem innen a századok távolában felsejlő települést, egészen más házakkal és emberekkel. Csak az erekben buzgó vér és a halványuló emlékezet fűzi őket a maiakhoz. Vajon hová hullottak az együtt töltött napok, órák, percek fénylő csillagai? Óvjuk hát őket, mentsük a sötét felhőktől, ködtől! Őrizzük fényesen, csillogón! Hogyha nem is látjuk már szemünkkel, a láthatáron kívül pontos helyüket ott tudjuk.

» vissza a HUNSOR honlapjára