Aki majd megjön láthatatlanul, sok-sok biztos jelét adja ittlétének: szeretetet hoz a szívekbe, nyugalmat a lelkekbe, és ha telik neki rá: örök hálára kötelező ajándékokat a díszes karácsonyfa alá.

A hála sorsunk vállalása; erős családi kötelék. Visszafelé irányul az időben, eleink felé; az örök kezdet felé… Érzése az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk életünk szűkre szabott időkereteiből, vissza a múlt mélységeibe, őseink világába. A vendégváró figyelem ahhoz hasonlatos, amellyel az anya fogadja éppen megszülető gyermekét: benne a teljes lénye. A bölcső körül ott állnak megilletődve a többiek, akik majd hozzátartozói lesznek ennek a csecsemőnek; akik a magukénak vallják. Megérkezésének napjaiban minden érte történik, noha ő maga senkinek sem parancsol, senkitől sem kér… Éppen, mint a karácsonyi kisded - mondaná valaki. Ő is megszületik évről évre, az örök kezdés példájaként. A saját sorsának kiszolgáltatott ember pedig feledve fájdalmait, bepárásodó szemmel áll oda a kicsiny betlehemi jászolhoz, s szemléli az eléje táruló idillikus képet.

Felnőttként soha, csak kicsi gyermekként kapaszkodhatunk fel testvérünk bölcsőjébe. A vattagyapjús báránykákat is mindhalálig gyermekszemmel nézzük, s mellettük ott érezzük mindazokat, akik beletartoztak egykori karácsonyainkba. Az egész falu egyetlen nagy szobává válik ilyenkor, s még a tél hidegét sem érezzük benne. Majd minden házacska ablakában ott villognak a fenyődíszek, olykor az udvarok és utcák fáin is.… Lovasszánok siklanak a csupafény estében, s itt is, ott is felcsendül a csengő. Mindenki és minden együtt van, s együtt is marad addig, amíg közülünk valaki is emlékszik rá.

Nehéz időkben talán tompul az ünnep fénye; talán az ajándékok is kisebbek, és lelkünk nyugalma sem oly teljes. Ám a születés misztériumában mégis egymásra találunk.

» vissza a HUNSOR honlapjára