"Egy csokor fájdalom... Ugye, a virág “magától” nő a réten, az ember leszakítja és csokrot készít belőle, majd szerelmének, anyjának, testvérének, lányának adja, akár valamilyen jeles alkalomból, vagy csak úgy ...

2004, december 5-én éjjel hurrikán söpört végig a Kárpátmedencében, földrengés volt, majd rövid ideig csend, dermesztő csend... Aztán, szinte “magától” kinottek a fájdalom virágjai, ezekből szakítottam néhányat, csokrot kötöttem belőlük, és átadom nektek, magyaroknak, határon belül is és azon túl is...



Keserű igen
Forrás: erdély ma
[ 2004-12-05 - 22:20:09 ]

Akinek került már kedvese, közeli hozzátartozója műtőszobába, az ismeri ezt az érzést. A reményteli vágy elegyét a félelemmel, a segíteni akarás harcát a tehetetlenség béklyóival. Ülni, enni nem lehet a torokba szorult gombóc miatt, az idő alig telik, minden zajra riadtan mozdul a test. Kora délutánig még az volt a kérdés, van-e elméleti esély az érvényességre. Fél hatkor aztán kiderült, hogy jobb a időarányos részvétel, mint az idei, uniós parlamenti képviselők megválasztására kiírt voksoláson. Ekkor már azt számolgattuk, az éppen aktuális részvételi arány mellett hány százalékban kell győznie az igennek ahhoz, hogy érvényes legyen a népszavazás.

A határon túl még jobban, többen szurkoltak, mint itthon. Égtek a telefonvonalak - ottani barátok, ismerősök érdeklődtek és biztattak a részvételre. Ők megtettek mindent, amit megtehettek: zsúfolásig teltek a templomok, az emberek az igazi hazában kiírt referendum sikeréért imádkoztak.
„Nézz uram az anyaországra, ahol döntenek sorsunk felől, adj bölcsességet és tisztánlátást testvéreinknek, kapcsold össze imádságunkat mindazokéval, akik ma sok-sok templomban hittel keresnek téged, és várják útmutatásodat” – szólt a fohász.

Az anyaországi testvérek többségének nem volt fontos ez a kérdés. Talán hallgattak a miniszterelnökre, aki felelős kormányfőhöz méltatlan módon, harminchat órával a voksolás megkezdése előtt a távolmaradásra biztatta a választópolgárokat. A szavazásra jogosultak több mint hatvan százaléka otthon maradt – nem ért meg nekik egy tízperces sétát az a kérdés, hogy magyar-e a (határon túli) magyar.

Az igazi hidegzuhany a hétórás urnazárás után jött. A szavazatok felének a feldolgozásáig győzelemre állt a nem – az anyaországi szavazók a család melege helyett a kályhán rotyogó fazék tartalmára szavaztak. Bevált a riogatás, a nyugdíjcsökkentéssel és adóemeléssel fenyegető taktika. Este negyed kilenckor fordult meg valamicskét a helyzet, amikor leheletnyivel vezetni kezdett az igen.

Az erdélyi író-építész és polihisztor, Kós Károly azt írta 1911-ben: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés mellett és öntudatosan előrenyomuló románsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folyamatosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségre nem jön sem a magyarországi társadalom, sem az állam”.

A csoda most is elmaradt. Az anyaországról jövő mostoha bánásmódot eddig lehetett magyarázni azzal, hogy csak a politikusok mondtak le a határon túli magyarokról, de most a nép döntött így. Nem csak ők, mi is veszítettünk, hiszen hogyan lehet ezek után szembenézni egy tiszta tekintetű székellyel, egy magyarságában megalázott délvidéki fiatallal? Végképp beszorultunk a trianoni határok közé, mert nem akadt kétmillió igen egy olyan kérdésben, hogy kék-e az ég, magyar-e a magyar.

Most egy ideig megint szégyen lett magyarnak lenni itthon, és még nagyobb szégyen a határon túl. A szabadkai piacon, ahol holnaptól bátrabban vernek pofán, Kárpátalján, ahol elszállt talán a legeslegutolsó, Európához fűződő remény. És Erdélyben, ahol a tolakodó idegenség joggal hivatkozik arra, hogy hazátlanok vagytok, magyarok. Nagy kár érte, mert most volt egy esély - de mi időközben megtanultunk kicsik lenni.

írta Lukács Csaba, Magyar Nemzet