A békeszerződés aláirásának hírére
külföldi tudósítónktól


    1920. január 26-án a Times írta: "Magyarország új határvonalai a párizsi béke-szerződés szerint úgy vannak megrajzolva, hogy majdnem minden hegyvidék, de még a dombvidék is kívül esik a magyar területeken. Egyedül a termékeny síkság nagyobb része maradt a magyaroknak, amiből szintén jókora darabot adtak a cseheknek, románoknak és szerbeknek. Románia javára hatalmas bőkezűséggel szabták meg az új határvonalat, úgyhogy jövőre 2 millió 800 ezer erdélyi magyarral lesz több Románia lakossága. Etnográfiai szempontból tehát az új határok alaposan rászolgálnak a kritikára."

    Aznap: 1920. január 26-án az MTI jelentette: "A hajmáskéri lőtéren Horváth József közkatona az igazságtalan békefeltételeken való elkeseredésében szolgálati fegyverével agyonlőtte magát. Búcsúlevelében összes vagyonát: 1600 koronát a nemzeti hadseregre hagyta. Horváth József közkatona öngyilkossága eleven emberi vért fröccsentett azoknak a kesztyűs kezére, akik Párizsban rövidlátó módon a békét csinálják."

    Három nap múlva: 1920. január 29-én a Budapesti Hírlap írta: "A rendőrség letartóztatta Weisz Mór 32 éves optikust, mert január 18-án az utcán több ember füle hallatára azt kiabálta, hogy azt se bánja, ha Párizsban úgy döntenek a nagy-hatalmak, hogy az új országhatár Budapestnél lesz. A képviselők, akik háborúra izgatnak, harcoljanak csak egyedül a megszállók ellen. Weisz -ről a nyomozás so-rán megállapították, hogy a kommün alatt az optikai munkástanács elnöke volt és a Bienenstock- féle üzletet elkommunizálta, ezzel a tulajdonosnak 200 ezer koro-na kárt okozott; azon kívül pedig a társait arra kényszeríttette, hogy lépjenek be a Vörös Hadseregbe."

    1920. február 2-án a Magyar Távirati Iroda jelentette: "A cseh megszállás alatt sínylődő másfél milliónyi magyarság nem tud beletörődni abba a gondolatba, hogy idegen uralom alatt éljen, ezért Apponyi Albert grófnak, a magyar békedelegáció elnökének a következő sorokat küldte: "Könnyfátyolos szemmel, magyarságunk jövőjéért remegő lélekkel immáron 1 év óta látjuk, mint szorítják vissza és tiporják le a csehek a magyarságot. A színtiszta magyar vidéken a lakosság csak szlovák, illetve cseh nyelven intézheti hivatalos ügyeit a községházán. A magyar községekben betiltották a magyar nyelvű istentiszteleteket, elhordták élelmiszercikkeink nagy részét, azonkívül a népszámláláskor meghamisították a magyarság népességi viszonyait feltüntető számadatokat. Kérjük, követeljük, hogy legalább népszavazást rendeljenek el, hogy ezáltal a magyarságnak is meglegyen az a lehetősége, hogy a saját sorsa felől önmaga dönthessen. Esküszünk mindenre, ami szent előttünk, hogy a jelenlegi helyzetbe való belenyugvásnak még a gondolatát is visszautasítjuk."

    1920. március 30-án Az Est című lap munkatársa Debrecenből táviratozta: Hajdú vármegye felszabadulása után megkezdték a románok Bihar vármegye nyugati részeinek a kiürítését is. Eddig elhagyták Bárándot, Vértest, Nagylétát, Derecskét, Hosszupályit és Berettyóújfalut. Távozásukkor teljesen kifosztották a községeket. Nagylétáról elhurcolták a falu elöljáróságát, mert nem tudtak fizetni a rabló hordáknak. Ugyancsak elhurcolták az oláhok Földes község főjegyzőjét, Fodor Gyulát is, aki a lakosság szarvasmarháit védelmezte.

    Kilencven évvel ezelőtt 1910. június 25-én a Budapesti Hírlap "Utazás Erdélybe" című vezércikke a következőket írta: "Erdélyben ma már nem annyira az oláh kérdésről, mint inkább a magyarság fönnmaradásának kérdéséről lehet beszélni. Az erdélyi unió kimondása előtt az anyaország magyarságának szeme állandóan Erdélyen csüngött. Foglalkoztak vele, beszéltek, írtak róla, ébren tartották a közvéleményt és a lánglelkű költő Petőfi is riadókat hallatott az erdélyi magyarság érdekében. És ma ? Tisztelet egy-két kivételnek, ma senki sem törődik az anyaországiak közül az erdélyi magyarság érdekével. A városok és vármegyék más kérdésekkel foglalkoznak, a sajtót leginkább a politikai helyzet izgatja és a modern írók meg költők veséket boncolnak és Párizst fedezik föl. Igazán kétségbeejtő ez a nemtörődömség, amellyel az anyaország magyarsága Erdéllyel szemben viseltetik. Mintha a világon sem volna hazánknak a Királyhágó és a Hargita közötti része, és mintha másfél millió magyarnak fönntartása, vagy veszni hagyása olyan semmiség volna, mint egy filléres pityke.

    A romániai oláh bizony más szemmel nézi Erdélyt, mint az alföldi magyar. Tanulhatna is tőle Szolnok, Kecskemét, Budapestről nem is szólva, melynek Erdély úgy látszik Szahalin szigete. A romániai oláh szeme állandóan Erdély felé néz, és szinte jobban ismeri, mint a saját hazáját. Románia írói és költői, tudósai és politikusai állandóan Erdéllyel foglalkoznak, ébren tartva az érdeklődést ama földterület iránt, amellyel saját kicsiny országukat szeretnék kiegészíteni. (...) Ezzel szemben van-e Magyarországon ember, aki fülébe dübörögné a magyar értelmiségnek: - Keletre magyar ! Erdélybe magyar ! (...) A mai kor embere, aki élveket hajszol és váltókat számol, aki protekció és mandátum után futkos, aki kozmopolita vizeken úszik és külföldön nyaral, aligha szívleli meg a hazafias intelmet, hogy Keletre magyar ! A mai kor emberének - fájdalom - igen tompa érzéke van az ilyesmik iránt. (...)"

[start] [trianon index] [hunsor]

____ Monitoring, Research, Analysis ____
~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~
~ 1997 - -HUNSOR- All Rights Reserved. ~