Lehetünk-e "fontolva haladók" a nemzetpolitikában?
írta Harrach Gábor


    E rövid cikkben kísérletet teszek arra, hogy gyakorlati példán szemléltessem a nemzeti elvű, tehát tizenötmillió magyarban gondolkodó politikán belül e két irányzat létjogosultságát, illetve (adott esetben) feleslegességét. Egyrészt azért, mert a nemzetpolitika az a terület, ahol szó szerinti értelemben is tetten érhető egy politikai irányzat nemzeti jellege, másrészt - eltérően például Magyarország gazdaságának vagy euroatlanti integrációjának alapkérdéseitől - ebben az esetben valóban beszélhetünk olyan problémákról, amelyek minden eddiginél élesebben vetik fel a "radikális vagy mérsékelt" politika örök dilemmáját. De miről is van szó tulajdonképpen?

    A Kárpát-medencei magyar kisebbségek nyolcvan éve kontinuitást mutató többségi politikák nyomásának vannak kitéve, amelyek nemcsak kollektív értelemben, hanem az egyén szintjén is érintik őket. (Gondoljunk arra a tavalyelőtti szociológiai felmérésre, amely szerint például a Kolozs megyei magyarok hatvan százaléka élt már meg valamilyen személyes diszkriminációt nemzeti hovatartozása miatt.) Ez a nyomás az egyénben kisebbrendűségi érzést, mentális torzulásokat alakított ki, s nagymértékben hozzájárult - az utódállamok többségének rossz gazdasági helyzetén és az ebből fakadó pesszimista jövőképen túl - az elvándorláshoz, amely Trianon óta több százezer kisebbségi magyar szülőföldjéről való eltávozásához vezetett.

    Miután pedig a kivándorlás útját elsősorban - s itt már a politikai szempontok mellett fokozottabb szerepet kapnak a gazdasági tényezők - a sikerorientált, ambiciózus (főleg diplomás) fiatalok választják, a magyar kisebbségek demográfiai szempontból nagyon nehéz helyzetbe kerültek: a társadalom elöregedése miatt néhány évtized múlva drasztikusan csökkenhet a létszámuk. Ennek jeleit látni a Vajdaságban, ahol a magyar népesség száma a becslések szerint tíz év alatt hetvenöt-nyolcvan, sőt egyesek szerint százezerrel - az ott élő magyarság több mint egynegyedével - csökkent.

    Az értelmiség elvándorlásával azonban az önazonosság megőrzéséért és gyarapításáért felelős társadalmi bázis is elveszik. A szellemi veszteséget Kárpát-medence-szerte csak növeli a magyar intézmények, intézményrendszerek hiánya vagy csökevényes volta - lásd Babes-Bolyai Egyetem -, a kétnyelvűség tiltásával, illetve visszaszorításával pedig a magyarsághoz való tartozás legalapvetőbb kritériuma, az anyanyelvhasználat sem érvényesülhet a maga teljességében. Ehhez járul még a magyar kisebbségek gazdasági erejének megroppanása, illetve kibontakozásának akadályozása például a magyarság privatizációs folyamatokból való kiszorítása, magyarlakta területeken az infrastrukturális fejlesztések elhanyagolása, Dél-Szlovákiában a nevesítetlen állami földek önkormányzati tulajdonba adásának, Romániában pedig az elkobzott egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatásának akadályozása által, nem is beszélve arról a centralizáló gazdaságpolitikáról, amely a megtermelt javakat egyenlőtlenül osztja el újra a fejlettebb régiók (Románia esetében például Erdély) kárára.

    Világosan látszik tehát, hogy a magyar kisebbségek politikai, nyelvi, kulturális jogaikban korlátozva, gazdaságilag ellehetetlenítve, a folyamatos kivándorlás és a szórványmagyarság beolvasztása miatt végzetesen megfogyatkozva élnek az utódállamokban. S Magyarország EU-csatlakozása után a különbség az anyaország és az utódállamok között csak nőni fog, további, netán visszafordíthatatlan demográfiai következményekkel járó szívóhatást gyakorolva ezzel a magyar kisebbségek életerős tagjaira. Ezeket a nemzetstratégiai problémákat csak távlatokban gondolkodva és egészben lehet szemlélni, s ekkor már válaszolhatunk a bevezetőben feltett kérdésre: szükség van-e a nemzetpolitikában radikalizmusra (is)?

    A radikalizmus véleményem szerint először is annak a felismerését jelenti, hogy a különleges helyzet különleges megoldást igényel. Vagyis kijelöli a célt, számításba veszi az ehhez vezető eszközöket, s az adódó lehetőségeket azonnal kihasználva, következetesen alkalmazza őket. Ki ne gondolná, hogy a Kárpát-medencei magyarság különleges, egyes esetekben veszélyeztetett helyzetben van, ha fizikailag nem is, de nemzeti létében mindenképpen? S a demográfiai tendenciák ismeretében ki állíthatja, hogy nincs szükség sürgető, azaz radikális lépésekre, mielőtt még e folyamatok megállíthatatlanná válnak? A jó értelemben vett radikalizmus problémamegoldásra törekszik, míg a csupán taktikázó, a stratégiai döntéseket soha fel nem vállaló politika hosszú távon kudarcra van ítélve - legalábbis a nemzetpolitika nem egyenlő a jól ismert "fejjel a falnak"-féle verbális radikalizmussal, annak ellenére sem, hogy a problémakerülő politika hívei gyakran megpróbálják a kettőt összemosni.

    Például a státustörvény esetében is fel lehet tenni a kérdést: mer-e az illetékes politikai erő - ez esetben a magyar állam - a magyarság megmaradásáért, illetve későbbi gyarapodásának reményében stratégiai jelentőségű döntést hozni, vagy marad az eddigi budapesti kormányok inkább ideológiai jellegű (Antall-kormány), illetve tessék-lássék (Horn-kormány) politikájánál, amely - hatékony anyaországi támogatás híján - hosszú távon a magyar kisebbségek felolvadását idézheti elő. A státustörvény legfőbb hozadéka lenne, hogy ellenérdekeltséget teremtene a többségi nemzetekhez való tartozás előnyeivel szemben, s így módot adna a magyarság vállalására azon egyének esetében is, akik az ebből fakadó hátrányok miatt nem merték, nem tudták teljes szívvel megélni nemzeti hovatartozásukat. Magyarán egy jól elkészített, jó értelemben radikális státustörvény a jelenlegi lehangoló demográfiai mutatókat is radikálisan megváltoztathatja.

    Talán ez utóbbi példa jelzi legjobban, hogy a távlatokban gondolkodó nemzetpolitika valójában nem nélkülözheti a radikalizmust, vagyis a magyar kisebbségek speciális helyzetére adott speciális válaszokat. Vannak ugyan helyzetek, amelyek igazolják a fontolva haladó politika létjogosultságát, vagy legalábbis megfontolás tárgyává teszik azt. A magyar kisebbségek esete azonban nem tartozik e helyzetek közé. Itt ugyanis már annyira felgyorsultak és előrehaladtak a negatív folyamatok, hogy nincs idő a kivárásra, a koordinálatlan, defenzív, alkalmazkodó gyakorlat folytatására. A felcímben feltett kérdés - lehetünk-e fontolva haladók a nemzetpolitikában? - csak ebben az értelemben válaszolható meg.

    A szerző kisebbségpolitikai szakértő

[start] [trianon index] [hunsor]

____ Monitoring, Research, Analysis ____
~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~
~ 1997 - -HUNSOR- All Rights Reserved. ~