A trianoni szindróma
írta Boros Béla (Ausztrália)




    A "szindróma" egy tünet, vagy tünetcsoport. Akkor használt idegen szó, ha anyanyelvünkben nem tudunk elég kemény, határozott fogalmat találni egy különleges eseményre. Trianon fogalma ilyen.

    E név "Trianon", a ma emberének akit főként a napi történések, vagy megélhetése érdekel, nem sokat mond. Azonban nekünk akik nem csak magunkkal való elszámolás okán, de hazánk elmúlt fél évszázados állapotát fájón érzőként élünk, annál többet.

    Kérem, ne szisszenjenek fel azok akik többet éltek és értek meg, mint fél évszázad és most azonnal az évfordulóból adódó 80-as évszámot mondják. Kérem, gondoljanak azokra az évtizedekre mikor a nemzeti elit Horthy mögé állva a rettenetes országcsonkitás után már tíz évvel, nemzeti önerőből megteremtette a ma is visszasírt "békebeli békét". Azt az időt, amikor "az ember 200 pengő fix-el" könnyen élt a korabeli sláger szerint. De ez a nemzeti megújulás hozta meg akkor azokat a lehetőségeket is, melyek során a Szent Korona országainak 1920-ban elveszejtett részek többsége, hazatért. Így a II. Világháború utáni ötven év rombolása testben, lélekben, munkatáborokban, kínzókamrákban, "malenkij-robotokban", barbár lélekalázásban, a hit - mely a lélek tisztánlátásának, táplálékának forrása - tagadása sőt elvétele, az ami miatt a mának élő ember néha vállat von Trianon hallatán. Azt már nem hallja vagy látja, hogy minden bajunk oka e szóból ered; otthon és külhonban élő honfitársainkat egyaránt sújtón. Azt sem érzik, hogy e szörnyűséget 1918-ban részben elősegítő országvezetők, ugyanúgy azon oldalon - a magyar nyelv igen kifejező jelzőként a "bal" oldalon - álltak, mint az elmúlt fél évszázad nemzetellenes és történelmi bűneit elkövetők. 1918-ban a "vörös gróf" - Károlyi Mihály-, Kun Béla-Szamuely és keretlegényeik, 1945 után - csak példának - Rákosi (Rosenfeld) Mátyás, Gerő Ernő, Farkas, Kádár, Péter (Eisenberger) Gábor, Révai (Lederer) József, Münnich vagy Keleti Ferenc és kiszolgálóik, Trianon fogalma tabu volt, a nemzetközi "szolidaritás" miatt még említeni sem lehetett. Miért? Mert csak az 1945 utániak névsorát nézve, majd mindegyikük "nemzetközi" volt. Farkast (Wolff) - hírhedt ÁHV-s Farkast(!) - a cseh internacionalisták küldték "haza".

    Münnich Ferenc a ’18-as Kun-Szamuelly féle rémuralom vörös egységének parancsnoka, a spanyol polgárháborúban az Internacionálé oldalán spanyol őrnagy, majd szovjet tiszt, hazánkban 1956-ban rendőr altábornagy. 1967-ben még a Központi Bizottság tagja volt. Vagy Gerő (Singer) Ernő, szintén a 18-as rémuralom alatti vöröskatona, a Kommunista Internacionálé munkatársa, a spanyol háború alatt az NKVD munkatársaként kiérdemelte a "Barcelónai-hóhér" nevet. Hazánkban előbb Rákosi helyetteseként majd kulcspozíciók tucatjait töltötte be. 1956 októberében lövetni akart a felkelés első pillanataiban... Végül Keleti Ferenc - a volt honvédelmi miniszter apja(!) útja - partizán komisszár a "Szlovák szabadságért" cseh-dandárnál. 1945-ben a cseh kommunisták ajánlására érkezett Magyarországra. Szürke eminenciásként, mindenhol ott van mint a legfontosabb szerv, az Adminisztratív Osztály vezetője kezenyoma: a kitelepítési határozatokon, a recski tábor végzésein, a koncepciós perek aktáin. 1955-ben diplomáciai szolgálatba, a "káder átmentőbe" került, s bukaresti nagykövetként buzgólkodott, hogy Nagy Imréék ellen elindulhasson a kivégzésekkel végződő eljárás. Ezt követően a Pestmegyei Tanács elnöke lett. Ki várhatta ezektől, hogy hivatásos felforgatóként bármelyikük is egyetlen szót vagy gondolatot engedjen megjelenni, említeni Trianonról? Hiszen számtalan megjelent művel alátámasztva - már ismert - Trianon a "nemzetköziek" akarata volt. A fent felsorolt személyek, meg a tervek végrehajtói, maguk is nemzetköziek voltak ...

    Ma sem sokkal jobb a helyzet. E tanulmány írója alig 6 éve számonkérte Dornbach Alajostól - az akkori Magyar Parlament alelnökeként - az SBS rádióban elhangzott kijelentését, hogy..."Trianonban ... a környező nemzetiségi államok megteremtésének pillanata volt. Tehát nem az történt, hogy az úgynevezett Nagy Magyarországot szétdarabolták, bár az is megtörtént.." E mondatrészben benne van az egész mára agymosott ellentmondásos lélekzavar, meg a nemzetköziség is. Ez az ember, a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik első embere! Ezt az embert az SBS-rádióban elhangzott interjú után még fogadta mint hazája képviselőjét (!) a magyar emigráció is! Ez az ember magyarázza a "meg kell békülnünk" fogalmat azoknak, akiknek szüleit, testvéreit, rokonait vagy honfitársait, a "nemzetköziek" juttattak a börtönökbe, munka vagy haláltáborokba, vagy éppen a bitóra ... Itt a bajok gyökere. Ezért kell összevont fogalomként, tünetként - ha tetszik szindrómaként - kezelni Trianont.

    E század, a politikai kalandorok százada. Egyik jeles képviselője sem mentes a felelősség alól. Nekünk nem adatott meg az igazságtétel lehetősége, nincs rá "engedélyünk". Mit kezdjünk olyan emberekkel - csak példának Király Bélával -, aki előbb Horthy főhadnagya, Szálasi századosa, Rákosi vezérőrnagya, Nagy Imre tábornoka, az Egyesült Államok professzora, Göncz Árpád vezérezredese, majd a Magyar Országgyűlés SZ DSZ-es képviselője volt? Ez az ember - kérem mondják meg - milyen "szolgálatot" fog még tenni hazánknak? Kérem, mondják meg...

    Versaillesben az 1920. június 4-én aláírt úgynevezett "béke-okmányban", benne volt az újabb, a II. Világháború szikrája. De benne volt — csak példaként — az összetákolt "nemzet" : a jugoszláv vagy a csehszlovák államiság mai sajátos helyzete is. Így a születés pillanata egyben a további nemzetiségi háborúk drámájaként is leírható arra a papírra, amivel a nemzetközi gonosztevőknek egyszer el kell számolniuk. E század összes "békéje" a győztes hatalomvágyat, dicsőséget, érdekeit és javát szolgálta. Így igazságtalan volta miatt az elkövetkező háború, mindig le volt írva az előző békeszerződésekben.

    Jelen írásomban helyhiány miatt, csak a trianoni békét megelőző pár év történésével foglalkozom annak ellenére, hogy teljesen világos minden képzett ember előtt: a döntés nem csak e két év miatt következett be. Bár mint később kitűnik, a drasztikus országcsonkítás nagyban befolyásolta.

    Magyarország mint az Osztrák-Magyar Monarchia része, mérhetetlen emberi és anyagi áldozatot hozott az I. Világháború 5 éve alatt: 3,8 millió magyar volt fegyverbe, s a 70 milliárd koronányi katonai kiadásból 25 milliárdot fedezett a magyar állam. Tisza István kormánya, nehezen vállalta fel a háborút. Csak német nyomásra járult hozzá a Szerbiához küldött ultimátumhoz. A magyarság hivatott és képzett vezetői — így Tisza is — tisztán láttak, hogy ez a háború a történelmi Magyarország fennmaradásáért is folyik. 1918-ban a Piave-nál kezdeményezett támadás, katasztrófával végződött és általánossá vált a vesztett háborús előérzet. A gazdaság felbomlott, a nemzetiségi katonák tömegei adták meg magukat a különböző frontszakaszokon. Az Oroszországból hazatért foglyok új eszméket hoztak, tömegessé vált a szökés, sőt a zendülés. A határokon túli nemzetiségek az elszakadást szorgalmazták az általuk vázolt térképek szerint: így Benes és Masaryk is. A Monarchia utolsó külügyminisztere Andrássy Gyula 1918. október 27-én békét kért, melyben elismerte a jugoszláv és csehszlovák egységet. Tisza felismerte, hogy a belpolitikai helyzetet és a gyorsan zajló társadalmi átalakulást a számunkra katasztrofális külügyi viszonyok határozzák meg és így a legfontosabb lett volna a végveszélyben levő ország nemzetmentő politikai erőinek összefogása. Ezért felajánlotta az Országgyűlés ellenzéki csoportjának, a nagyon jó antant-kapcsolatokkal rendelkező Károlyi Mihálynak és híveinek az együttműködést. Sajnos ebből a "barátságból", semmi jó nem származott a nemzetre. A forradalmi terrorlegények október 31-én meggyilkolták Tisza István miniszterelnököt.

    November 18-án kikiáltották az első magyar köztársaságot. Idézet Tormay Cecil írónő naplójából: "... ezután Károlyi Mihály emelkedett szólásra ... beszélni kezdett sajátos, ijesztő hangján. Kihirdette a Habsburg-ház trónvesztését, szavalt a wilsoni elvekről, a népek szövetségéről ... és pátoszos dadogással mondotta: csakis a szenvedéseken át, csakis a háború vértengerén át érthették meg Európa népei ... és így a magyar nép is ..., hogy csak egy program van: és ez a pacifista program ... nem egy szűkebb program ez egy világprogram ... csak az a nemzet fog haladni, amely ... bele tud kapcsolódni abba a világprogramba, amely egy szóval kifejezve: Pacifizmus."

    Ennél ostobábbat még nem mondott szánalmas emberi dadogás a földön és gonoszabbat is aligha, mert míg ő pacifizmusról szaval, az állig felfegyverzett militarizmus özönlő áradatban tör be Magyarországba. Ostobaság-e ez a beszéd, vagy egy rettentő árulás utolsó szolgatétele? Lenn a téren Landler Jenő, Weltner Jakab, Bichinger Manó, Böhm Vilmos dicsőítették a Köztársaságot. Csak amikor a Himnusz hangja felzúgott és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről. Ennyi történt a magyar becsület érdekében. Károlyi Mihályt pedig senki nem kiáltotta ki a köztársaság elnökének. A vidékről odavetődött néhány parasztgazda képviselte a városi néppel szemben a nagy Magyarország népét. Sokáig mentek szótlanul, aztán az egyik öreg meggondoltan, lassan odaszólt a többiekhez: Hát szép ez a köztársaság, de már azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?

    Károlyiról álljon itt egy másik tanú, Herczeg Ferenc véleménye: "Magyarország talán legválságosabb napjait élte és elszorul az ember szíve ha arra gondol, hogy Wilsonnal, Lloyd-Georg-gal és Clemanceauval szemben kik képviselték a nemzetet. A nemzet méltósága egy degenerált hazadőr kezébe volt letéve. A nemzet esze Jászi Oszkár volt, akinek agyába csak egyetlen gondolat, a magyar Svájc gondolata fért bele. A nemzet kardját Lindner Bélára bízták, egy elnyűtt idegzetű, gyönge fejű alkoholistára. Midőn rokonszenvet kellett keresni Svájcban, a Terézváros leglomposabb és legarrogánsabb szüfrazsettjét küldték. És ezt a társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott semmiféle négerállam élén, megáldotta a nemzeti tanács elnöke Hock János, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyognak a szabadkőművesek és elpirulnak a keresztények.

    Hogyan oldotta meg Károlyi a legsúlyosabb feladatot, amely valaha magyar államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit a helyében épelméjű ember tett volna.

    Abban az órában mikor nagyobb szükség volt a magyarság katonai erényeire, mint a honfoglalás óta lefegyverezte Doberdó védőit és az ország védelmét Diner-Dénes, Jászi és Bédy-Schwimmer Róza diplomáciájára bízta. Midőn a legnagyobb szükség volt vonzó összefogó erőre, amely a Szent István koronából kiárad, kitördelte a koronát a nemzeti címerből. Károlyi elrettentő példaképe marad az ész nélküli kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott és rég nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta. Midőn magához ragadta a hatalmat vállalta, hogy meg fogja védeni az élet és vagyon biztonságát. Ő azonban csak egy emberi életet és vagyont védett meg a magáét. Mire már tüzelni kezdett talpa alatt a magyar föld és nem bízott már a vörös testőreiben, akiket az udvarias szovjet-kormány bocsátott rendelkezésére, a csehekhez szökött. Elmondhatjuk róla: nagyúrnak született, félbolond módjára élt és úgy tűnt le mint egy kalandor.

    Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezett cinizmusa ezt a démoni dilletánst taszította ki a világtörténelem színpadára.

    Károlyi 1918. október 31-én magához ragadta a hatalmat, Tisza István meggyilkolása után. Plakátok jelentek meg. "Elvtársak ..." És ezek az emberek képviselték hazánkat azon a tárgyaláson Belgrádban a Nagy Antant erejével és a Kis Antant alattomos szándékával szemben —, ahol Lindler Béla november 13-án aláírta a 18 pontból álló diktátumot. Az a Lindner, aki azt mondta hadügyminiszterként: "nem akarok látni katonát". Végzetes, sőt tragikus aláírás volt! Egy héttel korábban november 3-án Padovában még a Monarchia által aláírt fegyverszüneti egyezményhez képest — ahol a Szent Korona országai közül csak Horvátországról kellett volna lemondani! —, ez az egyezmény kiszolgáltatta a győzők kényére-kedvére hazánkat! De Károlyi szükségesnek látta, hogy kidomborítsa hazánk különválását Ausztriától és külön tárgyalásokat kért. Végzetes lépés volt. Ez nyitott utat a szerbeknek Bácskában, a románoknak Erdélyben. Ezzel kezdődött Magyarország feldarabolása.

    A cseh hadsereg november 8-á megkezdte a Felvidék megszállását. December 1-én egy ősi magyar városban — Gyulafehérvárott — pedig megvalósult a román irredenta álom. Erdély annexiója Románia által. Hazánknak ezt az élve boncolását pedig Károlyi kormánya tehetetlenül nézte, sőt szolgai alázattal kereste az Anatant kegyeit. Erre utal Mackensen tábornagy internálása, alakulatainak a magyar határon való lefegyverzése is. Annak a főtisztnek fosztotta meg cselekvési lehetőségét, aki sorozatban verte meg csapataival az egyébként kitűnöen felszerelt románokat. Károlyi szinte felbátorította az acsarkodó szomszédokat, s ezek rövidesen meg is rohanták minden oldalról hazánkat.

    Az esztendő hátralevő része, végzetünk beteljesedését tartogatta, előrevetítve 1919 eseményeit. Kun (Kohn) Béla , akit bajtársa ellenmi lopás miatt elítéltek, majd átszökött az oroszokhoz, s 1918-ban visszatér! — megalakítja a Kommunisták Magyarországi Pártját, kibontva a sarló-kalapácsos vörös lobógót, az orosz bolsevizmus vérgőzős üzenetét. December 25-én Kárpátalja bejenlette a Ruszja Krakjna autonómiát, december 30-án a Francia Köztársaság zuávjai bevonultak Szegedre, miután a Bánáttal végeztek. Pozitív eredmény ebben az évben alig volt. Igaz megalakult november 30-án a MOVE, de illegalitásba kényszerült. Ráadásul a háború egyik zseniális stratégáját Mackensennek a letartóztatását is elrendelték az Antant parancsára. Annak a tábornoknak a kiszolgáltatását jelentette ez, aki megmentette az országot a román inváziótól!

    E krónika olvastán azt hihetnénk, ennél rosszabb már nem lehetett. De ez csak a kezdet. Ekkor még a háttér játékosok — a nemzetközi bűnözők —, még csak erejétől fosztották meg a magyarságot. Idegen eszmékkel iugyan tudatát is elaltatták, ám csak utána küldték rá az igazi veszedelmet, melyhez képest a tatárdúlás csak lovagi játék volt. A bolsevizmus, a szabadkőművesek által kitalált és pénzelt eszmerendszer jelentette be igényét a magyar nemzet feletti uralomra. A nyomorgó, felizgatott munkások sztrájkoltak, robbantottak. A bolsevikok és a szociáldemokraták, egymás szerkesztőségeit, pártházait támadták meg. Ehhez jött március 19-én a Vyx-jegyzék, mely az összes korábbi határcsonkításnál kegyetlenebb volt. 1919. március 21-én kiáltványban Károlyi közölte lemondását. A hatalmat "Magyarország népi proletárságának".

    Ezután Marx torz szüleménye, Lenin cinizmusa, nálunk Kun-Corvin-Szamuelly vérgőzős szadizmusában teljesedett ki. A bolsevista terror csapatok gonosztettei borzalommal töltötték el az országot. Faluról-falura jártak a rögtönítélő bíráskodást alkalmazva és szadista kéjjel húzták, akasztották fel elsősorban azokat, akiknek hadikitüntetésük volt. Szamuelly, aki Kun munkatársaként főként a hóhérmesterségben tűnt ki, szerint: "A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere".

    Boros Béla
    Ausztrália

[start] [trianon index] [hunsor]

____ Monitoring, Research, Analysis ____
~ by Kormos László, Webmaster & Creative Development ~
~ 1997 - -HUNSOR- All Rights Reserved. ~