Szorványmagyarság, a magyar "szigettengerek" és a diaszporában élõ magyarok
HUNSOR publikáció

A jelenben érvényesnek tekintheto statisztikai adatok szerint Erdélyben legalább öt-hatszázezer, az egész Kárpát-medencében (Szlovákiában, Kárpátalján, a Vajdaságban, Horvátországban, Szlovéniában és Burgenlandban) nagyjából további háromszázezer, a nyugati világban pedig körülbelül egymillió magyar él szórványokban. Ez így együtt nagyjából kétmillió ember, vagyis szinte minden hatodik magyar, akinek idegen nyelvu, más kultúrát hordozó népesség között kell leélnie az életét.

A magyarság: az a tizennégy, esetleg tizenötmillió ember, akit reményeink szerint eltéphetetlen (nehezen eltépheto) kötelékek fuznek a magyar nyelvhez és kultúrához, ma egyféle "szigettengeren" él.Van ennek a "szigettengernek" (akárcsak az antik világban a görög Archipelagosnak) egy kontinentális központja: ez a jelen Magyarországa, az a terület, amely a trianoni feldarabolás után a történelmi országból megmaradt, illetve azok a kisebb magyar területek, amelyek a trianoni ország határai mentén (Biharban és Szatmárban, Beregszász környékén, Csallóközben, Mátyusföldön és Gömörben, végül a Vajdaság északi felében és a Tisza mentén), etnikai tekintetben az anyaországgal összefüggésben helyezkednek el.

A világ magyarsága

  Vannak aztán nagyobb magyar többségu területek, de már más népek által lakott vidékekbe ékelve: ilyen a Székelyföld, egykor négy vármegyényi, ma két és fél romániai megyényi (Hargita, Kovászna és Maros megye fele) területe, amelyen vagy nyolcszázezer magyar él, ilyen a kalotaszegi magyar falvak füzére Kolozsvártól nyugatra, és ezzel vége: minden más magyar, így Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Ungvár és Kassa magyarsága is valójában szórványban él, vagyis a maga városában vagy regionális körzetében kisebbségi közösséget alkot. Természetesen diaszpórában élnek a nyugati világban szétszóródott magyarok is: Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában.

  Ez a szórványmagyarság folyamatosan ki van szolgáltatva az asszimiláció hatásának, csak töredékesen vannak saját oktatási intézményei, általában a kétnyelvuség (magyar-román, magyar-szlovák, magyar-ukrán, magyar-szerb, magyar-horvát, magyar-szlovén, magyar-angol, magyar-német és így tovább) körülményei között él, anyanyelvének használata mindinkább háttérbe szorul. Az utóbbi száz esztendo leforgása alatt, éspedig nemcsak Trianon után, hanem például Erdélyben már a 18. században is, kiterjedt magyar vidékek süllyedtek le a szórványlét körülményei közé.

  A magyar "szigettenger" következésképp történelmi értelemben szüntelenül veszélyeztetett. Az elmúlt közel nyolc évtizedben igen nagy magyar népcsoportok váltak le a magyarság "etnikai kontinensérõl", kényszerültek szórványlétre, majd szüntelenül fogyatkozva tuntek el a köröttük élõ népek: románok, szlovákok, ukránok, szerbek vagy éppen németek, franciák, amerikaiak, dél-amerikai spanyolok tengerében. Nagyon vaknak kell lennie annak a társadalomkutatónak vagy politikusnak, aki nem veszi észre azt, hogy a történelem folyamán is ellenünk szegult erõk (mind a Kárpát-medencében, mind a nyugati diaszpórákban) a szórványmagyarság lassú eltunését készítik elo.

Fél évszázad múltán nemcsak ezen a kis Magyarországon leszünk/vagyunk jóval kevesebben (legalábbis a demográfusok mai kimutatásai és sötét jóslatai szerint), hanem a Kárpát-medencében és a nagyvilágban is. A nagyjából tizennégymillió magyarból a szórványok végleges felszívódásával is eltunhet vagy kétmillió.

Következésképp a szórványmagyarság kérdésének felvetését és tanulmányozását nem lehet feleslegesnek és idoszerutlennek tekinteni.

Igaz, a mindenkori hivatalos magyarországi politika, és természetesen a nemzeti retorikával fellépo kormányzatok is, ezt a több mint kínos kérdést általában megkerülték, és a magyar kisebbségek védelmét célzó stratégiájukat szinte kizárólagosan a magyarság etnikai tömbjeinek gondozására alapozták.
   Nem volt igazán eroteljes érdeklodés a szórványgondozás iránt a kisebbségi magyarok politikai életében sem, kivéve talán Erdélyt, ahol a moldvai csángók kulturális gondozása körül mindig gyülekezett néhány intézmény és önkéntes, még Magyarországon is (például az író Beke Györgyre, a néprajztudós Halász Péterre és a jogász Atzél Endrére gondolok). Ugyancsak Erdélyben muködik Vetési László református lelkész irányításával egy egyházi jellegu szórványalapítvány, amelynek, híreim szerint, a Kárpátoktól délre is vannak eredményei. A többi néma csend, a szórványmagyarok helyzetének a puszta felmérésére sem történtek komoly kísérletek.

A szórványokban élo magyarság helyzetével, további sorsával és jövojével (már ha egyáltalán kívánjuk, hogy jövoje legyen!) tehát foglalkozni kell.

Ezen a téren a magyar politikának, közéletnek és kulturális életnek igen nagyok az adósságai. Még megfelelo felmérések sem készültek arról, hogy a szórványvidékeken hány magyar él, még kevésbé arról, hogy ezeknek a magyaroknak a maguk köznapi életében milyen szociális és kulturális kihívásokkal kell megküzdeniök, és miként vannak kiszolgáltatva az asszimilációs politika hol eroszakosabb, hol csak manipulatív eszközeinek. Stratégiai elképzelések pedig végképp nincsenek arról, hogy a diaszpórában élo magyarság anyanyelvi kultúráját és nemzeti identitását miképpen lehetne megtartani. A több mint kétmillió szórványban élo magyar jövoje valószínuleg egy kettos történelmi forgatókönyv szerint alakul. Ezt a forgatókönyvet azonban nem mi írjuk, sot még csak nem is Bukarestben, Pozsonyban vagy Belgrádban készítik elo, hanem dönto módon az Európai Közösségben.

A szórványmagyarság ügye ugyanis, vélhetoleg, ki van (lesz) szolgáltatva annak az integrációs folyamatnak, amelynek medrében a közép-európai térség történetének következo fél évszázada alakulni fog. A magyar szórványok nemzeti kultúrája és identitása csak azokban az országokban lesz védheto és fenntartható, amelyek elobb vagy utóbb helyet kapnak az integrációs folyamatban. Az európai integrációból kimaradó országokban, részben a magukra hagyottság, részben az óhatatlanul fellépo megalázottsági érzés következtében, minden bizonnyal erosödni fog az etnokratikus és etatista politika, és meg fog erosödni az amúgy is tapasztalható Európa-ellenesség és idegengyulölet.

Mindez nem fog kedvezni a kisebbségi magyarság fennmaradásának, sem a mára kialakult magyar-magyar kapcsolatrendszer fejlodésének. Mindezek következtében az európai nemzetek közösségébe most integrálódó (egyelore magyarországi, szlovákiai és szlovéniai, késobb és remélhetoleg erdélyi és vajdasági, majd talán kárpátaljai) magyarság számára az egyik legnagyobb nemzetstratégiai feladatot a szórványmagyarság európai és nemzeti integrációja jelenti.

Annak idején, a második világháború után a nagyromán és a csehszlovák politikai stratégák egyik nagy álma a magyar kisebbségi közösségek gyors asszimilációja vagy még gyorsabb elüldözése volt. Szerencsére ezek az álmok nem váltak valóra, jóllehet a kisebbségi magyar közösségek valóban igen nagy vérveszteségeket szenvedtek a második világháború óta eltelt hat évtizedben. Ezeket a veszteségeket kell valamiképpen, többek között okos és határozott szórványvédelemmel megállítani.

A szórványmagyarság megtartása és szüloföldjén tartása igen alapos stratégiai felkészülést követel meg mindazoktól a magyarországi, illetve kisebbségi magyar politikai, gazdasági, egyházi, kulturális és civil társadalmi intézményektol és szervezetektol, amelyeknek a diaszpóra-politikában (igaz, ilyen még nincs, de lehetne, lennie kellene!) szerepe van. Ennek a stratégiai felkészülésnek egyaránt ki kell terjednie az aprólékos helyzetelemzésre, a szükséges tennivalók végiggondolására, gyakorlati megtervezésére és természetesen ezek elvégzésére.

Anyanyelvünk védelme és megtartása körültekintõ, határozott, hiteles és eredményes politikai, illetve kulturális stratégiát követel. Ennek a stratégiának mindenekelõtt a valós helyzet hiteles és részletekbe menõ felmérésére kell épülnie. Az elmúlt évtizedben igen nagy társadalomtudományi (például demográfiai) kutató és elemzõ munkára került sor a határokon túl élõ magyarság tekintetében, ennek ellenére csak töredékes képünk van arról, hogy milyenek a magyar diaszpórák számbeli viszonyai, milyen a szociális és kulturális helyzetük, milyenek a körülöttük élõ többségi néppel a kapcsolataik.

Hosszú évtizedek óta tartja magát például az a megállapítás (én inkább hiedelmet mondanék), miszerint az Egyesült Államokban több mint egymillió hétszázezer magyar él. Nos, Nagy Károly egyetemi szociológiaprofesszor és Papp László világszövetségi régióelnök legutóbbi felmérése szerint Amerikában mindössze nagyjából százötvenezer ember beszél magyarul. Ez a közhiedelmek által rögzített adatnak kevesebb mint az egytizede.

Ezért elõször is ismernünk kell a kisebbségi és szórványmagyarság valóságos elhelyezkedését és helyzetét, ennek nyomán kell kialakítani a védelmüket célzó terveket. Ebben a tekintetben a tudományos kutatómunkának és a politikai akaratnak egymást kell kiegészítenie; a valóságos helyzet tudományos felmérése nélkül a politikai tervezés tehetetlen, mert megalapozatlan lehet, a politikai szándékok egyértelmû megfogalmazása - a politikai stratégia alapos kidolgozása - nélkül pedig a tudományos feltáró munka legfeljebb a könyvtárak anyagát szaporíthatja, de a kisebbségben élõ, illetve a szórvány magyarok mindinkább súlyosodó gondjait nem oldja meg.

Ezen a ponton külön nyomatékkal kell beszélni a szórványmagyarsággal kapcsolatos gondokról és teendõkrõl. Tulajdonképpen kettõs védekezési stratégiára van szükség, minthogy egészen másként kell kezelni a Kárpátmedencében és a nyugati világban élõ magyar szórványokat.

A szomszédos országokban élõ magyar szórványok anyanyelvi és kulturális gondozásának ügye részben az iskolához, részben az iskolán kívüli oktatási és kulturális eszközökhöz kötõdik. A szórvány magyar vidékek nagy részén jelenleg nincsenek szervezett magyar iskolák, esetleg csak elemi iskolák, úgynevezett "alapiskolák" vannak. Így amellett, hogy ezeket az "alapiskolákat" tankönyvekkel, tanítási eszközökkel (pl. elektronikus eszközökkel) és tanítókkal támogatni kell, elõbb-utóbb, amerikai és nyugat-európai minták szerint, létre kell hozni a hétvégi magyar iskolák átfogó rendszerét. Legegyszerûbb és leghasznosabb volna ezeket az egyházközségek keretében megszervezni, magyar katolikus vagy protestáns egyházközség ugyanis általában azokban a községekben is mûködik, amelyekben nincs magyar iskola.

A szórványok ugyanakkor különleges kulturális gondozást igényelnek. Éppen a szórvány magyar vidékeken volna elsõrendû szerepe a magyar rádió és televíziós adásoknak, ezen belül például a távoktatásnak, amely igen hasznosan bõvíthetné a Duna Televízió feladatkörét. Ugyancsak hasznos volna ezeknek a vidékeknek a magyar közösségeit bekapcsolni abba az ismeretszerzési rendszerbe, amelyet az internet (illetve a "sulinet") világhálója kínál. A szórványvi-dékeken élõ gyermekek számára új tankönyvcsaládokat kellene kidolgozni, tekintettel arra, hogy ezek a gyerekek nagyrészt nem anyanyelvükön végzik tanulmányaikat. És természetesen a szórványokban volna igazán fontos az, hogy a (hazai és kisebbségi magyar egyházi, társadalmi, kulturális és ifjúsági intézmények, szervezetek és mozgalmak képviselõi személyesen vállaljanak gondozási feladatokat.

A nyugati világban élõ magyar szórványok anyanyelvi gondozása megint külön feladatokat jelent, minthogy ezen a téren igen távoli és már jórészt megszûnõben lévõ közösségekkel kell számolnunk. A hagyományos amerikai, dél-amerikai és ausztráliai magyar közösségek ugyanis igen gyorsan olvadnak, mellettük viszont, fõként a nyugat-európai országokban új magyar szórványok jönnek létre. Így például a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HIMH) felmé-rése szerint Németországba a kilencvenes években több mint hetvenezer magyar munkavállaló került; az õ kulturális gondozásukkal is foglalkozni kellene.

A nyugati világban élõ magyar szórványok nemzeti identitásának megtartása új módszereket kíván, így jobban elõ kellene segíteni azt, hogy a hazai (vagy éppen az erdélyi, a felvidéki) magyar kultúra személyiségei meglátogathassák a nyugati magyar közösségeket (az ilyen látogatásokat ugyanis jórészt felszámolta az utóbbi évtized, amikor jószerivel csakis pártpolitikusok keresték-kereshették fel a nyugati magyar szórványokat), és persze arról is gondoskodni kellene, hogy a nyugati magyar fiatalok rendszeresen meglátogathassák az "óhazát".

Számot kell vetni azzal, hogy a nyugati világban élõ magyarok vagy magyar származásúak mind kisebb része beszél magyarul. Ezek az emberek ugyanakkor valamilyen módon kötõdnek õseik szülõföldjéhez, a magyar kultúrához, a magyar zenéhez, a magyar népmûvészethez és tánchoz, egyáltalán érdeklõdnek a Kárpát-medencében élõ magyarság iránt. Semmiképpen sem volna helyes róluk lemondani, ellenkezõleg, gondoskodni kellene arról, hogy õk a magyar nyelv közelebbi ismerete nélkül is megmaradnak magyarnak, és személyes identitásukban a magyarságnak valamilyen szerepe legyen. Elvégre az írek is angolul maradtak meg íreknek, és az "ír reneszánsz" elõször az ír nemzeti identitást valósította meg, és csak utána próbálta (nem sok sikerrel) az ír nyelv használatát helyreállítani.

Ha nemzeti nyelvüket, legalábbis az általános használat szintjén, az írek elveszítették is, és valójában csak az elmúlt évtizedekben kezdték "visszatanulni", az írektõl mégis sokat tanulhatunk. A kicsiny Írország, amely mára az európai integráció egyik gazdaságban és öntudatban mind inkább erõsödõ tagjává vált, a nagyvilágban, fõként az Egyesült Államokban, szétszóródott írek szervezõ mûhelyévé és központjává tette magát.

A diaszpórában élõ írek jó kedvvel, büszkén látogatnak haza õseik honába, hogy találkozzanak az ír kultúrával, felelevenítsék népi hagyományaikat. A világban szétszóródott és a Kárpátmedencében is mindinkább szétszóródásba kényszerített két és fél millió magyar javára nekünk is ezt az "ír modell" szerint tevékenykedõ szellemi és politikai mûhelyt kellene megteremtenünk.

Mindebben a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (régebbi, hagyományos és ma is használatban lévõ elnevezése szerint: az Anyanyelvi Konferencia) már jó három évtizede (1970 óta) vállal szolgálatot. Az anyanyelvi mozgalom, amelynek olyan "alapító atyái" voltak, mint Illyés Gyula, Keresztury Dezsõ, Bárczi Géza nyelvészprofesszor és a legendás emlékû Lõrincze Lajos, alapításától kezdve, de különösen 1989-es átalakulása óta arra törekszik, hogy védelmezze anyanyelvünket és anyanyelvi kultúránkat, és erõsítse a Kárpát-medencében, illetve a nagyvilágban szétszórtan élõ magyar nemzetrészek, közösségek iránt tanúsított szolidaritást. Ennek következtében rendezte meg és rendezi meg folyamatosan anyanyelvi programjait; értelmiségi találkozókat, tudományos és irodalmi összejöveteleket, tanári továbbképzõ tanfolyamokat, ifjúsági kollégiumokat és táborokat, ezek között a nagy múltú Sárospataki Kollégiumot.

A magyar nyelv védelme persze közös nemzeti ügy és feladat, nem csak a kormányzati politika vagy néhány kulturális civil szervezet ügye. Ezek között a kulturális intézmények és szervezetek között mindenképpen vezetõ szerepe van a Magyar Tudományos Akadémiának, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, a Balassi Bálint Intézetnek, a Magyar Írószövetségnek és természetesen olyan keresztény társadalmi szervezeteknek, mint amilyen az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem és a Pax Romana, továbbá olyan határokon túli magyar kulturális szervezeteknek, mint amilyen az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület, a Csemadok, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége vagy a vajdasági magyar szervezetek. Az anyanyelvi mozgalomnak, az Anyanyelvi Konferenciának - nyelvünk és kultúránk védelme és gondozása ügyében - velük kell együttmûködnie, velük kell szövetségre lépnie.

Ezekbõl a szervezetekbõl és intézményekbõl lehetne létrehozni azt a szellemi, lelki és erkölcsi hálót, amely átfogja a több országba és számtalan szórványközösségbe tagolt magyarságot, és a magyarság kulturális megszervezése révén teremti meg anyanyelvünk védelmének és megtartásának alapjait.

írta Pomogáts Béla





/HUNSOR Monitoring/ © HUNSOR

Még többet a
szorványban élõ magyarokról...
Lapozzon
vissza a
Szorványmagyarság oldalaira