Negyvenhét évet kellett várni, hogy a Délvidék magyarsága meg tudja és meg merje fogalmazni, milyen megtorlásoknak volt kitéve 1944 végén és 1945 elején, közvetlenül azután, hogy Tito hadserege ismét birtokba vette azokat a területeket, amelyeket a trianoni békeszerződéskor elszakítottak Magyarországtól, és ismét a délszláv állam fennhatósága alá kerültek. Újabb tíz esztendőnek kellett eltelni, hogy magánkézben lévő okmányok között -- a levéltári dokumentumok ugyanis hozzáférhetetlenek még 2001-ben is -- bizonyítékokat találjunk arra, hogy kollektív büntetésként kobozták el a három Tisza menti község -- Csurog, Zsablya és Mozsor -- magyar lakóinak vagyonát, zárták őket gyűjtőtáborba és tiltották meg nekik örök időkre, hogy visszatérjenek lakóhelyükre.

Ugyanezek a dokumentumok bizonyítják azt is, hogy nem helyi felelőtlen személyek túlkapása történt akkor a három faluban, hanem a titói hatalom minden állami és fegyveres szerve közreműködött a helyi lakosság által csapott vérengzésben és jogfosztásban éppen úgy, mint a cselekmények leplezésében. Az alábbiakban az előkerült dokumentumok, valamint az akkori törvények alapján részben megvilágítjuk a jogfosztási és a vagyonelkobzási eljárást. A teljes bizonyításhoz hiányzik sok fontos dokumentum, például maga a jogfosztást és vagyonelkobzást elrendelő zsablyai járási döntés, és a katonai közigazgatás illetékes szerveié, ám a kezünkbe került bírósági dokumentumok létezőként emlegetik ezeket, nincs okunk kételkedni, hogy csakugyan megvannak valahol, feltehetőleg valamelyik levéltár máig hozzáférhetetlen dobozában.

A PARTIZÁNOK ÉRKEZÉSE

Tito partizánjainak érkezése napját nevezik ma is felszabadulásnak. Csurogra és Zsablyára ugyanazon a napon, 1944. október 23-án érkeztek meg. Akkor vették uralmuk alá az egész vidéket. Szinte azonnal megkezdődtek a felelőtlen kivégzések. Itt most elsősorban a csurogi és a zsablyai eseményekkel foglalkozunk, mert az előkerült okmányok ezekre vonatkoznak, de a következtetések érvényesek Mozsorra is. Mindenekelőtt kiválogattak néhány személyt a helybeli magyar lakosság közül, és azokat nyilvánosan likvidálták, illetve a kezükbe került magyar foglyokat. Zsablyán még aznap kivégezték Fekete János mesterembert, teteme néhány napon át az utcán maradt, egy villanypóznához vagy fához kötözve, elriasztó példaként. Nyakába szerb nyelven kiírták, hogy így jár mindenki, aki ellenállni merészel. Visszaemlékező zsablyaiak úgy tudják, hogy a szerencsétlen ember nem volt hajlandó engedelmeskedni a partizánok felszólításának, hogy menjen a községházára. Amikor hóhérai megelégelték a tetem jelenlétét a falu központjában, akkor megengedték Deák Györgynek és egy másik személynek, hogy talicskán eltolja onnan, de nem a temetőbe, hanem a dögtemetőbe. Ott ásatták el.

Ezzel kezdődött a magyarok -- és a németek -- számára Zsablyán a felszabadulás. Hasonlóképpen Csurogon, Mozsorban, de Újvidéken és másutt is.

A tömeges, nagy kivégzési hullám azonban mind a három helységben csak mintegy két hét múlva kezdődött és több hullámban folyt le, noha időközben is mindennapos dolog volt, hogy éjszaka elvittek embereket, akik soha többé nem kerültek elő. Az ilyen eltűnések esetleg a helyi lakosság és az új hatalom helyi vezetőinek a rovására írható. A későbbiekben időnként kidobolták, hogy kivégzés lesz, mehet nézni, aki akarja. Ezt, és az elüldözést, a jogfosztást, a táborbazárást és a visszatérést azonban nem lehetett a felsőbb hatóságok tudta és jóváhagyása nélkül végrehajtani. Bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a helybeli lakosság kezdeményezte a helységek magyartalanítását, de az egész akkori zsablyai járásra vonatkozó ilyen döntést azonban már járási szinten kellett meghozni, s mint majd látjuk, ez így is történt. A csurogi magyarok elűzéséről szóló döntés a katonai közigazgatás nevében történt. Még ha feltételezzük azt is, hogy ezt a katonai hatalom nevében tevékenykedő helybeliek tették, a katonai hatóság akkor is teljes felelősséggel tartozik a döntésért, hiszen soha senkit sem vont felelősségre a történtekért.

Kizárt dolog azonban, hogy helybeliek éltek vissza a rájuk bízott hatalommal, hiszen a kiűzésről szóló döntést mindkét akkori vajdasági napilap, a Slobodna Vojvodina és a Szabad Vajdaság is közölte. Mindkettő a Jugoszláv Kommunista Párt lapja volt, hiszen az Agitprop nevű propagandaosztályának gondozásában jelentek meg, tanúsította a Magyar Szó negyvenedik jubileumán az Agitprop egykori irányítója, Stanka Veselinov. A vérengzés a tájon eltartott három hónapon át, miután minden megmaradt helybeli magyart elhajtottak. Legtöbbjüket a járeki haláltáborba, de sokakat kényszerítettek kényszermunkára Újvidékre, illetve Szerémségbe, főleg a Belgrád--Zágráb közötti vasútvonal helyreállítására. Ezek között egy nagy csoport zsablyai a cortanovci vasúti alagút megtisztításán dolgozott.

Csurogon elsőként nem helyelieket, hanem egy csoport, Makóról véletlenül ott tartózkodó leventét végeztek ki, majd nem sokkal utána azokat a munkásokat -- mintegy 15 személyt --, akikkel a kivégzésüket megelőzően a sintérgödör közelében több nagy méretű gödröt kiásattak. A gödrökbe dobálták őket magukat is, később pedig a községházán kivégzetteket. A csoport tagjai közül néhányat elengedtek. A gyilkolás Csurogon január 22-éig tartott. Akkor rendelték el a maradék magyar lakosság kiüldözését. Zsablyán január 29-én szűnt meg a gyilkolás, akkor került sor a teljes magyartalanításra.

Mozsor magyarjai maradhattak a legtovább otthonaikban. Kitelepítésük napját egy volt helybeli, Petrik Verona írta le a Legenda a bácskai magyarokról című, szabálytalan versbe szedett, helyenként rigmusos szövegében. A tizedik versszakban ezt jegyezte fel: "Míglen 1945-ben április hó 28-án (Mind magyart hajlékából kihajtottak,/Sok szenvedő édes anyának szíve nyögött fájdalmában,/Mert kis gyermeke azt mondja: mama álmos vagyok még."

A csurogiak kitelepítésnek nevezett elüldözését, mint említettük, a hatóság közhírré tette. A Szabad Vajdaság -- a Magyar Szó elődje -- január 27-i számában jelent meg az alábbi hír:

"Bánát, Bácska, Baranya katonai parancsnokságának közleménye

Ez év január 23-án a zsablyai járásban lévő Csurug község lakosságának egy részét kitelepítették. Erre az intézkedésre a megszálló és azok csatlósainak háborús bűnösségét kivizsgáló bizottság előterjesztésére került sor, amely hosszadalmas és alapos nyomozás után és a fölmerült tárgyi bizonyítékok alapján megállapította, hogy Csurug község valamennyi felnőtt magyar lakossága közvetlenül vagy közvetve részt vett az 1942. januári véres razzián. A bizottság a lakosságnak ezt a részét háborús bűnösnek nyilvánította a munkaszervezési szabályzat 19. szakasza alapján.

Ezt az intézkedést azért kellett megtenni, hogy az említett községben biztosítsák a normális életmenetet, és hogy igazságosan megbűnhődjenek azok, akik a megszállás idején részt vettek népünk meghurcolásában, terrorizálásában és gyilkolásában.

Csurug község kiköltöztetett lakosai magyarok, de az intézkedés nem irányul ellenük, mint magyarok ellen -- akik egyenjogú állampolgárai Jugoszláviának --, hanem mint megérdemelt büntetés az általuk elkövetett bűnökért.
A kiköltöztetést a legnagyobb rendben végrehajtották."


A kitelepítést -- a kifejezés nem fedi az eljárás lényegét, mert az csakugyan azonnali kiüldözést jelentett, minden vagyon hátrahagyásával -- ezek szerint nem tekinthetjük a helyi szerbek túlkapásának, hiszen azt hivatalos állami szerv, a Kommunista Párt által is támogatott háborús bűnöket kivizsgáló bizottság előterjesztésére hozta meg az itteni legfőbb, a mindenben illetékes katonai közigazgatás parancsnoksága. Jellemző a vétek megnevezése: "népünk meghurcolása, terrorizálása és gyilkolása". A hatóság nem tartotta illendőnek azt mondani, hogy a szláv, a szerb lakosságról van szó, hanem a hasonló szövegekben -- periratokban, propagandaanyagokban -- majdnem kivétel nélkül a "népünk" kifejezés szerepel, ami -- ha szerb szöveget olvasunk -- egyértelműen a szerbség értendő alatta, de így, fordításban, úgy tűnik, hogy az összes itt élő népesség.

Mit fed a jogi alapként említett "munkaszervezési szabályzat 19. szakasza"? Semmit. Ez a napilap szerkesztőségében, a hír fordítása közben elkövetett hiba. A kiűzetésről Aleksandar Kasas is tesz említést a Madjari u Vojvodini 1941--1946 című könyvében, s ebből megérthető, hogy tulajdonképpen a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság működését rendező szabályról van szó. A könyv megemlíti, hogy a csurogi lakosság megnyugtatására a hatóság több személyt nyilvánosan kivégzett a negyvenkettes razziában való felelősségük miatt, ám a lakosság nemhogy lenyugodott volna, hanem folyamodvánnyal fordult a felsőbb szervekhez, követelve a teljes magyar lakosságtól való megszabadulást. Így került sor a kitelepítésről szóló rendeletre, amelyben arra hivatkozik a döntéshozó, hogy a magyaroknak a saját érdekükben el kell hagyniuk a falut, amit ha úgy értünk, hogy maradás esetén valamennyiüktől úgy fognak a helybeliek megszabadulni, hogy kiirtják őket, akkor a használt megfogalmazás, a "saját érdekükben", még pontosnak is mondható.

A csurogi kitelepítési kísérlet így járt sikerrel. Január 29-én sor került a zsablyaiakra is. Néhány hét múlva a mozsori szerbek hasonló követeléssel álltak elő. Kasas írja az említett könyvében: hetvenöt mozsori követelte az 550 helybeli magyar teljes kitelepítését. Kár, hogy a hivatkozási alapul szolgáló szabályt nem idézi. A kiüldözöttek minden vagyonát menten elkobozták, Járekon szabályos haláltáborban éltek néhány hónapon át, negyvenöt tavaszának végén a tábort széttelepítették, a legtöbb fogvatartottat Szépligetre (Gajdobra) szállították, s onnan elbocsátó cédulával elengedték őket a nyár folyamán. B. P. egykori zsablyai lakos a 718-as számú levéllel szabadult, amelynek kiállítási napja 1945. október 4. Az okmány kiállítója ebben is -- akárcsak a többi hasonlóban -- megtiltja az elbocsátottnak, hogy valaha is visszatérjen szülőhelyére.


A TÖRVÉNY

Tulajdonképpen tehát a három falu magyarjai itt éltek tovább állampolgárként, de megfosztva mindenüktől. Arról, hogy hova lett a vagyonuk, miért nem élhetnek a saját helységükben, semmi más okmány, csak ez az elbocsátó levél állt rendelkezésükre. Néhány csurogi elüldözött ugyan azt tanúsítja, hogy amikor a kiüldözés napján a községháza elé terelték őket, hogy onnan gyalogmenetben Járekra tereljék őket a huszonöt fokos hidegben, minden értéket le kellett nekik adniuk és egy omkányt is aláírniuk, amely azt tartalmazza, hogy minden vagyonukat önként átadják az új hatóságnak, de ilyen okmány eddig nem került elő. Időközben azonban az új állam megkezdte a jogszerű működés bevezetését.

Mivel még nem volt az országnak általános választásokon megválasztott törvényhozó testülete, az AVNOJ -- eredeti szerb néven: Antifasisticko vece narodnog oslobodjenja Jugoslavije, magyarul Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács -- elnökségét tekintették törvényhozási joggal rendelkező szervnek, s az hozott is törvényeket, amelyekre a későbbi időkben a hatalmi szervek hivatkoztak a három község magyarjainak jogfosztottságát állandósító eljárásai során. Így például június 9-én meghozta A vagyonelkobzásról szóló törvényt (Zakon o konfiskaciji imovine), július 5-én pedig a Büntetések fajtáiról szóló törvényt (Zakon o vrstama kazni).

Mindezeket dr. Ivan Ribar, az AVNOJ elnökségének elnöke írta alá.

E törvények rendelkezéseivel fedték utólag a korábban végrehajtott vagyonelkobzásokat és a büntetéseket, tudjuk meg azokból a dokumentumokból, amelyek most a kezünkbe kerültek, és amelyeket egy csoport temerini és egy csurogi lakos bocsátott rendelkezésünkre. A kihajtás kifejezés, amelyet a csurogiak, zsablyaiak, mozsoriak és a temeriniek használnak, pontos, ugyanis ugyanúgy történt, mint ahogyan a helybeliek a marhát, disznót hajtották ki vásárra, legelőre vagy éppenséggel a vágóhídra. A temeriniek úgy kerülnek ebbe a bajba, hogy sok föld nélküli temerini a napszámból megtakarított pénzén a szomszédos Csurog határában vásárolt földet, de mivel ez nagyon messze esett a falutól, tanyát is építettek a birtokra, mert onnan könnyebb volt a gazdálkodás. Amikor a csurogi magyarokat kihajtották a faluból, akkor a tanyákon élő magyarokat is, s később pedig, amikor a törvényre hivatkozva telekkönyvileg is elkobozták a földeket, akkor ezt érvényesítették minden olyan ingatlanra és ingóságra, amit temeriniek birtokoltak, akár Csurogon éltek, akár nem.

A hatóság azonban nem tartotta be a saját törvényeit sem, amikor a kiszemelt áldozatok minél súlyosabb zaklatását akarta elérni.
A vagyonelkobzásról szóló törvény hatodik szakasza ugyanis így rendelkezik:
"1) Az elkobzás alól kivételezik 1) a ház berendezését (ruházat, lábbeli, bútor, edények és hasonlók), amely nélkülözhetetlen az elítélt és szűk családja tagjai számára;
2) minden fajta szerszámot, ami nélkülözhetetlen az önálló vagy félig önálló iparos tevékenységhez, kivéve, ha az elítéltnek bíróság tiltja meg foglalkozása űzését;
3) a háztájit, minimális földtulajdont hozzá való felszereléssel, lakó- és gazdasági épületekkel, amelyek szükségesek idegen munkaerő igénybevétele nélküli törpebirtokosi tevékenységhez; élelem és tűzrevaló személyes szükségletek kielégítésére az elítélt és szűkebb családja tagjai számára négy hónapra;
5) pénzösszeg, ami nem haladhatja meg a helyi átlagnapszám háromhavi értékét minden családtagra számítva." (A törvény a Sluzbeni list Demokratske Federativne Jugoslavije című, 12. sorszámú füzetben, 1945-ben, az igazságügy-minisztérium szerkesztésében jelent meg. A magyar szöveg itt és a továbbiakban a szerző fordítása.)

A vagyonelkobzás végrehajtásáról bírósági kiküldöttnek kellett gondoskodnia.

A három község magyarjaitól úgy vették el minden ingóságukat és ingatlanjukat, hogy azok pusztán a rajtuk levő ruházatot tarthatták meg, de sokan panaszkodtak a Járek felé menetelők közül, hogy az őket kísérő őrök a jó lábbelit és ruhát az úton is leszedték róluk, emiatt némelyek meleg ruha és lábbeli nélkül érkeztek Járekra. A nemesfémből készült ékszert -- karikagyűrűt, fülbevalót, nyakláncot --, pénzt, karórát, cigarettatárcát és egyéb értéktárgyakat már a gyűjtőhelyen mindenkinek át kellett adnia testi fenyítés terhe mellett.


Mint említettük már, a Szépligeten kiadott elbocsátó levélben megtiltják az elbocsátottaknak, hogy visszatérjenek falujukba. Nincs szó szerint kimondva, hogy soha többé, de ezt elüldözöttek és otthonmaradottak kivétel nélkül mind így értelmezték. Nincs is rá példa, hogy bárki is hazatért volna falujába, és elfoglalhatta volna akár csak egy részét az elkobzott ingatlannak vagy ingóságnak. Holott a büntetésekről szóló törvény 6. szakaszának 1) pontja egyértelműen kimondja: "A politikai jogok, és a polgári jogok eg részének örök érvényű megvonása kizárólag halálbüntetés esetén szabható ki."

A negyvenöt folyamán hozott törvények értelmében a korábbi vagyonelkobzást szentesítő eljárás úgy zajlott le, hogy a helyi népbizottság -- amely akkoriban a helyi hatóságot jelenttette -- javasolta a járásnak, az pedig a járásbíróságnak, hogy intézkedjen a vagyonelkobzással kapcsolatban. Sehol nem találni utalást arra, hogy ilyen intézkedést kollektívan lehet foganatosítani. Úgy látszik, mégis ez történt.


A NEMZETI ALAPON KISZABOT KOLLEKTÍV BÜNTETÉS

Néhai Tóth Sámuel torontálvásárhelyi lakos őrizte meg az alábbi dokumentumot. (Hogy az okmány rendelkezése érthetőbb legyen, az űrlapra írt szöveg azon részét, amely magán a nyomtatványon nyomdailag be lett írva fekete, a helyi, vagyonelkobzási bizottság által, írógépen beírt részt pedig dőlt betűkkel írtuk. Az űrlap cirill, a gépi beírás latinbetűs.)

"JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG a 30. szakasz értelmében
KOVACICA
Iktatószám: 123
1945. november 15.
A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács 1944. november 21-i döntése, valamint az 1945. június 9-iki Vagyonelkobzásról szóló törvény 30. szakasza értelmében, valamint a körültekintő adatgyűjtés után a Bizottság lefolytatta az eljárást a dolgok vagyoni állásának megállapítása érdekében Tóth Sámuel, felesége Sepsey Zsuzsanna ügyében és a megállapított tényállás alapján meghozta az alábbi
HATÁROZATOT
Tóth Sámuel, foglalkozása jegyző, jugoszláv állampolgár, nemzetisége magyar teljes vagyona, ami Debelyacsa területén található elkobzandó és bekebelezendő a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia javára. A vagyon tételes jegyzéke ki van mutatva a mellékletben.
INDOKLÁS
Az összegyűjtött adatok szerint megállapítást nyert, hogy Tóth Sámuel, debelyacsai lakos vagyonát el kell kobozni, mert nevezett
1--------------
2 nemzetisége: magyar.
A JÁRÁSI VAGYONELKOBZÁSI BIZOTTSÁG tagjai:"
(Következik három cirillbetűs aláírás)
A bizottság a törvény 30. szakasza alapján járt el. Csakhogy ez a szakasz a Német Birodalom vagyonára, illetve német nemzetiségű polgárokra vonatkozik. Tóth Sámuel azért lett vagyonelkobzással büntetve, mert magyar, vagyona nem volt a Német Birodalomé. Akkor hát milyen jogalap szerint kobozták el a vagyonát? nem beszélve arról, hogy fennáll az alapkérdés: Milyen jogalapon végezték ki? Erről ugyanis a hatóság soha semmilyen okmányt nem adott ki. Fia, Tóth Attila követelésére az anatalfalvi (Kovacica) járásbíróság 1958. július 9-i keltezésű végzésével holttá nyilvánította, az antalfalvi börtöncellában vele együtt fogvatartott rabtársai tanúskodására hivatkozva, akik azt nyilatkozták az eljárásban, hogy társuk egy naon eltűnt közülük.

Sokkal jobban járt M. L. csurogi születésű újvidéki lakos, aki amellett, hogy a falu magyar lakóinak sanyarú sorsát elkerülte, nem sokkal a tragédia után még a vagyonát is visszaperelte az államtól. Ennek a pernek az egyik okmánya nyújt számunkra fontos bizonyítékokat. Az ú ügyében -- a vagyon visszaperlése ügyében -- a Zsablyai Járásbíróság járt el és hozott M. L. számára kedvező döntést, hivatalos és eredeti kifejezéssel egy Zakljucak megnvezésű okmányt. Sok minden kiderül belőle.

M. L. vagyonát, a Csurogon telekkönyvezett ingatlant e szerint ugyanez a járásbíróság 1946 február 2-án kobozta el, mégpedig a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. szakasza alapján a kincstár -- az okmányban erar, magyarban elterjedt idegen szóhasználattal: aerar -- javára. Csupán feltételezzük, hogy azonos jogalapra, a 28. szakaszra hivatkozott és hasonlóképpen járt el a bíróság a többi csurogi magyar polgár vagyonának elkobzásakor. Feltételezésünket többek között arra alapozzuk, hogy néhány temerini polgár előkerült vagyonelkobzási bírósági dokumentumában is erre hivatkozik a bíróság.

A 28. szakasz rendelkezése: "A járási népbizottságok kötelesek legkésőbb 90 nappal e törvény megbozatalát követően a járási népbíróságokhoz eljuttatni azon háborús bűnösök és népellenségek vagyonának jegyzékét, (...) Minden ilyenesetben a járási népbíróság az ítéleteket végrehajtandónak tekinti teljes egészében, beleértve a vagyonelkobzá{t is, tekintet nélkül arra, hogy rendelkezésére áll-e az ilyen személyek elítéléséről szóló ítélet,..." Az eddigiek szerint azt mondhatjuk, hogy a csurogi, z{ablyai és mozsori magyarok vagyonelkobzásáról nem hoztak egyedik bírósági határozatot. M. L. perirata alapján pedig azt állíthatjuk, hogy kollektív büntetés történt. A bíróság az általa indított kártalanítási perben ugyanis megsemmisítette az elkobzásról szóló döntését és elrendeli a vagyon újbóli telekkönyvi bejegyzését M. L. számára. Indoklásul az alábbiakat olvashatjuk.

"M. L. most azonban a bíróság elé terjesztett egy kérvényt, amelyben azt kéri, hogy a bíróság mentesítse a vagyonelkobzás alól hivatkozván arra, hogy rá nem vonatkoztatható a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. paragrafusa, tekintettel arra, hogy ő állandó újvidéki lakos 1931. óta és mivel a megszállás és a razzia ideje alatt nem is lakott Csurogon, sem a zsablyai járás valamely más helységében hanem Újvidéken, rá tehát nem vonatkoztatható a zsablyai járás magyarjaira kollektíven kiszabott büntetés." (Kiemelés: M. M.)

A bíróság ezt tényként megállapította, hog emiatt rá csakugyan nem conatkoztatható ez az intézkedés, ennek következtében tehát az ingatlant visszaadja eredeti tulajdonosának. M. L. szóbelileg közölte, hogy ő abban az időben igenmagas kapcsolatokkal rendelkezett az új hatalomnál, elsősorban annak köszönhetően, hogy szervezett munkásként már az első Jugoszláviában a grafikusok szakszervezetébenaktívan dolgozott, másrészt pedig annak köszönhetően, hogy felesége szülei a negyvenkettes razzia idején áldozatul estek Újvidéken. A fentiek alapján leszögezhetjük, hogy az elkobzáskor a csurogi magyarokat -- az említett törvényszakasz szerint -- olyan háborús bűnösöknek tekintették, "akiket a háború folyamán kivégeztek, megöltek, akik meghaltak vagy megszöktek" mégpedig azért, mert a negyvenkettes razzia idején -- magyarként -- a szőblyai járás területén éltek. Ez a megállapítás egyértelműen következik az idézett bírósági okmányból.


M. L. periratának a száma: r.p.: 474/45. rá van még jegyezve egy másik szám is: 16/V947. Az előző szám a vagyonelkobzási okmány száma lehet, a másik pedig a visszaszármaztatásáról szólóé.

Rosszabbul járt a C.M. és M.V. temerini házaspár, akiknek sok más temerini lakossal együtt a csurogi határban volt tanyájuk és földjük.
Vagyonukról a zsablyai járásbíróság az alábbi módon intézkedett.
"JÁRÁSI NÉPBÍRÓSÁG, ZSABLYA
Vp. 746/945.
(...)
alkalmazni kell rájuk a zsablyai járás magyarjaira kimondott kollektív büntetést, és ennek végrehajtása érdekében kiküldik a bíróság megbízottját. A vagyon összeírását 1946.II.11-én végzik a helyi népbizottság épületében Csurogon, amiről az érintetteket e Határozat kézbesítése révén értesítik. (...)"

Az érintettek nem voltak sem szakszervezeti munkások, sem negyvenkettes károsultak, mint M. L., sem az akkoriban már mindenható kommunista párt tagjai. Egyszerű temerini földművesek voltak, akiknek minden birtoka a csurogi határban volt. Fellebbeztek a bíróság döntése ellen. Szabályos jogorvoslásra számítottak, amihez minden jogi alapjuk megvolt. A fellebbezést Aca A. Arsenijevic újvidéki ügyvéd fogalmazta meg. Igen nagy hozzáértéssel. Szakszerű érveit azonban a bíróság semmibe vette. Beadványában kéri a vagyonelkobzásról szóló döntés hatályon kívül helyezését az alábbi indoklással.

Első kifogása az, hogy az érintett nem lehetett jelen a vagyonösszeírásnál, amit a törvény kötelezően előír. Azért nem volt jelen, mert késve kapta a bírósági idézést. Ismerve az akkori bírósági gyakorlatot, okkal feltételezhető, hogy az értesítés késedelmes kézbesítése szándékos volt. Ez azonban szinte mellékes érv. A legfőbb kifogást, ügyfele nevében az ügyvéd így fogalmazza meg.

"Ami pedig holmiféle kollektív büntetésre vonatkozik az alaptalan és törvénytelen az alábbi okok miatt.
a. Mindenekelőtt azért, mert törvényeink nem ismertek, és ma sem ismernek kollektív ítéletet (...)
b. Emellett a kollektív büntetés rám nem is vonatkoztatható, mivel én soha sem voltam sem Zsablya sem Csurog lakosa, hanem mindig Temeriné
c. Mert a csurogi razzia egész ideje alatt én Temerinben tartózkodtam
Mert nekem soha semmilyen vád sem ítélet nem volt kézbesítve, nem volt módom védekeznem (...)
Esetemben nem alkalmazható a Vagyonelkobzásról szóló törvény 28. paragrafusa, mert az kifejezetten HÁBORÚS BŰNÖSÖKRŐL ÉS NÉPELLENSÉGEKRŐL TESZ EMLÍTÉST, AKIK A HÁBORÚ ALATT KI LETTEK VÉGEZVE, MEG LETTEK GYILKOLVA VAGY AKIK ELMENEKÜLTEK. Én azonban a DFJ szabad polgára vagyok, és élvezem teljes polgári jogaimat, és a magyar nemzetiséghez tartozom.
(...)
én a vagyonelkobzási eljárásban SZEMÉLYESEN, SZABAD POLGÁRKÉNT KÉPVISELEM MAGAMAT MINDEN POLGÁRI JOG GYAKORLÁSI JOGÁVAL, ÍGY TEHÁT ELLENTMONDÁSOS (a bíróság érvelése -- M.M. megj.) ÉS VILÁGOS, HOGY E TÉNY FÖLÖTT A BÍRÓSÁG NEM LÉPHET ÁT SEMMIFÉLE MAGYARÁZATTAL. (...)

Végül a kifogásolt határozattal megsértették a Vagyonelkobzásról szóló törvény 29. szakaszával összefüggésben a 6. szakaszát. Én ugyanis földműves vagyok, és a földművelés az egyetlen foglalkozásom és jövedelmi forrásunk. Eszerint tehát kötelezően meg kell hagyni a létfenntartáshoz szükséges kötelező ingatlant, a kötelező mezőgazdasági felszerelést, a lakóházat, valamint a családtagonként járó földterületet a művelésre és a család eltartására.
(...)"
A fellebezést az illetékes újvidéki kerületi bíróság simán elvetette. A rövid indoklás így hangzik: "A zsablyai Járási Népbizottság 6697/1945 számú, 1945. október 5-én kelt előterjesztése leszögezi, hogy a Járási Népbizottság a fellebbezőt népellenségnek tekinti, és mivel mint ilyent kollektív büntetést szabott ki rá, internálva őt, így hát a bíróság a vagyonelkobzást indokoltnak találja. Annál is inkább, mert B.B.B. (Bácska, Bánát, Baranya -- M.M. megj.) területén érvényben lévő katonai közigazgatás idején Vajdasági Népfelszabadító Főbizottsága határozatot hozott, amellyel elkobozta minden magyarnak a vagyonát, aki Zsablya és Csurog területén lakott, (kiemelés M.M.), kivéve azon magyarokét, akik közreműködtek a népfelszabadító háborúban, itt azonban ez az eset nem forog fenn."

Nos, helyben vagyunk! Az újvidéki kerületi bíróságnak ebben az érvelésében megtaláljuk azt, amit eddig nem volt szerencsénk látni. Nevezetesen, hogy a csurogi és a zsablyai magyarok jogfosztását a katonai közigazgatás rendelte el. Eddig ugyanis csupán a csurogiak kiüldözéséről szóló rendelet került napvilágra. Most már csak ezt, az egész járás magyarjaira vonatkozót kell előkeresni és nem mondhatja senki többé, hogy az, ami 1944 végén, 1945 elején az itteni magyarokkal történt, nem a legfelsőbb hatalom utasítására történt.

Emlékezetbe idézzük e helyen a katonai közigazgatás bevezetésének indoklását, amelyet maga Tito marsall főparancsnok írt alá. Íme a teljes szövege:

"A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és Partizánosztagok főparancsnokságának végrehajtási rendelete

A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás bevezetése

I.
Bánát, Bácska és Baranya felszabadulása megköveteli, hogy minél gyorsabban rendezzük a körülményeket, és megteremtsük a feltételeket a népi demokratikus államhatóság rendes működésére. A rendkívüli körülmények, amelyek között e vidékek a megszállás alatt éltek, valamint a feladat, hogy minél hamarabb és minél teljesebben megszüntessük a megszállók és az ide települt idegen elemek részéről népünknek okozott bajokat, nemkülönben a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása végett az összes gazdasági erő mozgósításának igénye -- mind megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében összpontosuljon.

A felsorolt okok miatt Bánát, Bácska és Baranya területén meg kell alakítani a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatást.
Ez a katonai igazgatás ideiglenes lesz, és hazánk felszabadulásáig tart, amikor is a hatalom a népfelszabadító bizottság kezébe megy át.

II.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás Bánát, Bácska és Baranya területére terjed ki; ezt a területet délről a Dráva és a Duna, északról és keletről pedig a régi jugoszláv--magyar és jugoszláv--román határ határolja.

III.
Az említett területen minden végrehajtó és bírósági hatalom a hadsereg és annak e célra kinevezett szervei kezébe megy át.

A katonai közigazgatás tartama alatt a népfelszabadító bizottságokban megtestesülő néphatósági szerveknek támogatniuk kell ezen igazgatás szerveit feladatuk teljesítésében.

IV.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás élén parancsnok áll; munkájáért a JNFH és a PO főparancsnokának tartozik felelősséggel.
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás
1) Bánáti Katonai körzetre;
2) a Bácskai és Baranyai Katonai Körzetre oszlik.
A katonai körzetek térparancsnokságokra, helységparancsnokságokra és falusi katonai parancsnokságokra oszlanak.

Versec
1944. október 17.
Tito,
Jugoszlávia marsallja, a JNFH és a PO főparancsnoka"

(A dokumentumot a Josip Broz Tito Összegyűjtött Művei című sorozat magyar nyelvű változatának 24. kötetéből idéztük. FORUM Könyvkiadó, Újvidék, 1998. Pilcz Nándor fordítása.)


Megjegyzendő, hogy a rendelet nem nevezi meg a közigazgatás parancsnokát, sem hatályba lépésének idejét. Erre semmilyen utalást nem találni az említett könyvben, noha azt a teljesség igényével szerkesztették. Kétségtelen azonban, hogy a parancsnok Ivan Rukavina volt, a közigazgatást pedig október 22-én vezették be, és február elsejéig tartott. Ez azért fontos, mert minden kétséget kizár, hogy a csurogi, zsablyai, mozsori, de az egész vidéken véghezvitt vérengzés meg a zsablyai járás magyarjainak jogfosztása is akkor zajlott le, amikor minden hatalom a katonai közigazgatás kezében volt. A mozsoriak elüldözése ugyan már később, de a zsablyai járásban történtek mintájára.

A szövegben található "népünk" kifejezésre már korábban felhívtuk a figyelmet. E mögött a szlávságot, tájunkon elsősorban a szerbséget kell érteni, világosan kiderül ez a katonai közigazgatás parancsnokának, Ivan Rukavina tábornoknak a katonai közigazgatás hatályba lépése -- 1944. október 22-e -- napján kiadott felhívásából. Ebben ezt olvashatjuk: "...a nemzeti jövő és e terület délszláv jellegének megőrzése... érdekében szükséges." (Ez az idézet A. Sajti Enikő: Délvidék 1941--1944 című könyvéből való.)

Semmi kétség sem fér tehát ahhoz, hogy a csurogi és a zsablyai magyar lakosság megtizedelése, elüldözése és máig tartó jogfosztása az akkori legfőbb hatalom utasítására és annak bábáskodása mellett történt. Nincs okunk kételkedni, hogy úgyszintén az a hatalom felelős a mozsoriak tragédiájáért. Az intézkedést a saját meghirdetett elvei ellenében és a saját jogszabályaik ellenében tették. Ezért kell még ma is leplezniük azoknak, akik részesei voltak az intézkedésnek.
Logikus, hogy az akkori hatalom intézkedéseit a mostani hatalomnak kell semmissé nyilvánítania és a károsultakat kártalanítania.

írta Matuska Márton
Délvidéki író, újságíró








[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

További cikkek e témában:
• A csúrogi magyarok meghurcoltatása
• Délvidéken az 1944/45 ártatlan aldozataira emlékeztek
• Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45
• Teleki Júlia: "Keresem az apám sírját"
• Az ártatlanul kivégzettek emlékére


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -