Ami 1920. június 4-én történt: megemészhetjük, belenyugodhatunk, önként lemondhatunk telekkönyvi jogi tulajdonainkról?!?
Vajon Trianon történelmi szükségszerűség, a magyar nemzet alkalmatlanná vált volna arra, hogy alkotmányos jogrenddel minden itt lakó ôshonos nemzetiség számára jóléti államot vezessen?
Ha önvizsgálatot végzünk, és összehasonlítjuk magunkat az utódállamok nemzeteinek gazdasági-kultúrális-jogrendszereivel, demokratikus koncepcióival, azt kell mondanunk, hogy nincs szégyellni valónk. Már államalapító királyunk meghirdette Imre fiához írt dokumentumában a demokrácia örökértékű alapelveit: „a sok nyelvű sok kultúrájú állam erôs, az egy anyanyelvű törékeny, gyenge..."
A szentistváni államprincípium mindenki elôtt felemelte a magyar országhatár sorompóit, és fajra, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül mindenki alkotmányos jogvédelemben részesült. Ennek következtében Magyarország nem válhatott kizárólagos nemzeti állammá, hiszen a Kárpát-medence népeinek volt otthona és hazája!
Magyarország 1100 éven át működtette az egyetemes emberi jogokat, amelyeket igen sok állam csak napjainkban kodifikált, de még ma sem működtet. Magyarországot Trianonban nem büntetni, hanem jutalmazni kellett volna. A magyarországi demokratikus állapotok megismerhetôk a nagy román író, Ion Slavici műveibôl. Tôle megtudhatjuk, hogy 1918 elôtt a Bánságban, Partiumban, Máramarosban, Erdélyben voltak olyan helységek, ahol a közigazgatás csak román nyelven folyt. A községházakban jegyzôkönyvet, anyakönyvi kivonatot, bejegyzést még csak nem is két nyelven készítettek.
Mindezeknek következtében történelmi szükségszerűségrôl nem beszélhetünk. Trianonban bekövetkezett darabokra szaggatásunknak más okai lehetnek.
Akkor Trianonban vajon „jóvátétel" történt az utódállamokkal szemben? A magyar állam ezelôtt 1100 évvel jogtalanul elrabolta volna Ukrajnától Kárpátalját, Szlovákiától, mint jogos telekkönyvi tulajdonostól Felvidéket, Szerbiától a Délvidéket, Romániától a Bánságot, Partiumot, Máramarost, Erdélyt és Trianonban „végre" „minden jogos tulajdonossal szemben megtörténhetett volna a RESTITUTIO IN INTEGRUM?"
Akadhatna történész, aki jó lelkiismerettel ezt az országcsonkítást „jóvátételnek", restitutio in integrumnak minôsíthetné, aki a „trianoni szemléletet" történelmi–etikai–jogi alapon legitimizálhatná és a történelmet, mint objektív tudományt így merné tanítani?
Ami 1100 éven át összeillett történelmileg, földrajzilag, gazdaságilag, kulturálisan, hitvallási alapon, Trianonban bűnösen szétdarabolták, és olyan országokhoz csatolták, amelyekhez soha nem tartoztak. Ezt a döntést viszont nem lehet másként minôsíteni, mint minden alapot nélkülözô kollektív büntetésnek.
Márpedig minden büntetésnek van kezdete és van vége. Minden büntetés ellen van jogorvoslat: óvás, fellebbezés, felülvizsgálat, perújrafelvétel, s ezek a jogorvoslatok soha el nem évülnek.
Az igazságtalan, nyolcvan éve tartó szorongatott helyzetünkben mi az, amit tehetünk és tennünk kell a mai nemzetközi konstellációban?
Politikusokat, barátokat szerezni, akik nevünkben, az összes kárpát-medencei népek érdekében próbálják működésbe hozni a Helsinki Alapokmány azon tételét, amely lehetôvé teszi az országhatárok békés, kétoldalú tárgyalásokkal, etnikai alapon való igazságos módosítását. Nem fegyverekkel, hanem művelt emberekhez illô kerekasztalnál kifejezett racionális argumentumokkal. Akikben van felelôsségtudat, jogérzet, etikai magatartás meg istenfélelem, annak tudatában ott kell lennie az örökérvényű mózesi tételnek: „Ami neked nem hasznos, azt másokkal szemben ne kövesd el, ami a másé volt, azt ne tartsd magadnál".
Függetlenül attól, hogy átmenetileg országhatároknak létezniük kell, minden népnek–nemzetnek joga, hogy önmaga identitását meghatározza, és saját otthonát–házatáját gazdasági–kulturális–közigazgatási–igazságszolgáltatási szinten berendezhesse. Oda kell jutni, hogy a népek között uralkodó alá- és fölérendelt jogviszonyt az egymásmellé rendelt egyenlô partneri kapcsolat váltsa fel.
Amíg mindez működésbe indul, és testet ölt, ezeket tudomásul kell venni, hogy az elcsatolt területeken élô magyarság többé nem lehet nemzeti kisebbsége Ukrajnának, Szerbiának, Szlovákiának, Romániának, hanem ôk a magyar nemzet szerves részei (lásd a moldáviai románok jogi státusát) s ôslakókként államalapító tényezôk, a velük együtt élôkkel nemzettársak, akiket egyenlô partneri jogok illetnek meg, amelyet nemzeti autonómia keretein belül (lásd Svájc, Dél-Tirol példáit) érvényesítenek és élnek meg.
Ez a záloga annak, hogy a kárpát-medencei népek között a történelmi megbékélés létrejöjjön, s a feszültségek és görcsök csak így oldódnak, és az ellentétet így váltja fel a szükségszerű együttműködés és a közös cselekvés.
Dr. Újvári Ferenc ügyvéd
|
|
|
