Politikai válságot mondtam, aminek megoldása politikai kiállást igényel ­ rendszerint. II. János Pál pápa rendbontóan nem politikai eszközökhöz nyúlt, és ez volt az ô ereje, amivel úrrá lett a válságon.

A hetvenes éveket idézzük fel, sokan emlékezünk még az akkori állapotokra. Olaszországban, a pápai székhely országában, az ötvenmilliós katolikusság körében virágzik a nem-kommunista államok legnépesebb kommunista pártja. A nyolcvan százalékban katolikus vallású Franciaországban ugyancsak a második legnagyobb párt a kommunistáké. Willy Brandt Németországa a keleti tömbhöz való becsatlakozás készségét mutatja. Latin Amerikában papok hirdetik a marxizmust. Amerika a vietnami ôserdôben mutatványozza a kommunizmus elleni álságos küzdelmét. Errôl írtam 1973-ban: ­ Az elmúlt tíz év alatt a híreket olvasó, rádiót hallgató nyugati közönség tudatába beleégett a vietnami tanulság: a világ legnagyobb hatalma, Amerika roppant ereje, legkorszerűbb hadigépezete sem tudja feltartóztatni a kommunizmust még egy kis ország belháborújában sem ­ tehát értelmetlen a küzdelem. El kell felejteni a kelet-európai államok sorsát, és meg kell barátkozni a koegzisztencia gondolatával...

A római katolikus Egyház teljesen feladja a merev álláspontot, és az "egység" érdekében nem csupán engedményeket tesz, hanem történelmi önkritikát is gyakorol. A budapesti kommunisták megállapodtak a Vatikánnal Mindszenty Rómába rendelésében és elhallgattatásában. A római kiadású magyar nyelvű Katolikus Szemle által kiadott könyvben (A megzavart keresztény ­ Bizonytalanságok a 2. vatikáni zsinat után) olvassuk többek között a Keresztények a politikában c. dolgozatban, amelynek szerzôje, András Károly a francia Semaines sociales által Lyonban 1973-ban megrendezett évi konferenciáról számol be, amelynek témája: "A keresztények, az egyházak és a politikai élet" volt. Ebbôl idézzük az alábbi bekezdést:

"A negyedik irányzat képviselôi a politikai színkép szélsô baloldalán helyezkednek el. Több alcsoportra oszlanak, de néhány fontos pontban megegyeznek: meg akarják szüntetni a keresztények hagyományos politikai-mozgalmi kötöttségeit, de nem azért, hogy minden irányban szabaddá tegyék ôket, hanem hogy új kötöttséget teremtsenek egy közelebbrôl meg nem határozott szocializmus formájában. Az Egyház szociális tanítását általában elvetik, mert véleményük szerint a kapitalizmus szekértolója, vagy csak azokat az újabb megnyilatkozásokat emlegetik, amelyek a pluralizmus elismerésén, a dialógus sürgetésén keresztül megnyitották az utat a keresztények »politikai felszabadítása« felé. A szociális felfogás igazolásáért ez a csoport is az Evangéliumhoz megy vissza, de Krisztusból társadalmi forradalmárt csinál, s azt hirdeti, hogy követôinek az osztályharcos szocialista mozgalmakban vagy legalábbis azok oldalán van a helyük. Az irányzat hívei elméleti alapjaik megvetésében a legtöbb segítséget az ún. forradalmi teológiában kapta. A politikai színtéren kis keresztény baloldali pártok, vagy keresztény, esetleg szocialista mozgalmakon belüli csoportosulások formájában jelentkeznek a legváltozatosabb programokkal. Legismertebb nemzetközi tömörülésük a »Keresztények a szocializmusért« nevet viseli; eleinte inkább csak Latin-Amerikában szerepelt, az utóbbi idôben azonban Európában is elôre tört."

II. János Pál pápa nem vatikáni trónszékérôl küldözgette rendteremtô utasításait, hanem elment a helyszínre. A legtöbbet utazó pápa nemcsak híveket látogatott, de rendet is teremtett a marxista teológia terén. Az amerikai, fôleg dél-amerikai jezsuita függetlenkedô mozgalmakat személyesen szedte ráncba (Atuppe­Dezza ügy), és erôsítette a Szentszék tekintélyét.

Hosszan tartana részletekbe menni, a lényeghez itt elég annyi, hogy a katolikus egyházat olyanféle szerepre felhasználni, ami partnerré tette volna egy minden valószínűség szerint tervbe vett kelet­nyugati koegzisztenciás világállam létrehozására, II. János Pál uralkodása alatt lehetetlenné vált. Nem támadott senkit és semmit, felerôsítette az Egyház védekezô erejét. Ilyen értelemben helyénvaló megállapítás, amit Orbán Viktor tett a kommunizmus legyôzésével kapcsolatban, bár ­ szerencsére ­ egyéb tényezôk is színre léptek a szovjet rendszer összeomlásában. Ha volt olyan elôzetes feltételezés, hogy a szláv pápa engedelmes eszköze lesz a kétpólusú világrend (USA­USSR) megalapozásának, akkor az téves számítás volt, a lengyel pápa erôsnek bizonyult.

Nos, ezért kellett volna lelôni. A török bérgyilkos mögött világrendezô politikai törekvések voltak.

A Katolikus Magyarok Vasárnapja 1986-ban sorozatban közölte Fazakas Ferenc "Marxisták beszivárgása egyházainkba" című tanulmányát, amibôl egy ide illô szakaszt beiktatok:

"A XXIII. János és VI. Pál pápák idejére esô két évtized alatt (1959­1978) a katolikus egyház felülrôl lefelé, papságának és szerzeteseinek jó részével, hírközlô szerveiben és nevelési intézményeiben egyszerűen nem küzdött a kommunista összeesküvés ellen. Annak idején XI. Piusz pápa észrevette és kijelentette, hogy a világi hírközlô szervek a hallgatás összeesküvésével igyekeznek fátylat borítani a kommunizmus gaztetteire. Az említett két évtized alatt ugyanezt lehetett tapasztalni a katolikus sajtónál is. Ezen húsz év alatt a katolikus egyház és a WCC között is nagy megértés és közreműködés fejlôdött ki; a 70-es években Európában 11 állam katolikus egyháza teljes jogú tagja az ott működô WCC szervezetének.

[Itt közbe kell iktatni egy kis tájákoztatót errôl az idézett WCC-rôl: A World Council of Churches a protestáns egyházak nevében szervezkedô egyházi színezetű szélsôbaloldali politikát folytató szervezet, amit a nyugati országokban szerveztek, de felvették a szovjetmegszállta országok egyházait is. Így érkezett Ausztráliába 1979 elején dr. Tóth Károly református püspök az itteni Egyházak Világtanácsa meghívására. Ennek a dörzsölt, de hitvány bolsevista ügynöknek az itteni viselt dolgairól beszámoltam "Taláros agitátor" cím alatt a Magyar Élet 1979. május 24-i számában. Ebbôl most csak néhány mondatot idézek errôl a "vallási" szervezetrôl: ­ A Világtanács a teológiai marxizmus és a teológiai szinkretizmus hirdetésével és szorgalmazásával váltotta ki a 300 NSW-i pap és egyháztanácstagokból álló közgyűlés többségének fölháborodását. Rev. Donald Campbell javasolta a qeenslandiek példájára a Presbyterian Church of New South Wales kilépését az Australian Council of Churches-bôl és következésképpen a World Council of Churches-bôl is, amit a jelenlévôk 70 százaléka határozattá tett. A Világtanács nem valami hierarchikus egyházszervezeti testület, hanem a ma divatos képviseleti szervként olyan képzôdmény, amin keresztül kisebb egyházak nagyobb súllyal hallathatják szavukat a világban. Mint a legtöbb ilyen szervezetet, ezt is a nyugati szélsôbaloldaliak hozták létre, és a belépô egyházak jó ha csak évtizedek után rájönnek, hogy a világtanács a nevükben olyant hirdet, amivel nem érthetnek egyet. Nem egy botrányos esetrôl értesültünk annak idején, hogy a WCC fegyvervásárlással támogatta az afrikai forradalmi mozgalmakat.]

A Christian Beacon 1972. március 15-i számában közölte, hogy VI. Pál pápa egy 10 ezer dolláros bôkezű ajándékot adott a WCC-nek, hiszen a tíz éve elindult ökumenikus mozgalom folytán az együttműködés a két szervezet között úgy elmélyült, hogy a katolikus világegyház belépése a WCC-be egy kivitelezhetô lehetôséggé vált. II. János Pál pápa trónralépése azonban ­ mely a Szentlélek által ihletett csodának tulajdonítható ­ az egyház elleni támadások csôdjét jelentette. Várható volt tehát, hogy a világösszeesküvés mindent megkísérel, hogy ezt a karizmatikus szent pásztort a világuralomra jutás útjából eltávolítsa. Az ellene és Reagan elnök ellen elkövetett merényletek fiaskója csak az isteni gondviselés kegyelmének köszönhetô."

A lengyel pápa nem volt kedvence annak a világnak, amely érdekelt volt a háború után kialakult európai helyzet mozdulatlanságában, évtizedekre szóló olyan "nyugalmában" és "békéjében", amire szovjet szuronyok vigyáztak. Talán azt várták tôle nyugaton is, keleten is, hogy jámborságra, türelemre intse a népét, belenyugvásba az adott helyzetbe, és szelíden imádkoztassa az ezermilliós katolikusságot sorsa elviselésére, vezetve azon az úton, amin két elôdje húsz éven keresztül haladt, mely úton kiérlelôdött a vélemény, hogy a válságból kivezetô utat keresve, az egyházi megnyilatkozások ismételten visszatérnek a más világnézetűekkel való praktikus együtt-működés szükségére. Ennek a betere-lô irányzatnak a meghirdetôje XXIII. János, aki például a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című lelkipásztori konstitucióban már kifejezetten a más világnézetűekkel való ôszinte és okos párbeszéd szükségérôl beszél. VI. Pál már pontosít, az Octogesima Adveniens-ben például felveti a szocializmus kérdését, és elhatárolja azt az ateista marxizmustól. A keresztény emberfogalom ­ írja ­ nem egyeztethetô össze az ateista marxizmus eszméivel. Maga a szocializmus azonban más lapra tartozik.

A pápák nem érvénytelenítik elôdeik kijelentéseit, így II. János Pál soha nem szólt a szocializmus ellen, nem azt mondta, hogy azt meg kell szüntetni, de azt hirdette, hogy jobbá és fôleg nemzetivé kell tenni, a szuverén államot meg kell szabadítani a fojtogató kéztôl.

Pápai trónján elsô intézkedése volt a Vatikáni Rádió adásának kiterjesztése Kelet-Európa egészére, annak minden nyelvére. Számos prelátust kinevezett ezekben az országokban fontos pozíciókba. Azonnal megkezdte lengyelországi látogatása tárgyalásait. 1979 júniusában, nyolc hónappal megválasztása után szülôhazájában hatmillió lengyel gyűlt össze körútja állomásain, hogy közelében lehessen. De nemcsak Lengyelországról beszélt, hanem "a testvéri, szomszédos népekrôl" is, és kijelentette, hangos szóval kiáltja az egész egyháznak, egész Európának, az egész világnak, hogy ezeket a gyakran elfelejtett nemzeteket, népeket magához öleli saját nemzetével együtt. Kijelentette, hogy a keresztény és a marxista világ nézetei egymás ellentétei. Vádolta a kommunista rendszert, amely kiemel egyeseket mások rovására. Békérôl, társadalmi harmóniáról szólt, ami csak azáltal érhetô el, ha elismerik a nemzet alapvetô jogait az élethez és a szabadsághoz. Elítélte a szovjet-irányította Varsói Szerzôdést Kelet-Európa szovjet leigázását.

Ez az út adott ezután erôt, bizakodást a lengyel munkásság nagy vállalkozásához a Szolidaritás Szakszervezeti Mozgalomhoz, ami térdre kényszerítette a lengyelországi kommunista hatalmat, de megrengette a Szovjetuniót is. Ez kihatott Litvániára is, ahol a litván katolikus egyház a legderekasabb ellenállást fejtette ki a szovjet elnyomás ellenében. A pápa fellépése a kommunistákat saját fegyverükkel való szembenézésre kényszerítette: a szocializmus írott elveinek érvényesítését vívták ki a lengyel munkások, létrejött az elsô szabad szakszervezet a szovjet világban. A küzdelmek egy kritikus idôszakában, 1980 augusztusában a pápa személyes jegyzéket küldött Brezsnyevnek Moszkvába (NBC White Paper, The Man Who Shot the Pope, 1982. szept. 23.), ha a szovjetek Lengyelország ellen vonulnak, leteszi Szent Péter koronáját, visszatér hazájába, váll vállvetve helytállni a nemzetével. Tény, hogy a Szovjetunió elállt a fegyveres beavatkozástól, 30 hadosztálya várakozott a parancsra hónapokon át, és ez meghozta tavaszra a Solidarity gyôzelmét. A pápa fogadta Lech Walesát 1981. január 15-én a Vatikán hivatalos vendégeként, a hajógyári munkást, aki bátran megszervezte a szabad szakszervezetet.

Valami nem illett bele a koegzisztenciás világba: egy olyan pápa, aki lengyel maradt, tehát nemzeti, aki munkás sorból került egyik nagy lelki birodalom irányítójává, aki ismerte a kommunizmust, mert élt alatta, aki ki meri mondani, hogy a marxizmus nem elfogadható, aki ezzel fölforgatja a Vatikán keleti politikáját, aki veszélyezteti a szép új világrend álombaringató menetrendjét. Ilyen szerep ütközik a világ kialakult rendjével.

Idézzünk valamit eredetiben: "»When the Holy Father began defending Solidarity, Yuri Andropow ordered his assassination,« declared Archbishop Myroslav Lubachivsky, a leader of the Ukrainian Church in exile, expressing in a simple declarative sentence a view held by practically the entire Catholic clergy in the Soviet bloc." ­ Newsweek, 1983. június 20. (Amikor a szentatya védelmébe vette a Szolidaritás Szakszervezetet, Andropov elrendelte meggyilkolását ­ jelentette ki Myroslav Lubachivsky bíboros, az emigrációs ukrán egyház vezetôje, egyszerű szavakkal kifejezve a szovjet blokk katolikus papjainak véleményét.) A pápa elleni fegyveres merénylet nem váratott magára sokáig.

1981. május 13-án, szerdán 15 ezer ember gyűlt össze a Szent Péter téren. Szép napos idô volt, a pápa megérkezett pontban 5 órakor. Nyitott autójában állva üdvözölte az ôt lelkesen köszöntô tömeget. Sokakkal kezet fogott, kisgyermekeket emelt fel, s csókolt meg, és aztán, az utolsó kör végén, 5 óra 19 perckor egy fehérruhás lánynak nyújtotta kezét, amikor lövés dördült. Majd még néhány. A pápa talán látta magát a merénylôt is. Néhány pillanatig még állt, aztán megingott, s lassan személyi titkárja karjaiba hanyatlott. A sofôr a tér szélén álló mentôkocsihoz hajtott. (Korabeli leírás.)

Egy pillantásra még visszatérünk Lech Walesa januári vatikáni látogatására. A pápa merénylôje kihallgatásán kiderült, hogy a lengyel szakszervezeti vezetô ellen nagyon alaposan elôkészített merénylet valami miatt nem valósult meg, ami ugyancsak a török származású Mehmet Ali Agca feladata lett volna. Aligha kell ennél nagyobb bizonyíték ahhoz, hogy mindkét merénylet mögött egyazon megbízó áll, a Szovjetunió.

Ennyi talán elég is, érzékeltetni hogy egy megfelelô ember bele tud szólni a világ menetébe. A lengyel pápa élt a lehetôséggel, és bô negyedszázados uralkodása idején sikeresen megtartotta azokat az alapokat, amiket az elsô években lerakott. Küzdelmeinek csak kis részét ismerhetjük meg, a Vatikán titkos, szövevényes, olaszos politikai útvesztôit jóllehet ki tudta kerülni, de nem lehetett könnyű dolga, hiszen a két elôdjétôl megörökölt hivatal az ô egyenes elgondolásával aligha volt egyeztethetô. Hacsak Casaroli bíborost említjük, az is érzékelteti, a helyzet fonákságát. Casaroli volt a Vatikán liberalista irányzatának megfelelô keleti politikának "miniszterelnöke", a szovjet blokkal való kapcsolatok buzgó építôje, Mindszenty utolsó évtizedének megkeserítôje. Holtában sem hagyta ôt nyugodni. Agostino Casaroli visszaemlékezô könyvébôl (A türelem vértanúsága, A Szentszék és a kommunista államok (1963­1989), Szent István Társulat 2001) egy kis részt idézek: "1975. november 13-án VI. Pál pápa fogadta Lázár György miniszterelnököt, és 1977. június 9-én a Vati-kán küszöbét átlépte Kádár János, az 1956 utáni magyar kommunizmus legfôbb képviselôje. Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy az ausztriai Mariazellben Mindszenty bíboros most forog a sírjában; de talán a túlvilági élet nyugalmában az emberi történelem viharos jelenetei más megvilágításban látszanak, s így próbálta látni az olyan különbözô és ellentétes véleményeket VI. Pál pápa is."

Nem ismerhetjük az Egyház felsô vezetôségének a világát, de úgy érezzük, hogy Wojtyla pápa megvívta ott is a maga harcát, és ha a keletre való igazodás értelmét már el is vette a történelem, remélni kell, hogy lesz a következôkben is elég erô és akarat, hogy a nyugati világ deviáns irányzataitól is tudja függetleníteni magát a római Egyház, hívei üdvére, az emberiség javára.

» vissza a HUNSOR honlapjára