Így történt, hogy az elnök nincs mit mondjon az ország helyzetérôl, mert annak kialakításához vajmi kevéssel járulhat hozzá. Így miniszterelnöki feladattá vált az ilyen éveleji beszéd Magyarországon. Orbán Viktor négy alkalommal szólt, mint miniszterelnök az ország népéhez, és ellenzéki vezetôként is folytatta ezt a fajta kapcsolatot híveivel. Ilyen minôségében idén már az ötödik országértékelô beszédét mondta el.
(Olvasható az 5. oldalon.) Egyik érdekessége tehát a magyar politikai arénának, hogy az ellenzék vezetôje is évértékelô beszédet mond, de ez a párhuzamosság, hogy két évértékelô beszéd hangzik el, utal a magyar politika két erôsen ellentétes oldalára és az erôs ellenzék állandó jelenlétére. A politikailag megnyilatkozók fele egyre határozottabban követeli az elmaradt rendszerváltás következtében elôállt hatalmi viszonyok átrendezését. Orbán Viktor idei beszéde tükrözi ezt a követelést.

Beszéde a magabiztos vezetô megnyilatkozása volt, mint aki újra érzi az erôt, a tömegek támogatását. Erre utalt, amikor arról szólt, hogy új többség jött létre szemben az új arisztokráciával, amely egyre tisztábban látja, kik azok, akik az országot vezetik. Azok, képezik az új arisztokráciát, akik meggazdagodtak, amikor az ország gazdaságilag mélyre zuhant. Azért szegény az ország népe, mert kifosztották. Világosan és egyértelműen fogalmazott a gazdasági válság okairól, a megszorítások okairól, a kormányzati hazugságokról. Egyértelművé tette, hogy ez nem maradhat büntetlenül, a felelôsséget ezért viselni kell. Bátor kiállás volt, és újszerű az utóbbi idôben. Nem általánosított, névszerint említette a „legfôbb felelôsöket” Gyurcsány Ferencet, Kóka Jánost és Veres Jánost.

Nem volt veretes ékesszólás, Kossuth-hevületű orátori remekmű, de érthetô, világos, logikus beszéd volt. Nagyhatású beszéd volt, mert jobbról is, balról is elemezték, értékelték, kárhoztatták. Az újságolvasó közönség fôleg a kommentárokból ismerte meg a beszéd részleteit — az egész beszédet a lapok nem közölték —, a lapok pártállásának megfelelô tálalásban. A jobboldali vagy pártfüggetlen lapok kiemelik, hogy világosan és egyértelműen fogalmazott a gazdasági válság okairól, a megszorítások okairól, a kormányzati hazugságokról, hogy egyértelművé tette: ez nem maradhat büntetlenül, a felelôsséget ezért viselni kell. Lényeges elemként értékelik, amikor a Fidesz elnöke az erkölcsrôl, az alázatról, az elesettek védelmérôl, a munka becsületérôl beszélt.

Az MDF szóvivôje úgy vélte, a Fidesz elnöke erôteljes baloldali retorikát alkalmazott akkor, amikor azt mondta: vannak új arisztokraták, és van a plebejus réteg, ami az „új többség”. Érdekes módon ez a kifejezés is megbélyegzô jelentésében kerül alkalmazásra, mint a populista szó.

Orbán vállalja a plebejus szót:
„Meggyôzôdésem, hogy Magyarországot csak a plebejus politika teheti erôssé. A plebejus politika lényege, hogy nem kiváltságos politika. Magának sem kér, és mások számára sem ad kiváltságot. Nem leereszkedést vagy olcsó engedményeket jelent. Éppen ellenkezôleg. A plebejus politika magasrendű, erkölcsi megalpozottságú, érvelô és demokrata politika.”

A szótár szerint plebejus = népi, a nép törekvéseit, forradalmiságát képviselô. Ha ezt komolyan veszik a Fidesz tájékán, megkaphatják azt a szavazat többletet, ami már két választáson annyira hiányzott. Egyébként vannak és lesznek még a jobboldalon más plebejus pártok, amelyek — ha eltérnek az eddigi gyakorlattól — hasznosan növelhetik a jobboldal kormányra jutását.

A legmeglepôbb a Magyar Hírlap „Álláspont” rovatában megjelent jellemzés volt, amelynek elsô része így hangzik:

„Kilencedik évértékelô beszéde hallatán elmondhatjuk: Orbán Viktor kinôtte magát a retorikában. A szónoklat vonalvezetése világos, érvrendszere áttekinthetô, hangütése nem mellôzi a szellemes fordulatokat, miközben alapvetôen erôteljes, mint maga az elôadó. Erô. Ez Orbán Viktor személyiségének leginkább megragadható sajátossága. A tegnapi beszédbôl is az erô sugárzott. Ennek szellemében fogadta be az általa meghirdetett »új többség« soraiba a védteleneket, az öregeket, a betegeket. Ereje teljében jelentette ki, hogy az ország nem akar új arisztokratákat. A polgári oldal vezetôje arról szónokol 2007 elején, hogy meg kell fogalmazni a kapitalizmussal szembeni erkölcsi követelményeket. Hallgatva Orbánt, ki kell mondanunk: végképp viszonylagossá vált, hogy ki képvisel klasszikus baloldali, illetve jobboldali értékeket az országban. Kijelenthetjük: a törésvonalak a mai politikában sokkal inkább a fönt és a lent között húzódnak, s nem a jobboldali–baloldali értékrend képviseletében testesülnek meg.”

Érdemes megjegyezni, hogy a sokáig SZDSZ-közeli liberális álláspontjáról ismert Magyar Hírlap új tulajdonosa kezében a sajtó semlegességét szigorúan betartó lap lett. Ilyen értékelés egyenes beszéd, érzékeli és érzékelteti, hogy elôállt egy politikus, aki nemcsak rámutat a lényegre, az ország gazdagokra és szegényekre szakítottságára, hanem vállalja is a kifosztottak képviseletét.

Mi is úgy érezzük, hogy amikor a mai politikai helyzetben erkölcsi követelményeket fogalmaz meg egy politikus, az, ebben a bűntengerben közérdekű állásfoglalás a rendszer ellen. Az az egyenetlenség, ami a rendszerváltással elôállt, revizióért kiált. Ha ez a gondolat (használjuk a szót) populáris fogadtatásra talál, behelyettesíti ezt a jobb—bal egyensúlyt, ahogy itt olvastuk, egy másik képlettel: a kapitalisták—kizsákmányoltak fogalompárjával. Az ilyen újjáéledô, idôszerű és szükségszerű kapitalistaellenesség kialakulása, amit ezúttal nem a nemzetközi baloldal marxista agytrösztje irányít, veszélyes lehet a komprádor-liberálisokra. Ezért összpontosítottak mindent Orbán félreállítására, új jobboldali pártszisztéma létesítésére, és ki tudja még milyen cselekedetre.

Újdonság volt, hogy Orbán Viktor egyértelműen nyitott a baloldal szavazói elôtt. Az új többséghez már nemcsak a jobboldal szimpatizánsait gyűjti, hanem a kormánypártokban csalódottakat is.

Ami a baloldalt, mint értékrendet illeti, errôl nem régen értekeztünk, itt csak megerôsítjük, hogy a baloldal, mint szociális érzékenység, a szocialisták és hasonszôrűek gyakorlatában nem létezik. Ami baloldalinak nevezett mozgalmat, szervezetet, pártot valaha is megtapasztaltunk, abban az elmélet és a gyakorlat olyan kettôssége merengett, amiben az egyiknek semmi köze nem volt a másikhoz. Baloldali értékekrôl beszélni, ôszinte embernek nem is lehet pirulás nélkül, és pszichiáteri talány, hogy az ország szavazó lakosságának fele a régi „szocialista” pártdiktatúra mára kapitalistává vált vezetôit hiteles embereknek tekinti. El kell jönnie annak az idônek, hogy a kapitalisták szocialista pártjában kenyértörésre kerül sor, és olyan kaland, amit a honi kapitalisták egyike ma még meg tud tenni — hogy a szocialista párt elnökévé válik, kintrôl beugorva, félrelökve régi pártkatonákat —, zátonyra fut. Nyilván erre számít Orbán Viktor, amikor az egyre elszegényedôkhöz szól.

Nyiri János (Gondola, február 19.) felveszi a fonalat: „Az MSZP–SZDSZ által 2002 óta elkövetett legfôbb bűn az ország eladósítás útján megejtett kifosztása. A szoclib mohóság az 1982 körüli csôdhatári helyzetig feszítette az államkassza hiányát, és most az a helyzet állt elô, hogy kivételesen több millió ember megérti, mit is jelent, ha az államadósság inkriminált aránya 53 százalék vagy 61 százalék vagy 63, netán 67 százalék. Most van az a történelmi pillanat, amikor néhány millió igen egyszerű gondolkodású (vasbiztos MSZP-s) szavazónak is el lehet talán magyarázni, miért is nevezhetô tolvajbandának a Medgyessy- meg a Gyurcsány-csapat.”

Orbán Viktor mindezideig legszókimondóbb beszédét mondta el. Megállapításaihoz eredeti forrásokat nevezett meg. Elsôsorban Gyurcsány balatonôszödi beszédét. Mit mondhat ma a miniszterelnök, hat hónappal az önmagát és egész társaságát vétkes tétlenséggel leleplezô beszéde után a reformintézkedéseirôl olyant, ami normális érzékkel elfogadható? (Errôl jövô heti számunkban bôvebben lesz szó.)

A nemzeti oldal, a politikai jobboldal szavazói 1990-ben elsöprô gyôzelmet arattak. A tisztességes és történelmileg szükséges és igazolható rendszerváltás társadalmi feltételei adva voltak. De a társadalom akaratának nem felelt meg a politikai elit, a gyenge és ingatag MDF elherdálta a nép bizalmát. Azóta a komprádor baloldal annyira megerôsödött, hogy a politikailag megosztott jobboldal csak a Fidesz-kormányzat négy évét mondhatja magáénak, amely a nagy ellenáramlatban nem tudott kiteljesedni, amit nem tudott meghosszabbítani. Azóta is „sokan vagyunk, de nem vagyunk elegen” — így szól a panasz. A jobboldal csak a baloldalról hódíthat el szavazatokat. Ezt célozta meg most Orbán Viktor. Van-e esélye? Olyan arányban van, amilyen mértékben tárul fel a kifosztottakban, becsapottakban a kapitalizmus könyörtelensége. Évek óta vártuk a jobboldali politikai elittôl ezt a kiállást. Bárha most a kimondott szavakat tettre váltanák.

Különös, hogy a jobboldalon nem törôdnek a munkásosztállyal, amit a baloldal évszázadosan kisajátított. Pedig, amikor a távoli múltban törôdtek vele, híven vallotta nemzeti mivoltát. 1956 forradalma teljes egészében és lényegében a gyári munkásság történelmi fellépése volt mindenféle kizsákmányolással szemben. Ezért kell hát meghamisítaniuk a magyar forradalmat a reform- meg mindenféle kommunistáknak, kapitalistáknak. A munkások forradalmi szerepérôl nem beszélnek, csak elvárják a munkásoktól, hogy rászavazzanak a munkásokat akasztófára juttató kommunisták utódpártjainak kapitalistává lett vezetôire. Érdemes egy kicsit beletekinteni a munkásosztályról szóló tudományos felmérésekbe, mitôl és mennyire és meddig szédíthetô a szocializmus maszlagjával:

„A nagyipari munkásság teljes és minden szempontból összefüggő szociokulturális csoportja volt a hetvenes-nyolcvanas éveknek. A korábbi évtizedekhez képest döntő változásokon ment át, hiszen a kádári konszolidáció tudatos erőfeszítéseinek, ideológiai, szociális, de a konszolidációnak talán a büntetéstechnikai eszközeinek is eredményeként az 1956-ban még az antisztálinista, nemzeti és a munkás-tanácsi megoldások iránt messzemenôen nyitott magyar munkásság a sajátosan kádárista stílusú politizálás legfontosabb támogató rétegévé vált. A hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének »második« gazdasága, az akkor rohamosan elterjedô »géemkázás« radikálisan elejét vette egy ekkori lengyel-típusú fejlôdésnek is, s jóllehet az ekkor konstituálódó rendszerkritikus értelmiség tett önmagukban releváns lépéseket a kádárizmus ezen alaprétegének politikai megkörnyékezésére, az összfolyamat szempontjából eredményei nem váltak számottevôkké. Mindeközben ez a szociokultúra produkálta a magyar gulyáskommunizmus egyik legnagyobb élô paradoxonát, ami valószínűleg példa és megfelelés nélkül áll a társadalomtudományok történetében, hiszen aligha találunk másutt és máskor példát egy olyan munkásosztályra, amely jövedelmének csak egy részét keresi meg saját munkájának szociális és fizikai terében, miközben a nagypolitikai összefüggésekben is kiválólag jártas gazdasági vezetôség számos eszközzel még elô is segítette, hogy a szükséges jövedelem másik felét az elsô munkahely eszközeivel és jóváhagyásával teremthesse elô. Az 1989-es fordulat éppen a szóbanforgó szociokulturális csoport számára jelentette a legnagyobb sokk lehetôségét, hiszen az ipari strukturák szükségszerű átalakítása, a végiggondolatlan privatizálás, a makrogazdaság gyakorlati átalakításában összezavarodó és lépéskényszerbe kerülô politikai elit hibái mind e csoport kárára módosították kritikusan a politikai és gazdasági erôviszonyokat.”

A munkásosztály sikeres elbutításával ellentétben fontossá válik a magyar társadalom másik rétege, az iskolázott fiatalság a jobboldal számára. Beszédében Orbán Viktor szépen szólt róluk, de nem dicsekedett el azzal, amirôl a baloldalon mint tragédia értekeznek, hogy a fiatalok egyre jobban növelik a jobboldali tábort. A honi ifjúság politikai orientációjáról közölt tanulmányt az Eszmélet című folyóiratban két politológus, Kiss Viktor és Reich Orsolya. Arra keresték a választ: mivel magyarázható, hogy tíz fiatal közül négy jobboldali, s csak egy-egy liberális és szocialista akad.

„Tény, hogy a 18 és 29 év közötti korosztály 40 százaléka a Fideszt választja, míg az MSZP és az SZDSZ egyaránt 10 százalék körül teljesít. Ám elemzésünk szerint — amelyet egy négyezer fiatalt érintô felmérésre alapoztunk — a helyzet ennél is súlyosabb: 60 százalékuk jobboldali értékeket vall. Ez abszurd, a világon sehol másutt nincs így. Márpedig nem gondoljuk, hogy a többség született konzervatív volna.” — olvassuk a tanulmányban.

A fiatalok jó része elôbb válik Fidesz-szimpatizánssá, mintsem jobboldalivá — panaszkodik a szerzôpáros, de érdekes magyarázatot fűz hozzá:

„A fiatalok a politika világába lépve egy sor olyan témával találják szembe magukat, amelyhez semmi közük. Míg politikusaink a Kádár-rendszer gyermekei — függetlenül attól, hogy funkcionáriusai vagy ellenségei voltak —, a mai fiatalok nem élték át a rendszerváltást, ezért képtelenek a közélet részévé válni. Csupán használják a politikát.”

Ha ez valóban így van, mégsem olyan reménytelen a dolog, ahogy fogynak a politikában a Kádár-kor neveltjei, bal- és jobboldalon egyaránt, úgy tisztulhat az a magyar politikai sajátosság, hogy a szavazók többsége az ország kifosztóira, a haza érdekeit elárulókra adja szavazatát. És a tisztulási folyamat általános is lehet, hiszen a tanulmányírók azt panaszolják, hogy nem csak az elesettek, a rendszerváltásban károsultak fiataljai éreznek vonzást a Fidesz iránt, hanem „a dinamikus újkapitalista Magyarország sikeres polgárai” is.

De tovább is van. Azt is elemzik, hogy mivel magyarázható, miszerint a radikális-liberális ifjúság is elôszeretettel szavaz a Fideszre? A válasz valóban megdöbbentô:

„Ezeknek a fiataloknak az MSZP még mindig a régi rendszer örököse, a Fidesz pedig a jövô erôs Magyarországának ígérete. Elegük van a szocialista mellébeszélésbôl, és tetszik nekik a szókimondó Fidesz-stíl, a stabil jövôkép és a dicsô nemzeti múltról szóló mitológia. A szocialista párt nem nyújt közösségi élményt, és nem tudja vonzóvá tenni a baloldal klasszikus értékeit.”

Egy másik felmérés hasonló eredményt mutat.

A Felsôoktatási Kutatóintézet júniusban végzett felmérése szerint az egyetemi hallgatók körében erôteljes jobboldali fordulat figyelhetô meg, ami együtt jár az erôszakos cselekvési minták, a radikális mozgalmak iránti szimpátia növekedésével. E tendencia okairól Gábor Kálmán ifjúságkutató szociológust kérdezte a Magyar Narancs című folyóirat. Kifejti a szakértô, hogy az egyetemi hallgatók létszáma megnégyszerezôdött, majd jött a kiábrándulás, csak kevesen találták meg számításaikat. Ez elégedetlenséget szült. Ebben látja a jobboldali ideológiák felé fordulás okát, majd bôvebben kifejti:

„Az euroatlanti integráció az ifjúság jó részét rádöbbentette arra, hogy egyre nagyobbak a kihívások, egyre keményebb globális, kontinentális versenyben kell helytállni. Így a fokozódó etatizmus összekapcsolódott az erôsödô nacionalizmussal. Ezek után már csak egy hívó szóra, a megfelelô nemzeti szimbólumok »bevetésére« volt szükség, és a fiatalok elégedetlensége, félelmei, illetve az egyes politikai törekvések könnyedén egymásra találtak. A Fidesz ekkortájt hirdette meg az utcai politizálást, ami vonzó volt a fiatalok körében.”

Nem éppen tudományos, meggyôzônek sem mondható, miként kapcsolódik össze az etatizmus az erôsödô nacionalizmussal, akkor amikor minden médiában a liberális elvet hirdetik, az etatizmus ellentétét, a minél kisebb államot, és ugye, mitôl erôsödik a nacionalizmus. Ebbôl fogják kitudományoskodni az államnacionalizmus, a fasizmus rémét?

A „Narancs” azt kérdezi:

„A közvéleménykutatások a kilencvenes években azt mutatták, hogy a fiatalok nagy többsége nem bízik a politikai elitben, a parlamenti pártokban. Hogyhogy a Fidesznek mégis sikerült megnyernie ôket?”
Követésre érdemtelen a hosszú oldalakon kifejtett okoskodás, de ha a társadalom egy teljes korosztálya nem bízik a politikai elitben, a parlamenti pártokban (nyilvánvalóan a most kormányon lévôkben), akkor kár torzulásokért kutakodni az ifjúság viselkedéskultúrájában, sokkal inkább bizonyos, hogy a jelenség okát a baloldali politikai elitben és pártokban kell keresni.

A demokrácia különben arról szól, hogy a vélemények szabadon ütköznek, és ha egy rezsim riadót fúj és erôszakot állít a másik vélemény érvényesülése elé, akkor a népakarat ellenében veti be, vagy éppen visszahozza az állampárti diktatúrát. Éppen ezt a fajta rendszert kell mindenestôl megváltoztatni. Igaza van Orbán Viktornak:

„Csak erôs ország tudja biztosítani polgárai számára azt, amit az emberek joggal várnak el hazájuktól. Teret nyitni a jövônek, lehetôséget adni a tetterôs embereknek, megvédeni az gyengébbeket, és segíteni a rászorulókat. Az erôs Magyarország azért lehet a mi közös célunk, mert annak polgárait nem lehet becsapni. Erôs ország polgárait nem lehet félrevezetni, erôszakkal megsarcolni, nem lehet elsôbôl utolsóvá süllyeszteni. Nem lehet elvenni tôle szabadságjogait, nem lehet ráuszítani a saját rendôrségét.”

A politikai koncertet most Orbán Viktor vezényli, a baloldal nem tud kitérni elôle, hogy védekezésében, támadásában az ellenzék vezetôjéhez ne igazodjék.

» vissza a HUNSOR honlapjára