A fenti valóság ismerete ellenére felmerül bennünk a kérdés: valóban a nándorfehérvári diadalra emlékeztet a déli harangszó? Ugyanis azt, hogy a harangokat délidőben megkongatják, már hetekkel az ostrom kezdete előtt, 1456. június 29-én elrendelte III. Calixtus pápa.

Ezzel buzdította a híveket, hogy ha nem is mennek harcolni a félelmetes törökkel, legalább mondjanak imát az egek urához a keresztény fegyverek győzelméért. Csakhogy akkor nagyon lassan terjedtek a hírek: a Rómához közeli Bolognában például csak augusztus 22-én hirdették ki a pápai bullát, viszont már nyolcadikán tudtak Hunyadi győzelméről, s harangszóval köszöntötték a diadalt. A pápa augusztus első napjaiban értesült a nándorfehérvári csata végkifejletéről, hatodikán újabb bullát bocsátott ki, s ekkor valóban a győzelem ünneplésére rendelte el a harangszót. Tehát végül is a nándorfehérvári győzelemre emlékeztet az egész világon a déli harangszó, még akkor is, ha azt csak mi, magyarok tartjuk számon.

Nándorfehérvár ostroma előtt Európa rettegett II. Mohamed szultántól, akit hívei a "hódító" jelzővel illettek. 1453. május 29-én a szultán hadai rohammal bevették Konstantinápolyt, Európa egyik legjobban megerősített városát. S mikor 1455-ben híre érkezett, hogy a következő évben Mohamed Nándorfehérvár ellen indul, mindenki számolt a vár elvesztésével. V. Miklós pápa már 1455 tavaszán keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen, s utóda, III. Calixtus azt megerősítette és felajánlotta az egyházi tizedet a hadjárat pénzügyi alapjainak megteremtésére. Ugyanakkor két tapasztalt diplomatáját: Juan Carvajal bíborost és Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) minorita szerzetest, a kiváló szónokot Magyarországra küldte.

A keresztes hadjáratok hirdetésén és a felajánlott egyházi tizeden kívül más segítség nem érkezett. Magyarország sem készült fel a közelgő erőpróbára. Az ország élén az alig tizenhat esztendős V. László király állott, helyette - Hunyadi politikai ellenfelei - a bárók kis csoportja intézte az ország ügyeit, akik még Nándorfehérvárt is szívesen feladták volna, csakhogy Hunyaditól megszabaduljanak. Hunyadi, az ország főkapitánya azonban világosan felmérte a "Magyarország kapu"-jának nevezett Belgrád fontosságát, látta, ha az erősség elvész, a török portyázók, majd a szultán hódító seregei akadálytalanul törhetnek az ország szívéig.

Nándorfehérvár parancsnokává sógorát, Szilágyi Mihályt tette a vár őrségének élére, s mintegy 7000 katonát rendelt ide. Maga is összegyűjtötte hadi népét, mely a hozzá csatlakozó néhány bárói bandériummal együtt mintegy 8-10 ezer főnyi hadsereget jelentett.

Közben Kapisztrán fáradhatatlanul járta az országot, toborozta a kereszteseket. Külföldről is érkeztek, de tapasztalt katona alig akadt közöttük. Összegyűlt mintegy 25-30 ezer ember, akik járatlanok voltak ugyan a hadi mesterségben, fegyverük is alig akadt, de lobogó lelkesedéssel hallgattak vezetőik szavára, és a hátralevő rövid időben igyekeztek megtanulni amit csak lehetett.

Július első napjaiban ért a 60-65 ezer főnyi török sereg és csaknem ugyanannyi kísérő és szolga Belgrád alá, és azonnal töretni kezdte a várat. Belgrád félelmetes erősség volt. Két oldalról a Duna és a Száva védte, a háromszögletű erősség harmadik oldalát csak meredek sziklafalon lehetett megközelíteni. A szultán úgy vélte: erős flottillája meg tudja akadályozni, hogy Hunyadi csapatai segítséget vigyenek az ostromlottaknak. Tévedett. Hunyadi kis hajói a várbeli naszádok segítségével július 14-én oldalról megtámadták és szétszórták a dunai török hajóhadat. Így megnyílt az út a várba. Ide vonult Hunyadi reguláris csapataival és a keresztesek egy részével, míg a többiek a közeli Száva-szigeten maradtak.

A napokig tartó ágyúzást követően július 21-én mozgásba lendült a hatalmas oszmán hadigépezet. Háromszori roham után az oszmánok elözönlötték a külső várat, és két ízben heves harc folyt a külső várba vezető hídon is. A török nyomás erősödött, most már a szigeten állomásozó keresztesek egy részét is a várba rendelték. Az utolsó rohamnál vitte véghez Dugovics Titusz, Hunyadi régi katonája önfeláldozó hőstettét: magával rántotta a mélybe a török zászlótartót. De a többiek is elszántan verekedtek, s végül sikerült a törököket az egész várból kiszorítani. Az oszmánok nagy veszteséget szenvedtek, mintegy 8000 katonájuk, köztük négyszáz válogatott janicsár maradt holtan a várban vagy a falak alatt.

De még nem dőlt el semmi. Mindkét vezér pihentetni akarta másnap a seregét, hogy majd újult erővel folytassák a küzdelmet. A keresztesek azonban másképpen gondolták: nem törődve Hunyadi és Kapisztrán parancsaival, rajtaütöttek a törökön. A kitörés csakhamar általános ütközetté fejlődött. A szultán személyesen vezette az anatóliai hadtestet. Hunyadi azonnal felismerte a kínálkozó lehetőséget: lovasságával kitört a várból, elfoglalta az ágyúkat és megtámadta a kereszteseket szorongató szultáni hadat. A törökök két tűz közé szorultak, veszteségük egyre nőtt, hitüket is elvesztették, maga a szultán is megsebesült, s kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Egész tábora, féltve őrzött ágyúparkja a győztesek zsákmánya lett. "Ki maga akart uralkodni a földkerekségen, paraszti kéz verte meg, járatosabb a kapa, mint a fegyver forgatásában" - foglalta össze a nándorfehérvári győzelem lényegét Túróczi János, a jeles XV. századi krónikás.

Hunyadi nem tudta kihasználni élete legnagyobb sikerét. Alig néhány héttel győzelme után, augusztus 12-én maga is a pusztító járvány áldozata lett. Feladatát azonban így is példásan teljesítette: megőrizte a haza számára a legfontosabb déli végvárat, Nándorfehérvárt. A paraszti seregekkel aratott fényes győzelme több mint hetven évre távol tartotta a törököket Közép- Európától.

A déli harangszó a nagy magyar diadal emlékére szólalt meg, és azóta minden délben, minden templomban a nándorfehérvári győzelmet és a magyar hősöket hirdeti. Emlékezzünk rá, valahányszor csak meghalljuk zengő kondulását.

írta Vajda György





forrás: Népújság





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára