Nagyon hideg téli nap volt, mínusz húsz fok alatti, és térdig érő hó.
Reggeli órákban megjelentek a magyar házakban puskával a vállukon a szerb partizánok, vagy magukat annak valló csúrogi szerb lakosok. Öt percet adtak a csomagolásra, és utána kihajtották a megfélemlített magyarokat a piactérre, majd a késő esti órákban elindították őket gyalogosan a térdig érő hóban Járek felé.

Aki nem tudott menni azt puskatussal verték. Csak néhány kisgyerekes családot raktak a marhavagonokba. Csúrogtól Járek 30 km. távolságra van. Ezek az emberek főleg nők, gyerekek, és öregek voltak, mivel 1944 őszén az életerős férfiakat már kivégezték, minden nemű bírósági végzés nélkül. A bűnük a nemzetiségük volt, mint azoknak, akiket kiűztek a faluból. Magyarok voltak.

Mi történt Csúrogon 1944 és 1945-ben?
Etnikai tisztogatás?
Magyartalanítás?
Igen magyartalanítás történt!
Kollektív bűnösnek kiáltottak ki minden magyart, élőt és holtat egyaránt.
Ez volt a magyar holokauszt.

Mindent megsemmisítettek, ami magyar volt. Ledöntötték a katolikus templomot, feldúlták a katolikus temetőt, ami a mai napig városi szeméttelep.

A kiűzött magyarokat koncentrációs táborba zárták, ahol nagyon sok volt a halott, közöttük sok gyerek. Az első halott egy kisbaba volt, aki megfagyott az édesanyja karján. A hó alá temették.

Kegyetlen embertelen sorsban volt részük a tábor lakóinak. Úgy bántak velük, mint az állatokkal, mondván, hogy ha minden nap meghal száz ember, akkor jobb sora lesz a túlélőnek. Sótlan csutkástól darált kukoricalisztet kaptak, evő edények nélkül. Mindenki abból evett, amit a padlásokon vagy a szemétben talált az elhagyott német házaknál, ahova betelepítették a magyarokat, nem nézve, hogy a családok együtt vannak-e.

Nyolc kegyetlen hónap után, papírt adtak a megalázott, csontig lesoványodott magyarok kezébe, hogy szabadok lettek, mehetnek, ahova akarnak, csak éppen haza nem a szülőfalujukba.

Ezt a határozatot az akkori Vajdasági Képviselőház hozta meg a belügyi szervek javaslatára.

Így váltak hontalanná, földönfutóvá ezek a csonka magyar családok. Mindenükből kifosztott bűnösnek kiáltott magyarok oda mentek, ahol a munkájukért befogadták őket. Közöttük özvegyen, maradt édesanyám is, négy gyerekkel.

Mi soha nem kaptunk semmit, csak megvetést és megaláztatást, hisz rongyosak, hajléktalanok voltunk. A házainkban még ma is mások laknak, a földjeinket mások szántják.

1946 februárjában a zsablyai Népbíróság hozott egy határozatot, mely kimondta, hogy alkalmazni kell a magyarok felett a kimondott kollektív bűnösséget. Ez a határozat pecséttel aláírással hitelesített. Ezzel a határozattal fosztották meg a magyarokat véglegesen a házaiktól és a földjeiktől, és osztották szét egymás között, vagy adták el.

Erre a kegyetlen sorsra jutottak az életben maradt zsablyai, és mozsori magyarok is.

Azóta sok idő elmúlt. A kollektív bűnösség azonban még mindig rajtunk van. Akkor kollektív bűnösnek kiáltottak bennünket a csecsemőktől az aggastyánokig, most pedig egyénileg kell kérnünk a rehabilitációt. Ami még szomorúbb, hogy több mint egy éve a kérelem a bíróságon van, és nem foglalkoznak vele. Ha netán valakinek mégis előveszik a kérelmét, akkor azt kérik, hogy mi bizonyítsuk be, hogy miért végezték ki a hozzátartozónkat és minket miért űztek ki a szülőfalunkból. Nekünk kell bizonyítanunk az ártatlanságunkat, mivel nem tudják bizonyítani, hogy bűnösök voltunk. Ez egy újabb megaláztatás, meghurcoltatás. Mintha nem lett volna már elég.

63 év után végre itt volna az ideje, hogy rehabilitálják mindazokat, akiket ártatlanul kivégeztek, és akiket ártatlanul meghurcoltak, kifosztottak, földönfutóvá tettek.

A mindenkori kormánynak el kellene ismerni és kimondani, hogy a szerb partizánok nagyon sok ártatlan magyart kivégeztek. A megbékélés a békés együttélés csak akkor lehetséges, ha mindkét nemzet a magyar és a szerb elismeri egymás bűneit és tiszteletben tartja egymás áldozatait.

Ez sajnos még nem történt meg. És mindaddig, míg a történelemírásba és a tanításába nem lesz változás, míg egyes családok a gyermekeiket hamis állításokkal a gyűlöletre nevelik, nem lehet megbékélésről beszélni. Majd ha megismerik a fiatalok az érem mindkét oldalát, azt is, ami 1942-ben történt és azt is, ami 1944/45-ben, és úgy ahogy valóban történt, nem pedig ahogy a győztesek írták, akkor lassan a megbékélés felé haladunk.

Azonban addig míg Csúrogon az iskolában ott lóg a tábla a szerb partizánok és közöttük több ártatlan szerb nevével, oda írva, hogy a magyar fasiszták áldozatai, és a gyerekek minden nap ezt látják, számukra a magyarok mind fasiszták. Ha valahol azt a magyar névsort is elolvashatnák, akiket a szerb partizánok végeztek ki akkor talán kevesebb lenne bennük a gyűlölet, és talán egyszer megérnénk azt is, hogy az ártatlanul kivégzett magyarok emlékére állított kereszt a helyén maradna.

A kiűzött csúrogi és zsablyai magyarok már lassan mind meghaltak vagy megöregedtek, és senki nem kárpótolta őket az elvett vagyonukért a kiontott életekért, a boldog gyermekkorért és az elveszett ifjúságért. Talán ez is a cél. Nem régen hallottam egy külföldön élő magyartól, hogy mindig szeretettel gondol szülőfalujára, mert mindenkinek van egy kistemplom torony a szülőfalujába, ami hazavárja.

Sajnos a csúrogi magyarokat még a templomtorony sem várja, mert a gyűlölet és a gonosz kezek ledöntötték. Én nem tudok gondolni szeretettel a szülőfalumra, hisz elvették tőlem az apámat, megfosztottak a boldog gyermekkortól. Bár mindig valami megmozdul a szívemben, amikor meghallom ezt a szót "Csúrog"

Soha nem szabad elfelejteni, hogy mi történt velünk, hogy volt magyar holokauszt.

Meg kell ismerni a múltunkat, azért, hogy soha ne ismétlődjön meg sem velünk sem mással, ami 1942-ben és 1944/45-ben történt.


írta Teleki Júlia



forrás: Magyarok Világa






[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára