Korábbi kerek évfordulókon az angolszászvilág újságjai címlapján büszkén éktelenkedett a szövetségesek európai hadszínterére utaló betűmotívum: V­E, amelynek értelme: Victory in Europe. Ilyenkor rendszerint elôjön egy történelmi jelentôségű fénykép, amelyen két katona mosolyogva kezet fog ­ egyik amerikai, másik orosz. Az Elba hídján történt a történelmi találkozó ­ Európa közepén. A gyôzelem napja volt ez, az amerikai és az orosz haderôk gyôzeleme: Victory over Europe. A jelkép egyértelmű, fôleg mindannak ismeretében, ami ezt követôen bekövetkezett Európa számára.

Úgy gondoljuk, hogy most, 60 évvel a történelmi kézfogás után, sértené az illendôséget, ha az európaiak szeme elé tárnak egy olyan fényképet, ami azt jelképezi, hogy két távoli hatalom gyôzelmet ünnepel Európa romjai felett. Mert 1945. május 9-én nemcsak a gyűlölt ellenség részére ért véget a nagyhatalmi álom, de minden más európai nagyhatalom részére végetért a nagyhatalmi valóság is. Néhány hónappal korábban a gyôzelem küszöbén álló nagyhatalmak vezetôi Jaltában találkoztak ­ Roosevelt, Sztalin és Churchill ­, hogy Európa további sorsáról tanácskozzanak. A három közül csak egyik európai, de ôneki már nem lesz több szerepe, az Elbe-parti kép hűségesebb az elkövetkezettek jellemzésére.

Európa nyugati fele amerikai, keleti fele orosz érdekeltséggé vált ­ hosszú évtizedekre. A felezés határvonalát nem a katonai helyzet diktálta, azt minden bizonnyal korábbi döntés határozta meg. “Az ellenség 1944 augusztus végén lépett be a Kárpát-medencébe, és hét hónapot tartott Magyarország elfoglalása. Megszállási menetrendjüket megzavarta a fôváros hôsies védelme, annak bizonyságául, hogy a nemzet eltökélt volt nem feladni a küzdelmet. Magyarország ismét Európát védelmezte a keletrôl érkezô vörös áradattal szemben. A magyar ellenállás idôt és területet adott a nyugati szövetségeseknek, hogy jobb alkuhelyzetet kényszerítsenek az oroszokra. Az Egyesült Államok magatartása következtében az elônyös lehetôséget nem használták ki Európa kettéosztásakor, a jaltai egyezmény orosz értelmezése érvényesült." (Béla Török ­ Hungary and Europe, a Historical Review, 1979, Sydney.)

Az orosz és a hozzájuk csatlakozó román megszálló erôk a hét hónapon át tartó elôrenyomulásuk során a borzalmak idôszakát borították az ország lakosságára, kegyetlenségükkel igazolva mindazokat az elrettentô híreket, amiknek nagy szerepe volt a végsôkig való védekezés elhatározásában. A harci cselekményeknek ugyan vége lett, de azt követte a szabadrablás idôszaka, a bosszú és a leszámolás úgyszólván mindenki ellen, akinek valamilyen köze volt az állami szervekhez és a honvédelemhez. Új fogalom született ­ a reakciós.

Már csak abban lehetett reménykedni, hogy a Nyugat megsokallja az oroszok és bolsevisták kegyetlenkedéseit. Bíztunk a békeszerzôdésben is, és azt követôen ­ ahogy azt meg is hirdették ­ a megszállás megszüntében.

Bizakodtunk, hiszen felelôs politikusok is számoltak a helyzet javulásával. Auer Pál kisgazda képviselô írta (Új Magyarország, 1945. október 2.) a békecélok tárgyában tartott sajtóankét felkért hozzászólójaként többek között ezeket:

“Újból szeretnénk bekapcsolódni a nemzetközi forgalomba, rendbe akarjuk hozni pénzügyeinket, és el akarunk helyezkedni a békés kultúrnépek, az egyesült nemzetek között. Nem félünk, hogy a felkorbácsolt szenvedélyek fogják a békét diktálni, mert hisszük, hogy akiktôl a béke függ, higgadt, megértô, mindent nyugodtan mérlegelô államférfiak, akik most már végre igazi békét, nyugodt fejlôdést biztosító megoldásokat akarnak. Tudatában vannak, hogy tartós békére, nyugodt fejlôdésre, gazdasági konszolidációra és baráti együttműködésre a Duna völgyében csak akkor lehet számítani, ha a surlódási felületek minimumra szállíttatnak le, ha a nemzetiségi problémák, amennyire lehetséges, megoldást nyernek. A magától értetôdô megoldás az, hogy ott, ahol a határok közvetlen közelében kompakt magyar többségek élnek, érvényesíteni kell az önrendelkezés elvét. Ha az érdekelt lakosság akarata vitás, népszavazást kell tartani, és azokat a határmenti területeket, amelyeken a magyar kisebbségek viszonylagos többségben vannak, és a Magyarországhoz való csatolást óhajtják, az összes szempontokat mérlegelô nemzetközi határmegállapító bizottságok kijelölése szerint vissza kell csatolni Magyarországhoz."

Feltételezhetô, hogy akik így álmodoztak, mert nagyon hittek, bíztak a demokráciák ígéreteiben, ôszintén beszéltek. Ez adott erôt a magyar társadalomnak a romok eltakarításához, egy új élet megindításához.

Bibó István egy félév múlva (A kelet-európai kisnépek nyomorúsága, 1946, c. könyvében) reálisabb képet ad:

“A magyar nemzet politikai tudatában két tanulság rögzôdött. Az egyik, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserbenhagyta, a másik az volt, hogy az idegennyelvű nemzetiségekben bízni nem lehet... , hogy másnyelvű nemzetiségeivel nemzeti és nyelvi kérdésekben nem lehet demokratikusnak és nagyvonalúnak lennie, mert hátbatámadják... " Itt a szerzô okoskodik, hogy “Magyarországot ugyan brutálisan szétszakították, mert nemcsak másnyelvű területeket, hanem bôven adagolva magyar területeket is elcsatoltak, de mert nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábrándképétôl", és mindezzel “egyenes úton haladva az 1944 évi katasztrófa felé. A történelmi nagy Magyarország illúziója ezzel végleg összeomlott, ma azonban már ez is kevés: Magyarországnak szembe kell néznie egy olyan véglegesnek ígérkezô békével, mely nemhogy a történeti Magyarországra tekintettel volna, de az etnikai határokat sem biztosítja." Hozzáteszi cinikusan: “Hogy ennek elviselésére lesz-e elég belsô tartaléka, az a jövô demokratikus fejlôdésének döntô kérdése."

Bibó pontosan rámutatott a tényre, amit késôbb és azóta sokszor, és a mai napig is megtapasztaltunk, hogy a magyarság részére külön demokratikus fejlôdési feltételek vonatkoznak. Ilyen például a magyarokon gyakorolt faji diszkrimináció. Általában, ami a szlávoknál nemzeti erény, az a magyaroknál nacionalizmus, fasizmus. Vannak demokratikus népek és fasiszta népek. Utóbbiakra viselkedési normák kötelezôek. Az angolszász hatalmak a szlávokkal szövetkeztek a germánok és egyéb nemszlávok ellen. Mi vagyunk az egyéb.

Szláviába történô betagoltatásunk megértésére egy Kovács Endre nevű történész jelentette meg Szlávok és magyarok című tanulmányát 1947-ben. Érdemes ebbôl is idézni:

“A második világháború után elôállott politikai helyzetben méltán kelt figyelmet a kelet-európai szláv államok egységes kiállása a Szovjetunió és a szláv összefogás gondolata mellett. Lassan nekünk, magyaroknak is hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a földrajzi és történelmi erôk parancsa folytán tudomásul vegyük ennek a szláv összefogásnak a tényét, és a Kelet-Európát betöltô túlnyomórészben szláv népek között mi, a nem szlávok, de ugyancsak »kelet népe« megtaláljuk azt az életformát, amely a jövôben nem állít bennünket szembe a szláv nemzetek nagy családjával, hanem lehetôvé teszi velük a békés, demokratikus együttműködést."

Errôl lehetnek elképzeléseink, a megfelelés kritériuma ismét egy demokratikus valami. De nézzük csak tovább, nagyon tanulságos:

“A szláv összefogás a második világháború folyamán, de fôleg a szlávságnak a germánság felett aratott gyôzelme nyomán vált napjaink valóságává. Az új pánszláv eszme bölcsôje tehát a háború, mely nem utolsó sorban a németség és a szlávizmus élethalálharcának is tekinthetô... 1941 augusztusában Moszkvában az ott élô szláv kultúrférfiak indítására lezajlott az elsô szláv kongresszus, mely egyúttal megfogalmazta az új mozgalom demokratikus céljait... A szlávok megmozdulása nem egyesületesdi. Együtt nôtt a szovjet hadsereg gyôzelmeivel, a partizánharcokkal, a megszállás alatt nyögô szláv országok nemzeti ellenállásával... Hogy pedig a szláv összefogás ezen a szervezeti kereten túl is mennyire élô és ható politikai valóság, azt minden újságolvasó ember tudja. Erôteljesen bontakozott ez ki a párizsi békeértekezleten, ahol a szláv államok a legtöbb kérdésben hathatósan támogatták egymást. A békekonferencián a Szovjet legbiztosabb támogatói a szláv államok voltak. Egységes fellépést tanúsítottak a Német Birodalommal szemben követendô eljárás tekintetében, a nyugati lengyel határ kérdésében, a trieszti kérdésben, a karintiai szlávok elcsatolása érdekében, és minden olyan esetben, amikor a közös keleteurópai szláv érdek forgott kockán ... A szláv államok részérôl mi magyarok a közelmúltban számos alkalommal kaptunk bírálatot és biztatást arra, hogy számoljunk le a demokrácia belsô ellenségeivel, és haladjunk bátran elôre a népi demokrácia felé. E támogatás elsôsorban Jugoszláviára és a szovjet szövetségre vonatkozik; innen kaptunk biztatáson kívül baráti gesztusokat is szép számmal."

Igen, szép számmal hurcoltak el magyarokat az oroszok Magyarországról, és demokratikus szláv érzelemmel Kárpátaljáról, ami e veretes hízelgés idején köztudott volt, és arról is tudtunk annak idején, hogy a jugoszláv partizánok legyilkoltak több mint negyvenezer délvidéki magyart. Demokratikusan persze, vagyis faji alapon.

Nehéz abbahagyni ezeket a veretes idézeteket a második világháborút követô frissensült békeévekbôl. Kállai Gyula, a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetôségének tagja, késôbb külügyminiszter, 1946. július 25-én hozta az ellenzék tudomására az Országgyűlésen, hogy ne nagyon számítsanak a nyugati hatalmakra, mert azok a Szovjetunió barátai. Ezt jó lett volna megszívlelni 1956-ban, de egyébként 1990-ig is. Tehát Kállai:

“Tudjuk, igen tisztelt nemzetgyűlés, hogy a magyar reakciónak az angolszász hatalmak háborús politikájához fűzött reményei csúfos kudarcot vallottak, mert ezek a remények a Szovjetunió és az angolszász hatalmak szembefordulására épültek fel. A reakció a háború befejezése után abban reménykedett, hogy ha az angolszászok háborús politikája nem is, de békepolitikája feltétlen kihúzza ôket a csávából. Most megállapíthatjuk, hogy a magyar reakciónak az angolszászok békepolitikájához fűzôdô reményei is kudarcot vallottak, mert ezek a remények szintén a Szovjetuniónak és az angolszász hatalmaknak egymás ellen fordulására épültek fel a béke idôszakában."

Mindkét világháború a nyugati hatalmak és a pánszláv mozgalom államainak szövetségében indult és teljesedett. Mindkét háborúban a döntés az Egyesült Államok kezében volt. Európa megfelezésének kezdeményezése és kivitelezése ugyancsak amerikai szándék volt. Amerika területekkel fizette ki az oroszok emberáldozatát a második világháborúban, amit az amerikai hadianyag tett gyôzedelmessé az oroszok részére. Amerika soha nem háborúzott Oroszországgal, ellenkezôleg minden háborújában segítette. Ennek a szerepnek az összegezését adja egy Columbia University kiadvány ­ Max M. Laserson, The American Impact on Russia, 1784­1917, ­ Collier Books New York ­, amely végigvezet a két hatalom viszonyának történetén. Olvassuk, hogy a neves orosz forradalmár, Alekszandr Herzen (1847-ben Londonba emigrált) a krími háború kérdésében hazája vereségét kívánta, ugyanezt tette az egész orosz forradalmi intelligencia az orosz­japán háborúban is. Londonban Kolkol (Harang) címmel lapot szerkesztett, követve az amerikai Liberty Bell c. lap nevét és szellemét, amely támogatta a liberális (szélsôbaloldali, forradalmi) mozgalmakat világszerte. Herzen írta a Philadelphia Evening Bulletinben:

“Közel tíz éve hirdetjük ennek a két országnak a történelmi egymásra utaltságát. Felmutattuk, hogy Oroszország jövôbeli egyetlen elvtársa és társutasa (only one comrade and fellowtraveller) az Egyesült Államok. Gyakorta megismételtük: »Kizárólag csak az üres, irritáló diplomáciai önszeretet, ami a németektôl származott, kényszeríti Oroszországot beavatkozni a nyugati dolgokba. Az elkövetkezô összetűzésbe, amibe Európa akaratlanul masírozik, Oroszországnak nem szabadna beleavatkozni. Ha Oroszország megszabadul az ô Szentpétervári idôszakától, egyetlen szövetségese lesz ­ az Észak-Amerikai Egyesült Államok."

Tocqueville hasonlóképpen nyilatkozott: “Amerika alapvetô berendezkedése a szabadság, Oroszországé a szolgaság. A kiinduló pont különbözik, pályájuk eltérô, mégis mindkettôt arra késztetik az egek, hogy a Föld felének a sorsát uralmuk alá vegyék."

Olvassuk, hogy Wilson elnök Oroszországba küldte külön megbízottját, Edgár Sissont, aki elrendezte, hogy Wilson híres beszéde megjelenjen az Izvesztyija (szovjet hivatalos lap) 1918. január 18-i számában, amit németre fordítva terjesztettek a német hadifoglyok között és szórták el a frontvonalon befolyásolni a németeket. Milliószám terjesztették ugyanezt az orosz katonák közt. Sisson részére a terjesztés engedélyezését Lenin adta személyesen.

A huszadik század elsô felében nyolc nagy illetve középhatalom esett egymásnak valamilyen ördögi terv következtében. A század közepén a nyolcból kettô maradt talpon, Amerika és Oroszország. Európa hatalmai az igazi vesztesek, a vesztes és a gyôztes oldalon egyaránt.

A gyôztes szovjet államot a következô fél évszázad alatt szétrágták a tétenség egerei. Elmállott a forradalmi hevület meg a dicsôség is, de megmaradtak a háborús zsákmányterületek. A világhódító szolgálat letelt, az obsitos-országnak el kellene kezdeni dolgozni, ha meg akar élni. A nemzetközi pénzeszsák már nem potyogtat, egyelôre el van foglalva az orosz járomból megszabadult európai országok beszervezésével a globalizmus hálózatába.

Európa egyesítése (nem egyesülése) folyamatban van. Alan Sked, a London School of Economics tanára tanulmányát közölte a kanadai Krónika 1992. áprilisi száma, amiben az egységes Európáról értekezik. Egy szakasz így hangzik:

“A háború utáni Európa az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején egyáltalán nem idealistákkal volt tele. És az az ország, amely a leginkább erôsködött az európai egység érdekében, nem Franciaország volt, nem Németország és nem is Olaszország, hanem az Egyesült Államok. Az utánzás a hízelgés legôszintébb formája, s az amerikaiak meg voltak gyôzôdve róla, hogy ha náluk sikerül a federatív unió, akkor Európában is sikerülnie kell. Meglepô módon megfeledkeztek arról, hogy az európaiak különbözô nyelveket beszélnek; arról, hogy az elmúlt hat évben égették, bombázták, és minden egyéb módon irtották egymást, s hogy a régi földrészen több háborús bűnös él, mint föderalista. Nem csoda hát, ha az amerikaiak terve dugába dôlt."

Mi azóta tudjuk, hogy nem dôlt dugába, azóta nemcsak Anglia, de a keleti államok is becsatlakoztak illetve becsatlakozásuk folyamatban van. És ez a felgyorsult folyamat azt hozza, hogy az egykori nyugati színvonal zuhanni fog, és majd az ortodoxiának a becsatolásával Európa elvész az Európai Unióban, és továbbá Közelkelet és Oroszország becsatlakoztatásával olyan lesz, mint amilyennek megálmodták a nyugati tojásfejű bolsevisták az eurázsiai szovjet köztársaságok unióját.

Az európai egyesítést Amerika diktálja, amit a vonalas európai kormányok elfogadnak. Államok és nem nemzetek csatlakoznak, szigorúan a meglévô államhatárokkal. Errôl már jó idôben határozat született Helsinkiben. Ez minket, magyarokat azért érint, mert nekünk az államhatárok véglegesítése a trianoni állapotokat rögzíti. A szovjet elvonulása óta nem volt olyan kormányunk, amely fölvetette volna Trianon rendezetlen dolgait. Pedig várták, ezért megelôzték az alapszerzôdések megkövetelésével, amiknek legfôbb értelme volt az elkötelezettség Magyarország részérôl a határok végleges érvényének elfogadása. Kormányaink elmulasztották ennek feltételeként legalább az autonómiák megkövetelést.

Ami a területi revíziót illeti, arról már azért sem lehet szó, mert még érvényben van a háborús szolgálatokért járó kivételezett elbírálás a nagyhatalmak részérôl, elsôsorban Amerika részérôl a szláv államok irányában. És az nemcsak a területek megtartására vonatkozik, de az is természetes velejárója, hogy a rajta élô lakosságot asszimilálhatják. Az, hogy ennek kivitelezése kimeríti a nacionalizmus, a fasizmus, a fajüldözés, az etnikai tisztogatás fogalomkörét, semmit sem számít, mert gyôztesek követik el bűnösökkel szemben.

Nos, ebbôl kellene kitörni ésszel és elszánt akarattal, kormányszinten élenjáróan.

» vissza a HUNSOR honlapjára