Két dolog zavarta a Pártot: a magyar értelmiség pártonkívüli oldaláról is jelentkezett igény résztvenni a változások menetében, és a másik: el kell kerülni az "ellenforradalom" megtorlása miatt esedékessé váló felelôsségrevonást. Az akasztófás múlt bűnei miatt három évtized múltán is feszült a légkör, a megalázottak, kifosztottak, nyomorbadöntöttek tízezreinek szemébe kell nézni, ha nem sikerül a terv, a törvényes számonkérés elkerülhetetlen. Sokan elhagyták az országot, nagy összegek kerültek svájci bankokba. A jelszó a "jogállamiság megôrzése" lett. Párton belül is jelentkeztek az átalakulás elôkészítésére vállalkozók. Köztük néhány olyan is, aki ôszintén kívánták a rendszer felszámolását.

Elkerülendô a nemzetgyűlés összehívását, ami a nép általi döntést valósította volna meg, a párt, annak ál-ellenzéke és a valóban ellenzéki lakitelekiek létrehozták a Nemzeti Kerekasztalt. (Akkor még úgy láttatták, hogy az MSZMP-vel szemben két ellenzék áll, az SZDSZ és az MDF. A választások után derült ki, hogy a kerekasztal kétharmados többsége a kommunisták oldalán volt.) A Nemzeti Kerekasztal ­ lényegében egy senki által meg nem választott, és felelôsséggel senkinek nem tartozó asztaltársaság ­ élvezte a politikai elit felhatalmazását, hogy nemzetgyűlés helyett határozzon a leendô köztársaság alkotmányáról. Az ország népe nem a nagy átverést látta, hanem csak annak a fejleménynek örömteli állomásait, hogy megszűnik a kommunista pártdiktatúra. Nagy dolog volt ez, hiszen még bent vannak az oroszok, még fennáll a Varsói Szerzôdés kötelme.

A pálfordulás leglátványosabb lépése volt a a beismerés: ami ą56-ban történt, azt már nem tekintik "ellenforradalomnak". Hozzákapcsoltak mégegy nagy ötletet: Magyarország államformája ezentúl nem "népköztársaság", hanem "köztársaság". És a legnagyobb fogás az volt, hogy a még pártállami parlament felhatalmazásával 1989. október 23-án, a nemzeti forradalom évfordulójának napján, Szűrös Mátyás, a parlament elnöke kikiáltotta Magyarország új államformáját, a köztársaságot. Parlamenti határozattal a házelnök Szűrös Mátyás tölti be a köztársasági elnöki tisztséget ideiglenesen 1990 májusáig, az elsô szabadon választott parlament megalakulásáig.

A módszerváltozás olyannyira sikerült, hogy 2004-re a rendszer(megnem)változott bolsevista kormány immár kijeleni, hogy az, ami 1956-ban történt, bizony az ôk elidegeníthetetlen forradalma volt. Hallga csak, mit mond Hiller elvtárs és Gyurcsány elvtárs közösen, egyszuszra a Népszabadságban, tavaly, október 21-én:

"A forradalom 48. évfordulója különös jelentôségű lehet a magyar progresszió számára. Elôször van olyan baloldali miniszterelnöke és pártelnöke Magyarországnak, akik a forradalom után születtek és nôttek fel. Csak egyszer van lehetôség elsô benyomást tenni ­ tartja a mondás. Itt a pillanat, hogy a magyar baloldal visszaszerezze saját hôsi hagyományát, hiteles történeti emlékezetét. Az emléknap a bátor baloldal ünnepe lehet, mert a forradalom az igazságosság eszméjének, egy új társadalmi modellnek a kísérlete volt. A napokban többen beszéltek és írtak arról, hogy október 23-a a forradalom kitörésének, a béklyók levetkezésének ünnepe kell hogy legyen. Mi, a baloldal vezetôi hisszük: a Műegyetem felkelôi ­ akárcsak a márciusi ifjak ­ a szabadság szeretetének merész képviselôi, nem pedig egy bukott forradalom korai hôsei voltak. 1956 hagyományos emlékezete elsôsorban a forradalom leverôivel kapcsolatos lázadásban fogant, és a kommunizmussal, késôbb a szocializmussal szembeni ellenállás erkölcsi alapjait volt hivatott megteremteni. Most azonban itt a pillanat, hogy a forradalomban a szocializmussal szembeni ellenállás helyett a progresszió, az igazságosság eszméjének elôképét lássuk. Az emlékezet fôszereplôivé pedig a forradalom kirobbantói váljanak. Így október 23-a ­ március 15-éhez hasonlóan ­ nem a tragédia kezdetének emlékezete, hanem a lázadás büszkeségének ünnepe. Október 23-a tehát a fiatalokról, a zászlóvivôkrôl, a haladás képviselôirôl szól, így akarunk rájuk emlékezni még akkor is, ha késôbb elbuktak, hôsök lettek, áldozatokká váltak. Ezért mi, 1956 után született baloldali vezetôk, október 23-án a forradalom kitörését, a merész lázadókat, az októberi ifjakat köszöntjük, hogy azután 15 nappal késôbb csendben és megrendülten hajthassunk fejet a temetôben a forradalom neves és névtelen tragikus hôsei elôtt a 301-es parcellában."

Nincs a szótáramban ekkora pofátlanság és álnokság elítélésére alkalmas, szalonképes kifejezés. Mondottaik lényege így hangzana egyenes beszéddel mondva: ­ El innen, ez most kommunista emlékezés, itt ne ünnepeljen senki olyan, aki a bukott forradalom hagyományos emlékezetével, a forradalom leverôivel kapcsolatos lázadásban tévelyegtek, és a kommunizmussal, késôbb a szocializmussal szembeni ellenállásban igyekeztek erkölcsi alapokat meglelni, ennek most vége véglegesen, mert itt vagyunk mi ketten baloldali miniszterelnöke és pártelnöke Magyarországnak, akik a forradalom után születtünk és nôttünk fel, és mert az ország népének akaratából átvettük a hatalmat, elszántan dolgozunk azon, hogy a baloldali progresszió marxista logikája szerint megvalósítsuk a vörös uralmat a parlamenti demokrácia képére és hasonlatosságára.

A Népszabadság munkatársa, Szummer Csaba is megsokallta, ezt szóvátette okt. 29-én:

"Gyurcsány-Hiller arcátlanul megfeledkezik róla: nem comme il faut a 56-tal kapcsolatban nyüzsögniük, hiszen mindketten legitimálták a Kádár-rendszert, azt a lassanként ugyan liberalizálódó, azonban az utolsó leheletéig gusztustalan és visszataszító rezsimet, amely orosz tankokra, a forradalom vérbefojtására alapozta létét. Gyurcsány a KISZ utolsó vezetôjeként, Hiller egyetemista létére párttagként tette ezt, amit a nyolcvanas években már nehéz lenne erkölcsi érvekkel alátámasztani. Gyurcsány-Hiller opusa még csak nem is érinti 56 lényegét, a kivételes történelmi pillanat szakrális voltát, amikor a nemzet összefog, és a vérét ontja a nemzeti függetlenségért."

A két reformforradalmár Sztálin-csemete, Hiller és Gyurcsány eljátszották a forradalmi szerepet tavaly, október 23-án, amit az ­ ennek értelmében ­ ismét ellenforradalmivá tett ellenzékiek nem zavartak meg. Tanács (Szovjet?) István ettôl való belelkesedettsége olvasható volt a Népszabadság okt. 25-i számában:

"Az idei október 23-a ­ hosszú idô után elôször fordult ez elô ­ nem a jobboldal diadalmenete volt. A rendszerváltás óta ez az év volt az elsô, amikor a demokratikus szocializmus eszméje jegyében kezdôdô, szabadságharcként folytatódó forradalom évfordulóján a baloldali és a szabadelvű (liberális) emberek nem érezhették magukat defenzívában, védekezésre szorítva. Egyébként pedig az idei október 23-i talán éppen Bácsfi Diana történetével kezdôdött. Én nem tudom, kicsoda Bácsfi Diána: a jobboldali manipulációs gépezet elszabadult hajóágyúja vagy a baloldal ellentámadásának eszköze. Annyi bizonyos: az ô megjelenése volt, ami az idén képes volt felrázni a baloldalt."

Ez a Diána, csakúgy mint elôdje Szabó Albert, eljátszotta ostoba szerepét, eléggé esetlenül sikerült rágalmazgatni vele a jobboldalt. Ezt is a forradalom kisajátítása érdekében prostituálták oda, ünnepük hamis hangulatához.

A történteket vallató tollforgatók elhanyagolják megvallatni a forradalom kitörésének okai közt a nagyhatalmi politika szerepét. Nyugaton, fôleg Amerikában nagyon erôs politikai és társadalmi nyomás nehezedett az amerikai kormányzatra a szovjet terjeszkedés miatt. A háborús szövetség a Szovjetunióval még csak megértésre talált, de fél-Európa megszállása és annak egyre jobban nyilvánosságra kerülô módja felvetette a felelôsség kérdését, miért tűri mindezt a szabad világ, élén az Egyesült Államok, hiszen a meghirdetett háborús cél a népek szabadsága, államok függetlensége, félelem nélküli élet stb. volt.

Ma sem egészen közismert, hogy a nagyhatalmak meghirdetett háborús politikája mögött rejtôzött olyan törek-vés, ami szorgalmazta a kommunizmus kiterjesztését az egész világra. Roosevelt és Truman idején az Egye-sült Államok jelentôs kormányzati hi-vatalaiba kommunisták és társutasok kerültek a legfontosabb helyekre, és talán csak a nyomulással szembeni kiállás (Senator Joseph McCarthy a Szenátusi Vizsgálati Bizottságában 1953-ban, 169 kormányzati szintű vizsgálatot vezetett a Fehér Házban és a külügyminisztérium legmagasabb beosztásaiban alkalmazott személyek kommunista kapcsolatainak leleplezése) mentette meg Amerikát a kommunista hatalomátvételtôl. A botrány-keltette általános felháborodás arra késztette Amerika politikai vezetôit, hogy szovjetellenes szólamokkal lenyugtassa a kedélyeket.

A Szovjetunió vezetôi is megértették az idôk szavát, azután hogy eltakarították Sztalint (1953 márc.), Moszkva egymással vetélkedô vezetôi azon versenyeztek, melyik tud alkalmassá válni a követelménynek, hogy a Szovjetuniónak elfogadhatóbb ábrázata legyen a világban. Rangsor szerint Malenkov került elôtérbe, de néhány hét múlva Hruscsov is felemelkedett a vezetô kollektívába. 1956 februárjában már mint a Szovjetunió diktátora mondta el nevezetes beszédét a XX. Pártkongresszuson.

Voltak arravaló együttható elemei a törekvésnek nyugaton is és keleten is, hogy a kommunizmus elfogadható legyen, amit úgy fogalmaztak meg, hogy megtisztítják a sztalinizmustól. Feltehetô, hogy ez a feladat jól elôkészítetten érkezett meg a nyilvánosság elé a Hruscsov-beszéd által. A nyugati politikai világ fellélegzett, a hírcsatornákban máris megszépült a Gulák-világ. A vasfüggyöny mögött is erjedés indult, amit táplált az amerikaiak Szabad Európa Rádiója és Amerika Hangja ellenállásra buzdító műsoraival. Moszkva utasítást adott a csatlós kormányoknak, hogy "liberalizáják" a kormányzást, térjenek le a "sztalinista" módszerekrôl. Ez eléggé megzavarta a budapesti vezetôket, mert azonnal jelentkezett részesedési igényeivel a hatalom második vonalának eladdig várakozásra szorított részlege.

Hasonló kettôsség jelentkezett a rendszer által engedélyezett írók között is, voltak, akik féltek a változástól, de többen magukévá tették a feladatot: megfogalmazni és meghirdetni a megtisztított, az elfogadható szocializmust. Hangjuk támogatókat kapott a nyugati politikai irodalomban, és a nagyvilág szocialista elkötelezettjei érdeklôdéssel figyelték a magyarországi fejle-ményeket. Egy szép terv bontakozott ki: Budapest lehet a színtere annak a demonstrációnak, amely országnak-világnak tudomására hozza, hogy a szocializmus meg tudja tagadni azokat, akik szégyent hoztak rá, ha a magyar fiatalok hatalmas felvonulásban hitet tesznek a megtisztított szocializmus mellett. Ennek világraszóló jelentô-ségű üzenete lenne: Elfogadható a szocializmus! A kitűzött nap október 23-a. Már napokkal elôtte sereglenek Budapesten a nyugati hírirodák riporterei, sokan közülük elkötelezettek a szocialista ideológiával.

E nap megszervezésének körülményei történelmileg még feldolgozatlanok. Az elôzô napok várakozása kételyek és remények küzdelmét mutatja. Aggasztó a szervezôk részére, hogy a felvonulásra kiszemelt egyetemi ifjú-ság "túllekkesedik", veszélyes fejlemények gerjedhetnek. A kormány vacillál, engedélyezze-e, betiltsa-e a felvonulást. 22-én már belátták, hogy a visszavonás nagyobb veszéllyel járna.

A felvonulás eseményei eléggé ismertek. Legyünk következetesek, ismét a Népszabadságból idézünk. Interjú-részlet Sándor Iván személyes élményébôl:

­ A korabeli, a Bem térre tartó tömeget ábrázoló felvételeken zászlótengert látni, ugyanakkor némán, nemzeti lobogók nélkül kezdôdött a felvonulás. Miként lett az önmagtartóztatásból hirtelen »nemzeti ünnep«?

­ Valóban némán, zászlók nélkül vonultunk fel. Ott haladtam a hatodik­nyolcadik sor szélén...

­ Mikor érezte meg a tömeg a belsô erejét? Mikortól beszélhetünk a forradalom elsô perceirôl?

­ Szerintem nem a késôbbi, az esti lövések eldördülésétôl. Feleúton lehettünk a Műegyetem és a Bem tér között, amikor a házakból kezdték kiadogatni a nemzetiszínű zászlókat. Ez szimbolikus csatlakozás volt a tüntetéshez, s bizonyította, a lakosság együttérez a felvonulókkal. A téren, a laktanya ablakaiból már integettek a katonák, s ez már több volt, mint szolidaritás, hiszen azt jelezte, a fegyveres erôkben is nagy az erjedés, az elégedetlenség a hatalommal szemben.

­ Lelhetô magyarázat arra, miért a Műegyetem volt a kiinduló-, a gyújtópont?

­ Nemcsak a Műegyetem! A szegedi, s némileg késôbb a miskolci egyetem is. A budapesti bölcsészkar hallgatói és tanárai ugyanakkor gyülekeztek a Petôfi-szobornál, amikor a műegyetemisták elindultak. Kétségtelen, a 22-i, műegyetemi aulában tartott gyűlésre érkeztek meg a szegediek. Fellépésük hozzájárult az ifjúság radikalizálódásához. Az egyetem sok levelezô hallgatója és szakelôadója kapcsolatban volt a gyárakkal, ahol dolgoztak. Gyors volt a hírszolgálat. A gyűlés második részére már megérkeztek a gyárak küldöttei, az Írószövetség, s Nagy Imre közvetlen körének megbízottjai. A katonai tanszékkel való kapcsolat segítségével a budai tiszti iskolások is megjelentek.

­ Mivel magyarázható a műegyetemisták fegyelme, szervezettsége?

­ Már 22-én este katonatiszt lépett a színre, Marián István alezredes, ma nyugalmazott vezérôrnagy, a forradalom egyik hôse, majd súlyos börtönviseltje. Ô szervezte az összetartást fiatal egyetemista segítôivel a másnapi nagygyűlésen, az egyetem udvarán, ô sorakoztatta katonásan, tízes sorokban az egymásba karoló menetet. Hozzájárulhatott a műegyetemisták szer-vezettségéhez, hogy reggel 8-kor már ott volt két és fél ezer példányban a kezükben a Jövô Mérnöke a kinyomtatott pontjaikkal, amelyek közlését, illetve beolvasását a többi lap és a rádió éjszaka visszautasította."

A tömeg egyre csak nôtt, és amikor már a Margit hídon hömpölygött át, Hegedűs András miniszterelnök kite-kintett az országház ablakán és felkiáltott: ­ Végünk van!

Tegyük fel a történelmietlen kérdést: ha a berezelt kormány akkor kiáll az erkélyre és kijelenti: ­ Elhatároztuk, lemond a kormány! ­ ebben az esetben nem lett volna vérontás. Ehhez gyávák voltak. Végülis ott vannak az ÁVH-sok a Kossuth tér háztetôin és szerte a városban, ahol gyülekezés lehetséges. És ott vannak az oroszok tankhadosztályai. Lövettek hát, és elôhúzták Nagy Imrét, hogy mentse meg a helyzetet. Késôbb azt a parancsot kapta Nagy, álljon a forradalom élére és térítse el annak irányát. Sikertelensége miatt ké-sôbb kivégezték.

Azt hirdeti a kapitalizmusba oltott bolsevik duo, Hiller és Gyurcsány, hogy: "Az emléknap a bátor baloldal ünnepe lehet, mert a forradalom az igazságosság eszméjének, egy új társadalmi modellnek a kísérlete volt." Nagy most a sürgölôdés a dialektikus materialisták körében, szocializmust és baloldaliságot belemagyarázni a forradalomba, már minthogy ezt követelték volna ą56-ban. Hiszen e kettôt fennen hangoztatták akkor már 12 éve. Egészen mást követeltek.

Ötvenhat fiataljai a nemzet szabadságát és a magyar állam függetlenségét akarták kivívni, amiért nem sajnálták életüket is feláldozni. Egyaránt elvetették a kommunizmust is meg a kapitalizmust is, mert mindkettôrôl közismert volt, hogy idegen hatalmak országot, népet kizsákmányoló rendszerként veszélyeztetik a szabadságot és a függetlenséget. Forradalomnak és szabadságharcnak nem feladata tételes kódexet szerkeszteni arról, hogy küzdelmeik sikere esetén milyen politikai és gazdasági berendezkedést akarnak létrehozni, de a szabadság és a függetlenség esélyeinek kiharcolása után a politikai és gazdasági program a gyôztes elvek szellemiségébôl ellenállhatatlanul kibontakozik.

1989-ben a forradalom napjának nemzeti ünneppé tételével nem eszmeisége felmagasztalását akarták megvalósítani, hanem a forradalomhoz fűzôdô egyéni hitványságuk és bűnös múltjuk elkendôzését valósították meg. Ne is hivatkozzon a nemzeti forradalomra egyetlen politikai szervezet sem, amelynek szerepe van a globális idegen érdekek kiszolgálásában. Ötvenhat eszméi aláásták a szocializmus alapjait, és remélhetôleg túlélik a kizsákmányoló kapitalizmust is, amelynek idô kell míg megérti, hogy a munkás méltó a bérére.

Mádl Ferenc köztársasági elnök tavaly kifejtette: "ma már világszerte tudják, hogy 1956-ban az volt az európai történelem, ami Magyarországon történt, és tudják azt is, hogy a magyar forradalom lett a monolitikus, pártállami világbirodalom végének kezdete. Erôforrása lett annak, hogy egy egyesülô Európa a nemzeti és európai erkölcsi alapértékek szolidaritásában épülhessen újjá."

Szép fogalmazás, ünnepi alkalomra való. Európának még fel kell emelkednie a magyar forradalom erkölcsi magaslatára. Ma még ott tartunk, hogy csak kevesen látjuk, inkább csak mi, akik itt voltunk az akkori "szabad világban", hogy a szocialista világkormányzat Budapesten futott zátonyra, véglegesen, mert további három évtizedes igyekezet sem mentette meg az enyészettôl. A kapitalizmus elveszítette egyik kreatúráját a világhatalomra törô útján.

» vissza a HUNSOR honlapjára